Vukovár

Tizenöt évvel ezelőtt ennek a városnak a neve nálunk is gyakran szerepelt a sajtóban. Azon az őszön még egy párizsi metróállomáson is odaírta valaki festékszóróval. A horvát rádióban gyakran lehetett hallani a hazafias giccsbe hajló dal refrénjét: Isten, óvd meg Horvátországot! Vukovárt nem kímélte meg a sors. A délszláv háború egyik borzalmas állomása ennek a Duna menti városnak az elpusztítása volt. A horvátok ezt a háborút nem ok nélkül nevezik honvédő háborúnak. Nem árt fölidézni: 1990 nyarán nem egy magyar értelmiségi ismerősömmel vitatkozni kellett arról, hogy a fegyveres harcba torkolló feszültségért nem egyforma Belgrád és Zágráb felelőssége. Könnyű volt innen bölcs és távolságtartó felsőbbségtudattal a nacionalizmusokat bírálni. Mintha csak arról lett volna szó, s nem a kommunista totalitarizmus jugoszláv változatának tragédiák sorát hozó tombolásáról. Nem árt elmondani újra, hogy ott és akkor nem Horvátország volt a támadó fél, hanem az akkori Európa egyik legjelentősebb katonai ereje, a jugoszláv néphadsereg.
Az egykori Szerém megye székhelye jellegzetes közép-európai kisváros volt, árkádos házakkal, templomokkal, az Eltz grófok klasszicista kastélyával, parkokkal és Duna-parti sétánnyal. A horvátokon kívül voltak egykor lakói között szerbek, németek, zsidók, sőt kis számban magyarok is. A XX. század borzalmai után zsidókból, németekből hírmondó sem maradt. 1991 őszén az önfeláldozó küzdelem hetei után a horvát védőknek el kellett hagyniuk a rommá lőtt várost. Amikor néhány éve átutaztunk a városon, még mindig sok lerombolt házat lehetett látni, foghíjakat, továbbá félig kész építkezéseket.
Vukovár – egy hozzánk térben és időben közeli nemzeti tragédia jelképe. Arról is elgondolkoztathat bennünket, vajon egyetemesek-e az emberi jogok. Számít-e annyit a horvát, a magyar, a közép-európai emberi élet, mint az amerikai vagy a nyugat-európai. Mindenesetre Vukovár pusztulásakor nem kerültek fekete zászlók a középületeinkre.