A rendszerváltáson túl

Több mint kormányváltás, de kevesebb mint rendszerváltás – jellemezte Orbán Viktor 1998-ban az országra váró változásokat. A könnyed bonmot hamar szállóige lett, idézték egyetértően, de gyakrabban elítélőleg, mint Orbán hatalomvágyának ékes bizonyítékát. Természetesen, mint minden, ellentétekből építkező mondást, ezt is kiforgatták, ám a végeredmény annyi, hogy azóta többször volt kormányváltás, a rendszerváltás meg késik, megakad, tétovázik, visszájára fordul, halványul és halódik. A második Gyurcsány-kormány most változtatna ezen a gyakorlaton. Gyurcsány a maga lendületes módján kormányváltás nélkül akar a rendszerváltásnál is többet, nagyobbat véghezvinni. Ő ugyan reformokat emleget, amelyek üdvös eredményeként a rendszerváltás megszilárdulhat és kiteljesedhet, de az általa elképzelt változások jellege és mértéke messze túl van a reformnak minősíthető békés átalakításon.
A reform lényegét egy közhelyszerű szlogenben így foglalnánk össze: megőrizve megújítani. Ami hazánkban mostanában történik, az nem reform. Nem lehet reformnak nevezni azt, ha nagy hagyományú, olykor ezeresztendős intézményeket szüntetnek meg, tesznek tönkre, a „reformált” magyar nyelv egyik divatos kifejezésével élve: ellehetetlenítenek. Nem reform, ha szétverik a Szent István-i megyerendszert, koldusbotra juttatják a Tudományos Akadémiát, ezzel a magyar tudományos életet, bezárják a kistelepülések iskoláit, postáját, kultúrotthonát, megszüntetnek vasútvonalakat, eladják a magyar műemlékeket, kifosztják és csődbe viszik a gazdákat, a hazai vállalkozókat. Nem reform az, amikor holmi visszaélésekre való primitív és aljas hivatkozásokkal megbüntetik a betegeket és a lelkiismeretes orvosokat, még jobban megszorongatják a rászorulókat, megsarcolják a segíteni szándékozó önzetleneket. De nemcsak a hagyományos, olykor valóban rosszul, ám többnyire jól működő intézményeket pusztítják gyomorforgató következetességgel, hanem a hagyományos értékrendet is. Mostanában szégyellnivaló a hazaszeretet, nem elég trendi a család, ostobaság gyereket nevelni, kirekesztő a heteroszexualitás, életidegen a gerincesség, az igazmondás a gyengeség jele. Életrevaló és tiszteletre méltó viszont a megrögzött hazudozó, a senkiházi, a jellemtelen, a megbízhatatlan. Tapasztalhattuk, hogy ebben a reformnak mondott, de annak semmiképpen nem nevezhető folyamatban gyengült – mondhatni, kihalásra ítéltetett – a közvetlen demokrácia. (Lásd a tömegtiltakozások és a népszavazás elleni kampányokat.) Látnunk kellett, miként sértették meg a jogállami normákat mind a rendfenntartók, mind az igazságügyi szervek. Ezt sem lehet reformnak nevezni, mert az állampolgárokban csökken az igazságügyi szervekbe vetett bizalom, és, sajnos, azzal párhuzamosan a törvénytisztelet is. Ne csodálkozzunk ezen, hiszen már a „szabad választásokon” sem érvényesül a népakarat. A rendszerint utólag bebizonyosodó csalásokon túl egy, a szavazók által alig támogatott párt mindig megmagyarázhatatlanul nagy szerepet kap a hatalomban.
Gondoljunk bele: megint átalakulóban vannak a tulajdonviszonyok (a köztulajdont „választói felhatalmazással” lopják el), eltűnnek társadalmi rétegek (az önálló kisegzisztenciákat tönkreteszik), a gazdasági, társadalmi, morális elképzeléseink és meggyőződéseink válságba kerülnek, ez messze több, mint reform, de a rendszerváltáson is túlmegy. Ilyen hatalmas változás, rombolás utoljára 1945-ben érte Magyarországot.
Lehet, hogy ezek megint felszabadítanak minket…?!