Távolodó Törökország?

Nem túlzás azt állítani, hogy tegnap a lemondott találkozók lázában égett Törökország. Először Erdogan miniszterelnök üzente meg a pápának, hogy nagyon sajnálja, de november 28. és december 1. között ne is keressék, semmiképpen nem ér rá, bár nagyon szeretne erről-arról elbeszélgetni a katolikus egyház fejével. A bejelentésnek feltehetőleg nagyon is sok köze van XVI. Benedek félremagyarázott regensburgi előadásához. Érdemes figyelmünkre a Vatikán sajtóhivatalának közleménye, amely érdemben is rávilágít a halasztás körülményeire. Szerintük Ankara már jó ideje tájékoztatta a Szentszéket arról, hogy Erdogan igyekszik ugyan sort keríteni a pápával való találkozóra, de nem tudja azt garantálni. Magyarán, ha a szentatya húsvétkor, karácsonykor vagy éppen egy esős hétköznapon érkezne Ankarába, a török miniszterelnöknek éppen úgy sürgős teendője akadna, mint a mostani látogatáskor.
A másik lemondott találkozó legalább ilyen jelentőségű. Az ugyanis, hogy az unió soros finn elnöksége a hét végén nem tanácskozik a török kormány és a két ciprusi közösség külügyminisztereivel, a török–ciprusi kapcsolatok újabb válságát jelzi. Törökország nem pusztán a Ciprusi Köztársaság elismerésétől ódzkodik, de még a csatlakozási tárgyalások előfeltételeként született, a vámuniós egyezmény kiterjesztéséről kötött jegyzőkönyvet sem tartja be.
Mindkét ügy hátterében a török uniós csatlakozás megválaszolatlan kérdései tornyosulnak. A pápai látogatás ankarai kezelése Törökország Európával és az iszlámmal kapcsolatos felemás identitását tárja fel, pontosabban az elmúlt évtizedekben kialakult patthelyzetet. Egyetlen török kormány sem teheti meg, hogy az iszlámot ért valós vagy vélt támadásokat elengedje a füle mellett. Hiába világi, modern berendezkedésű az atatürki állam, a tömeg, a hadsereg és a vidék adott esetben teljesen más prioritásokkal számol, mint az aktuális kormányzat. Másfelől a ciprusi helyzet továbbra is megoldatlan. Magától értetődően ezért nem pusztán Törökország a felelős, de a történet szereplői már házon – az unión – belül vannak, ezért az európai megítélés szerint most Ankarának kellene bizonyítania tettre készségét.
Ismét a régi nótát fújja a jó öreg Európa. Évtizedek óta vállalt kötelezettsége Törökország közösségbe emelése, a hidegháború idején azonban a nyugati világnak kisebb gondja is nagyobb volt a részletek kidolgozásánál. Aztán valaki a homlokára csapott: biztos jó nekünk, ha a mozlim tízmilliók elárasztják Európát, és hovatovább nem enklávékat, hanem homogén etnikai tömböt alakítanak ki országainkban? Így aztán az unió mostanság különösen érzékeny a börtönreformokra, a kurd kisebbség és az ellenzéki sajtó helyzetére, egy sereg olyan jelenségre, amellyel más körülmények között fele ennyit sem törődnének. Bonyolítja a helyzetet, hogy Törökország csatlakozásáról a közösségen belül is megoszlanak a vélemények – Ankarának akadnak befolyásos pártfogói, míg mások kendőzetlenül megmondták, a török állam soha nem lesz az unió tagja.
Itt tartunk most. Aligha lenne meglepő, ha egy-két évtized múltán, amikor világosan kiderül, hogy mégsem csatlakozhat, Törökországban felerősödnének az ország keleti orientációját sürgető hangok. Más lapra tartozik, hogy Európa úgy sem járna jól: a térség stabilitásának a mindenkori török kormány állami berendezkedése a kulcsa. Éppen ezért Brüsszelnek érdekében áll az atatürki állam megerősítése, csak éppen időközben mindent elkövet annak aláásásáért.