A hiányzók

Soha még olyan feldúlt karácsonyt, mint az ötven évvel ezelőtti. Mindenki eltűnt szeretteit kereste. Éjszakánként lövések hasítottak a csöndbe, és harckocsioszlopok rótták az utcákat. Az újra csupa rom városban az emberek komoran ődöngtek. Az iskolában lassan ugyan beindult a tanítás, de a hiányzókat tilos volt emlegetni.

A rádió, amelynek neve elől lekopott a szabad jelző, propagandaműsorokat sugárzott, amelyekbe olykor belezendült az Oly távol, messze van hazám, csak még egyszer láthatnám… kezdetű mélabús dal. Célja a nyugatra menekültek jobb belátásra bírása volt. Éjszaka a Szabad Európa rádió üzenetműsorát hallgatta boldog-boldogtalan. A készülékek recsegtek-ropogtak – újra gőzerővel működtek a zavaróállomások. Embert próbáló feladat volt rátalálni a rövidhullámon egy-egy üzenetre: N.-ék Ausztriába, V.-ék Svájcba érkeztek.
Két osztálytársam, G. Jancsi és V. István (nevüket korábban egy hanyag mozdulattal kihúzták az osztálykönyvből) kevéssel karácsony előtt kerül elő. A hivatalos verdikt szerint betegeskedtek. Mivel azonban semmi sem maradhat titokban, Pista bicegése amúgy is árulkodó volt, kiderült: láblövést kapott a Parlamentnél (apja mellette esett el), Jancsi pedig a rendőrség gyermekvédelmi osztályának vendégszeretetét élvezte „tiltott határátlépés kísérlete miatt”.
Legjobb barátom, B. Frédi még az emlékezetes néma tüntetés előtt kelt útra a szüleivel, amikor elnéptelenedtek az utcák, mint utóbb kiderült – hajón. Apatini svábok voltak, s a Duna egyik hajózási társaságát működtették a boldog békeidőkben. Eltűnésük után lakásukat feltörték a rendőrök, és mindent érintetlenül találtak. Csak a hálószoba fala ásított üresen. Itt függött valaha Mednyánszky László festménye, Az éjszakai Tisza. R. Pityu, aki a forradalom napjaiban nemzetőrnek állt – géppisztollyal járta a várost, bár meggyőződésem, zavarba jött volna, ha fegyverét használnia kell –, úgy került nyugatra, hogy egy mozdony szénrakása mögé rejtette el jó pénzért a masiniszta. Anyám azon meditált, el kellene mennünk Venezuelába. Hajdani beregszászi osztálytársa hívott oda bennünket. Képeslapjait, amelyek a dzsungel indiánjait ábrázolták, sokat nézegettem. Csöppet sem hasonlítottak a May Károly-regényekből ismert tolldíszes daliákra, ahogy ez a ködös december sem a régi karácsonyokra. Néha eszembe jutott beregszászi kisdiákkorom. Ott ilyenkor betlehemesek rótták az éjszakát. Subás pásztorok és papundekliszárnyú angyalok. Bekopogtak: Szabad-e Istent dicsérni?
Itt nem voltak betlehemezők. A kihalt utcáról csak a tankok csikorgását és a járőrök csizmájának kopogását lehetett hallani.