A középső király

Kevés jelentős értéket sikerült megőriznünk a magyar múltból, és arról sem sokat tudunk, ami a csodával határos módon mégis ránk maradt. Az ötszáz évvel ezelőtt, 1506-ban állított selmecbányai szárnyas oltárról például, a közép-európai reneszánsz művészet e rangos alkotásáról még a félezer éves évforduló alkalmából sem beszéltünk eleget. Szégyenszemre ma sem tudjuk, kit kell tisztelnünk a művészben, aki M. S. jelzettel örökítette meg magát a hét megmaradt táblakép egyikén.
Számos nagy mesterről sem tudunk többet – nyugtat meg Mojzer Miklós művészettörténész, a Szépművészeti Múzeum volt főigazgatója, aki kutatói életéből csaknem fél évszázadot szánt M. S. mester „titkainak” tisztázására. Vagy még annyit sem tudunk, mint az ötszáz esztendővel ezelőtt temperával hársfára festett táblaképek alkotójáról, mert mások nem jelölték magukat a munkáikon.
Nem úgy, mint a Selmecbányán két vagyonos helybéli polgár megrendelésére dolgozó művész, aki az eredetileg nyolc részből álló szárnyas oltár utolsó képére, a Feltámadás koporsószegélyére két betűt és egy évszámot is festett: M. S., 1506. Azt senki nem vitatja, hogy a két betű, az M. S. kapcsolatban van a művész nevével. Értékes támpont az is, hogy stílusa és kompozíciós megoldásai révén Martin Schongauer és Albrecht Dürer alkotásaival rokonítható. Az itáliai Andrea Mantegna metszeteinek pontos ismeretéről tanúskodó képeknek ismerjük az eredetét: a táblák selmecbányai származása ugyanis kétségtelen. Csak azt nem tudták bizonyosan a kutatók, hogy a város 1491-ben gótikus stílusban épült Katalin-templomából származnak-e, ahogyan az 1920-as években feltételezték, vagy pedig a XIII. században román stílusban épült, majd pedig a gótika stílusjegyeinek megfelelően átalakított Mária-templomból, Selmecbánya „igazi” plébániatemplomából, a későbbi várból. M. S. mester művének későbbi – viszontagságos – sorsára is rávilágít az, aki egyértelművé teszi, hogy az Európa-szerte ismert bányaváros melyik templomában állt a szobrokkal is díszített szárnyas oltár. Voltak, akik azt tartották, hogy M. S. mester remekét pár évtizeddel 1506 után azért kellett lebontani, mert a törökök támadására gondosan felkészülő selmecbányaiak erőddé alakították át a Mária-templomot. Ma már azonban bizonyosan tudható, hogy nem a XVI. században, illetve nem a törökök miatt távolították el Katalin – és nem Mária – templomából a közép-európai reneszánsz művészet e kiemelten jelentős művét, hanem 1726-ban az egyik bányagróf rendelkezése szerint, hogy a helyére barokk oltárt emeljenek.
M. S. mester munkája ekkor tűnt el a világ szeme elől. Átfestették, széthordták, el is felejtették. Mint titkokkal teli, nagy művészettörténeti felfedezés, csak a XX. században került elő, amikor először letisztították a táblaképeket. Az évszámot és a festő monogramját, amely az esztergomi Keresztény Múzeum tulajdonában levő, Krisztus feltámadását megjelenítő képen látható, érdekes módon sohasem tüntették el, mégsem figyelt föl rá senki sem vagy négyszázötven éven át. Csak 1876-ban, az árvízkárosultak számára a pesti Károlyi-palotában rendezett kiállításon tűnt fel egyeseknek – meséli Mojzer Miklós. Ám ők is könnyedén napirendre tértek fölötte. Igen, ez Martin Schongauer monogramja, mondták, nem számolva azzal, hogy a német festő és grafikus, akit többen Dürer előfutáraként emlegetnek, 1491-ben, tehát a selmecbányai szárnyas oltár születési dátumát jelző 1506 előtt tizenöt évvel meghalt.
A táblák nagyobb része a szentantali Koháry-kastélyból került elő. Egy ott is maradt: Jézus születése a hontszentantali plébániatemplomban látható ma is. (Különös, hogy a Koháry-kastélyban levő tárgyakról pontos leltári feljegyzés maradt ránk, mondja Mojzer Miklós, ám a selmecbányai táblaképek nem szerepelnek benne.) A Vizitációra nem messze Selmecbányától, Tópatakon egy padláson bukkantak rá, igen rossz állapotban. Az is eltartott egy ideig, 1876-tól az 1910-es évekig, amíg a kutatók ráébredtek, hogy a hat táblakép – a Szépművészeti Múzeum tulajdonába került Vizitáció, a Szentantalon levő Jézus születése, az esztergomi Keresztény Múzeumban látható Olajfák hegyén, a Keresztvitel, a Kálvária és a Feltámadás – összetartozik. De még ennél is hosszabb időbe telt, amíg a kutatók elfogadták, hogy a franciaországi Lille múzeumában található, a Magyarországon látható M. S. mester képeinél nagyobb A királyok imádása szintén a selmecbányai sorozat része. Mi győzte meg a kételkedőket? Megbizonyosodtak róla, hogy a lille-i múzeumtól 1996-ban kölcsönkapott kép faerezete a nálunk levő táblaképek hársfaerezetének a folytatása. A kutatók nem sok reményt fűznek ahhoz, hogy a nyolcadik tábla, a sorozat első darabja, amely minden bizonnyal az újszövetségi történet „nyitányát”, az angyali üdvözletet jeleníti meg, előkerül valaha. Pedig vallomástevő mű lehetne (az az esemény, amikor Gábriel angyal hírül adja Máriának, hogy fiút fogan, akit Jézusnak fognak hívni, különösen fontos helyet foglal el a reneszánsz egyházi művészetben), talán a legfontosabbat mondaná el a mester kilétéről.
Persze nem jutnánk azzal sem messzire, mondja Mojzer Miklós, ha egyet-mást megtudhatnánk róla. Ha ma azt mondjuk, M. S. mester, megjelenik a szemünk előtt hét kép, s ha nem is tudjuk, teljes nevén kit kell tisztelnünk alkotójukban, művészete „ábrázolva vagyon”. Csillagászati hasonlattal élve: M. S. mesternek megvan a csillagászati helye, de nincs meg a pályája.
Azaz nem tudjuk, honnan jött, milyen nyelven beszélt, kik voltak a mesterei, a hét selmecbányai táblaképen kívül mit alkotott. A XX. század legelején azok között, akik tüzetesen foglalkoztak a dunai iskolával – a XVI. század első negyedében a Regensburg és Passau között, a gótikából a reneszánszba való átmenetre jellemző stílust nevezték így –, akadt olyan kutató, aki M. S. mestert a XVI. század elején élt, húsz fennmaradt metszetéről ismert M. Z.-vel rokonította. Három oldalról is megsemmisítő kritikát kapott ez a felvetés, többé nem is foglalkozott vele senki sem. Mojzer Miklós azonban régóta fontolgatja, hogy ismét szemügyre veszi a százévesnél is öregebb teóriát, hiszen M. Z. és M. S. mester nemcsak stílusbeli rokonságuk miatt hasonlíthatók össze, de a tekintetben is összevethetők, hogy mind a ketten hasonló forrásokra támaszkodtak. Egyiknél is, másiknál is letagadhatatlan például az ifjú Dürer hatása.
M. S. mester egyébként korának legfrissebb olasz metszeteit is felhasználta saját kompozícióiban, Mantegna bravúros munkáit kiváltképpen. És M. Z. mesterről is kiderült, hogy gyakran és szívesen másolt olasz metszeteket. Egy az egyben, ahogyan mondani szokás. Azaz mind a ketten Itáliára függesztették szemüket, méghozzá azokban az években, amikor Európa északibb tájain ez még egyáltalán nem volt szokásban.
– Lehet, hogy személyesen keresték fel itáliai példaképeiket? – kérdezem M. S. mester leghűségesebb magyar kutatóját.
– Nem elképzelhetetlen – válaszolja Mojzer Miklós. – Már csak azért sem, mert 1500-ban a szent év alkalmából hatalmas tömegek zarándokoltak Rómába. Ámbár a korabeli itáliai „vendégkönyvekben” százával, ezrével olvashatók az ott járt magyarok nevei, sajnos M. S. mesterre utaló feljegyzést nem találni köztük. De akár eljutott Itáliába, akár nem a mi szeretett M. S. mesterünk, természetes modellek helyett az óriási sebességgel terjedő korabeli metszeteket használta ő is, akár a kollégái mind Európa északabbi régióiban. A mások által megrajzolt figurákat aztán festőileg módosította, a színek és a fények játékával, ember és táj harmóniájával érte el azt a mitikus, költői hangulatot, amely táblaképeinek mai nézőit is magával ragadja. Sajátos fényfestészetének köszönhetően szinte belülről világítanak M. S. mester alakjai, tájai, mint az üvegablakok. Mellesleg szólván az üvegfestészet is akkor élte fénykorát, amikor a selmecbányai szárnyas oltár készült.
– Van viszont egy portréja, amely nyilvánvalóan nem másolat, hanem élő, eleven személyiségről készített arckép, talán M. S. mester önarcképe…
– Erre az egy arcra csakugyan nem áll, ami az összes többiről elmondható: hogy szerepjátszó. Kinéz a képből, pontosan úgy, ahogyan a XV. század végén, a XVI. század elején a művészek megörökítették önmagukat. Így csak tükörből tudja megfesteni magát az ember. Ha jobbkezes az illető, arcának jobb fele kevésbé látszik a tükörből, mint a bal, ami a tükörből a jobbik arcfele. Ez a portré félreismerhetetlenül így készült, nem máshonnan vette át a művész. Az összes többinek megtalálni az előképét a korabeli népszerű képzőművészeti alkotások között.
– Magyarán szólva, ha keveset tudunk is M. S. mesterről, azt azért sejthetjük, hogy miként nézhetett ki?
– Igen, nyilvánvalóan ő látható a betlehemi kisdednek mesés ajándékot hozó „középső” király szerepében. Szerecsen királyként nem örökíthette meg magát, ez nyilvánvaló. Az újszülött előtt térdre ereszkedő aggastyán se lehetett, ő a gyermek Jézusra emeli rajongó tekintetét. M. S. mester valószínűleg egy fiatalkori önábrázolását vette elő, hogy pár markáns vonással kiegészítve megmutassa magát a selmecbányai szárnyas oltár szemlélőjének, s nekünk, akik ötszáz évvel később csodáljuk képeit.