A levél műfaja örök

A megszorítások, áremelések tömkelegével köszönt ránk a január. A terhek már-már elviselhetetlenül csimpaszkodnak ránk. Egyre szűkül a tér, és csökken a könnyen átkerekezett idő. Családok tízezreit fojtogatja a megélhetés, s cipeljük a napok hordalékait is: a közlekedés emelkedő tarifáit, de most itt vannak a növekvő postai díjak is. Apróság – mondhatnók, a gáz, a villany, a víz és egyéb ránk nehezedő teher mellett, de mégsem söpörhetjük le az asztalról. Mert sok kicsi sokra megy, tartja a közmondás.
Emlékeztetőül: a legnagyobb érvágás a közönséges (30 gramm alatti szabványos) levelet feladókat éri: a mostani 52 forint helyett 62 forintot kell majd fizetniük. Az 50 grammos küldemények díja 75 forintról 90-re nő, míg az elsőbbségi, tehát zömében másnap kézbesített levelek díja 30 grammos kategóriában 95, 50 grammos küldemények esetében pedig 135 forintra emelkedik.
Nem kell mondanunk, hogy az írásbeli érintkezésnek a levél a legáltalánosabb, leggyakoribb és legjellemzőbb formája. Még ha az utóbbi időben, az e-mailezés elterjedésével, válságot él is át és szerepe megváltozott.
Quintilianus, aki az I. században Rómában a szónoki iskola megalapítója volt, azt vallotta, hogy a közönséges levél a fesztelen társalgáshoz hasonlítható, vagyis nem más, mint írott társalgás. Ám amikor a római rétor mindezt megállapította a levélről, akkor ennek az írott társalgásnak az emberi érintkezés történetében még nagyon is sajátságos szerep jutott. Hiszen nem szabad elfelejteni, hogy az írás tudománya akkor kivételes emberek kiváltsága volt. A középkorban például az egyház kiváltságának számított, jobbára a magánjogi, illetve személyes jellegű kapcsolatok megfogalmazására használták.
Az írásosság elterjedése sok-sok évszázadot vett igénybe. De nem csupán ez korlátozta a levelezés elterjedését, hanem a továbbítás nehézsége is. Csak a technikai civilizáció megjelenésével, a közlekedés, a posta korszerűsödésével válhatott a levelezés az emberi érintkezés egyik fontos eszközévé. Hogy aztán a számítógép elterjedésével lényegesen átalakuljon a társalgás, az információközlés – a postai levelezés kárára. Lehet, hogy ez is befolyásolja a postai díjak emelkedését? Ha arra gondolunk, hogy például a magyar irodalomtörténet legnagyobb levelezője, Kazinczy Ferenc még nagy nehézségek árán tudta csak továbbítani naponta írt leveleit az isten háta mögötti Széphalomból az ország különböző helyeire, akkor értjük meg, hogy a levelezést vagy annak növekedését mindenképpen gátolta az elküldés vagy a címre juttatás technikai megoldatlansága. Pedig már akkor igen fontos szerep jutott a levélnek. És álmukban sem gondolhatták a levélírók, hogy eljön az az idő, amikor egy számítógép hideg, rideg, személytelenebb betűi fogják felváltani, kiszorítani a kéz kalligrafáit.
A levél sokféleségét már a XVI–XVII. században különféle csoportokba sorolták. Az ókori retorikák tagolásmódját követve bemutató, kézzelfoghatóan bizonyítható (demonstratív), tanácskozó, megvitató (deliberatív) és ítélő (judícium) leveleket emlegettek. Persze ezeken a csoportokon belül még sokféle válfaj akadt. Hogy a levélnek hányféle fajtája lehetséges, elegendő egy XVIII. századi felsorolásból néhányat idéznünk: búcsúzó, bókoló, esdeklő, fenyegetődző, gratuláló, hívogató, könyörgő, szomorú, szánakozó, törekedő, tudósító, vigasztaló levél. Ezek persze tartalmuk szerinti felosztású magánlevelek. A közéleti vagy hivatalos levelek sorát is emlegeti a felsorolás. Eszerint van adós-, címer-, határ-, kegyelem-, köt-, menedék-, prókátor-, zálogos-, hit-, csere-, házasság-, véd-, szabadság- és frigylevél. És hol vagyunk még a XXI. századtól?
Ha Babits, Kosztolányi vagy Juhász Gyula ma élne, bizonyára számítógépen leveleznének egymással, és az irodalomtörténet szegényebb lenne néhány dokumentumértékű megnyilatkozással. Hiszen már a megszólítás is mennyi mindent takar. Babits például a leggyakrabban Kedves Barátom! formával szólítja meg Kosztolányit, de található Kedves Dezsőm! változat is. Juhász Gyula inkább családi nevén titulálja Kosztolányit ekképpen: Kedves Kosztolányi, Kedves Dezsőm. Kosztolányi az alábbi változatokban tiszteli meg Babitsot: Igen tisztelt barátom, Édes Babits, Kedves Jó Babits stb.
Márai Sándor írja 1976-os naplójában: „Magyar szerelmes levelek kötetben. Századok előtt írt és jelenkori szerelmes levelek. Halálba induló költők, művészek, politikusok szerelmes levelei. Egyik könyörög, a másik hiteget vagy fenyeget, néha egybeköti a vallomást praktikus kéréssel, meleg harisnyát kér és forró szívet küld cserébe. Ez a nagy műfaj is kiveszett a világból, mint az inkunábulum (ősnyomtatvány), vagy a motetta (többszólamú, a XVI. századtól vallásos szövegű énekkari mű). Ki ír még szerelmes levelet?… Levél helyett telefonon odaköpi: »Oké, hatkor a mozi előtt. És ne felejtsd el bevenni a pillt«.” Ma azt írhatná Márai: „Levél helyett számítógépen bepötyögi…” Nyilvánvaló, hogy a kor nem kedvez a levélnek. Ráadásul idehaza a díjszabások állandó emelése is magával vonja a tartózkodást az írott szótól, amely az emberi kapcsolatok elengedhetetlen forrása volt. A terhek drasztikus növekedése idején az marad el, ami leginkább elhanyagolható: például a levelezés. Sok kicsiből halom nő…
Irodalmunk gazdag levelezésáradatából kötetszámra idézhetnénk érdekesebbnél érdekesebb levélrészleteket. Álljon itt kettő:
„…Nagyon sajnálom, hogy Öntől, akit megbántottam, pénzt kell kérnem” – írja József Attila Babits Mihálynak, a Nyugat folyóirat szerkesztőjének, aki egyben a Baumgarten-alapítvány kurátora. Hogyan visszhangozna ez a mondat számítógépen? Leírhatatlan volna! Vagy nagyot ugorva viszsza az időben, a romantikus regény legnagyobb magyar mesterének, Jókai Mórnak 1855. december 8-án írott levélrészlete Arany Jánoshoz így kezdődik: „Kedves Jánosom, szeretett nagybajszú poétám, Disznóság [nagykőrösi eloquentiával (ékesszólóan) szólván], hogy te az egész világon minden újságnak írsz szebbnél szebb verseket, nekünk pedig hallgatsz csúnyánál csúnyábbul!” Stb.
Mi lenne velünk ezek nélkül a levelek nélkül? De ahogy a televízió és az internet elterjedésével az újságok sem szűntek meg, legfeljebb átalakultak, remélhetjük, hogy a magánlevél mint műfaj sem hal ki teljesen, bárha minden ellene irányul. Milyen keserűen emlegetjük, hogy József Attila, Radnóti Miklós vagy Kosztolányi Dezső hangját nem őrzi a rádió. És milyen boldogok vagyunk azért, mert Arany és Petőfi levelezését, Ady és Móricz levélváltását, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső és Juhász Gyula levelezését, József Attila ránk maradt leveleit, Radnóti Miklós és a többi kortárs dokumentumértékű levélváltását őrzik a múzeumok, levéltárak. Legújabb dokumentumként pedig éppen a közelmúltban jelent meg Péter I. Zoltán Ady és Léda szerelmének alakulását bemutató könyve, amely költő és múzsája szívszaggató levelezésére épül.
Emelje csak a posta évente díjszabásait, az írott üzenet nem hallhat ki soha. Lehet bár formátlan, csak ez közelít lélektől lélekig, s akkor mindegyikből kiviláglik a levélírás pillanatában megélt emberi állapot, a történelmi kor, a lélek ilyen vagy olyan reagálása a külső világ eseményeire, általában a világ és az egyén viszonya, vitája, konfliktusa. S akkor elmondhatjuk: a levél mint műfaj, örök.