A megtorlás áldozatainak sorában Pintér Józsefet Budapesten, a VIII. kerületi rendőrkapitányság tartóztatta le 1956. december 24-én, szent karácsony napján – a lakásán.
Éppen éghettek a karácsonyi gyertyák, éppen énekelhették az Ó, boldog Betlehemet. A karácsony hangulata, szertartása, szimbolikája, ezer népszokása mindent felmutat, ami szép és igaz, ezt törte össze az emberi tett.
S aztán az első között, rögtönítélő bírói döntéssel, 1957. január 16-án, 8 óra 49 perckor ki is végezték a Kozma Sándor utcai börtönben. A vád szerint fegyvert és lőszert rejtegetett. A különleges ismertetőjegyek rubrikában pedig ez volt olvasható róla: „Térden alul két műlába van, a bal alsó kar tetovált.”
Az utcán még ágyúcsövek meredtek az égre, de már halott volt valamennyi. Néhányan még gyorsított léptekkel siettek hazafelé. A hó belepte a járdákat, az utakat, fehér oldalát mutatta a sötét. A tegnap már messze volt, a holnap még bizonytalan. Színes szaloncukrok mosolyogtak a kirakatban. A reménység kemény iskolája volt ez az idő.
Illés Béla író 1956. december 22-én levélben fordult Münnich Ferenchez, a fegyveres erők miniszteréhez. Levelének utolsó mondata így hangzik: „Nagyon megnő kormányunk súlya, tekintélye, ha a megtévesztésekkel szemben a szocialista humanizmus szellemében jár el. Ezt kérem tőled, Münnich elvtárs. Kommunista üdvözlettel…”
(„Polgári irodalom – kérdi Márai Sándor – milyen az? Én csak kéziratokat ismerek.” „Szocialista humanizmus” – olvasom és kérdem – milyen az? Én csak humanizmust ismerek. Különben, aki a humanizmusról akar olvasni, lapozgassa Janus Pannoniust.)
Münnich Ferenc válaszában egyebek mellett azt írja:
„A szocialista humanizmus, amelynek nevében hozzám fordultál, elsősorban arra kötelez minket és valamennyi magyar hazafit, hogy a nép érdekeit védjük; rendet, békét, nyugalmat teremtsünk a sokat szenvedett hazában. Ehhez hatóságaink elsősorban azzal járulhatnak hozzá, ha minden joggal gyanúsítható személy ügyét gyorsan és tárgyilagosan megvizsgálják; az őrizetbe vett és bűntelennek talált személyeket szabadlábra helyezik, a bűnösök számára pedig foglalkozásuktól függetlenül kiróják a törvényszabta büntetést.
Elvtársi üdvözlettel: Dr. Münnich Ferenc.
Budapest, 1956. december 23.”
A Magyar Távirati Iroda közli december 13-án:
„A kormány határozatot hozott a fizetett munkaszüneti napokról. A határozat értelmében január 1., húsvéthétfő, április 4., május 1., augusztus 20. és karácsony mindkét napja fizetett munkaszüneti nap. Március 15. nemzeti ünnep, tanítási és hivatali szünnap.”
Március 15-ét tehát munkaszüneti nappá nyilvánították, de később, 1957. március 10-én visszavonták.
Idézzük fel, mit mondott Nagy Gáspár Kossuth-díjas költő a hetvenes évek március 15-i ünnepségeiről:
„Szűcs Istvánné KISZ KB-s elvtársnő – azt hiszem, így hívták – 1972-ben úgy beszélt a Petőfi-szobor talapzatánál, hogy ki sem ejtette a költő nevét. Előttem van a mai napig a ifjúgárdisták lehajtott feje, a sapkák, azok az övek. KISZ-istákat vezényeltek oda, és mégis: egyszer csak spontán a tömeg énekelni kezdte a Kossuth-nótákat, s más ’48-as dalokat, amelyek szavalatokba csaptak át. Elindultunk teljesen váratlanul, gyönyörű szép időben a Váci utcán; az emberek arcán rémületet vettünk észre, félelmet. Elmentünk a Parlament elé, a Kossuth-szoborhoz, majd a Batthyány-örökmécseshez. De ott már jöttek a rendőrök. Soha nem felejtem el, akkortájt volt divatban az a híres Illés szám: »Újra itt van, újra itt van, újra itt van a nagy csapat…« Sok gyereket elvittek. Tárgyalások következtek, kirúgták őket az egyetemről, karrierek törtek ketté.”
A kiábrándulás egyfajta csőd. Annak a léleknek a csődje, amely túlköltekezett a reményben, a várakozásban és a hitben.
1956. november 23-án megjelent az újságokban, hogy csak januárban kell kifizetni a novemberi és a decemberi villany- és gázszámlákat. Ezzel szemben december 6-án kiderült, hogy az októberi és novemberi telefonszámlát még karácsony előtt, december közepén kézbesítik. S ha belegondolunk, hogy a forradalmi napok alatt és a november 4-ét követő bizonytalanságban minden család milyen sokat telefonált, akkor december közepén, karácsony előtt a telefonszámlával nagy teher hárult a polgárokra.
A Népszabadság december 15-én glosszát közölt arról, hogy egyes nyugati lapok a bécsi rádió híre alapján azt állították: Kádár János eltűnt Budapestről. (Nem volt ilyen szerencsénk.) A lap szerkesztősége megkérdezte a miniszterelnököt, mi a véleménye a híresztelésekről. Kádár János elmondta, hogy pénteken (14-én) is számos megbeszélést folytatott, tárgyalt például Csanádi György vasútügyi kormánybiztossal, Keleti Ferenc bukaresti nagykövettel, délután pedig fogadta a Magyar Újságírók Szövetségének elnökségét.
„Megismételjük a közellátási kormánybiztos [Nyers Rezső – A szerk.] rendeletét a szesztilalom elrendeléséről – hallhattuk a rádióban. – Az ország egész területén 1956. december 12-én 0 órától szesztilalmat rendelek el. Az italboltokat, valamint a bor-, sör- és szeszkiméréseket a szesztilalom időtartama alatt nem szabad nyitva tartani. A vendéglátó-ipari üzemekben szeszes italt nem szabad kiszolgálni. A borforgalmi vállalatok, továbbá a szeszforgalmi vállalat és annak összes telepei és raktárai szeszes italt a szesztilalom időtartama alatt nem szolgálhatnak ki.”
Az „erény” önmaga bosszúja? Avagy: mi az erény? A gyakorlatban megnyilvánuló józan értelem?
Csépe Imre, a melbourne-i olimpiai küldöttség orvosa mesélte:
– Az Európába visszatért csapat Milánóban szállt le, itt még valamennyien elkölthettük a napidíjból megmaradt pénzünket. Valaki mondta, hogy Budapesten nem lehet karácsonyfát kapni. Éppen ezért utolsó fillérjeimért karácsonyfát vettem. Hozta a vonat velem Belgrádig, majd Budapestig. Amikor szenteste előtt néhány nappal megérkeztünk a Nyugati pályaudvarra, és elhagytuk az állomás épületét, az utcán és a téren halomszámra álltak a fenyők. A csalódás olyan nagy volt, hogy napokig nem tudtam kiheverni.
Néha úgy tűnik, azt halljuk meg a legkönnyebben, amit senki sem mondott. De ne csodálkozzunk: Melbourne után minden percben született egy balek.
MTI-hír december 14-én:
„Ötvenhét vagon karácsonyfát szállítottak a fővárosba. Negyvenöt vagon Romániából, tizenkét vagon Csehszlovákiából érkezett az ünnepekre. A jelentések szerint a szállítmányok egy része lucfenyő, de sok ezüstfenyő is van közöttük. A karácsonyfák néhány napon belül árusító forgalomba kerülnek.”
Tábori László, az ötvenes évek világhírű középtávfutója, Iharos Sándor és Rózsavölgy István társa az olimpia után úgy döntött, hogy nem tér vissza Magyarországra. Kint maradt világhírű edzőjük, Iglói Mihály is.
A Sports Illustrated elnevezésű lap három hónapos bemutató körútra vitte az emigrációt választó magyarokat. Tábori a melbourne-i repülőtéren vette észre, hogy mellette áll Iglói is. „Náci bácsi, maga is lemaradt?” – kérdezte. „Igen” – felelte a mester, majd ugyanazzal a hangsúllyal, de lélegzetvételnyi szünet után hozzátette: „Nahát, akkor menjünk együtt.” A felszálláskor vagy már a gépen odafordult versenyzőjéhez: „Ide figyelj, Tábori, ha már így alakult, dogozzunk együtt.” „Náci bácsi, amit mond, azt megcsinálom. Amíg futok, számíthat rám.” S ez a kapcsolat kint Amerikában öt évig tartott. Egy pár évig együtt is laktak.
– Melbourne-ből San Franciscóba indultunk, de előtte még elvittek bennünket Hawaiiba – említette Tábori László. – Ott töltöttünk egy teljes napot, és utána repültünk Kaliforniába. Karácsony este szállt le velünk a gép San Franciscóban. Érkezés előtt még gyönyörködtünk a kivilágított Golden Gate hídban, az ünnepi fényárban. Az Újvilág szép arcát mutatta. Az ottani magyarok vártak minket, és aznap este mindenkit egy-egy családhoz hívtak meg vacsorára. De előtte még elvittek minket a szállásunkra, a Mark Hopkins Hotelba, amely fent van az egyik domb tetején, ahonnan szintén szép kilátás nyílt a városra. Másnap, december 25-én Iglói közölte: „Te, menjünk ki futni!” Kimentünk a Golden Gate parkba, ahol egy órát futkároztam. Hamarosan azonban különváltunk a többiektől, zöldkártyát kaptunk, és a közös munkát a keleti partvidéken folytattuk: Bostonban, New Yorkban, Philadelphiában, Washingtonban. De most jön a lényeg, ami visszavisz a múltba: elhatároztam, hogy 2006 karácsonyát abban a Mark Hopkins Hotelban töltöm San Franciscóban, ahol ötven évvel ezelőtt néhány napig laktam. Így próbálok visszafiatalodni. Hátha sikerül…
Mondják, az ifjúkor és a férfikor a cselekvés ideje. Az öregkor meg az olvasásé. Ekkor tanuljuk meg a világ betűit és szótárát. Az öregkor a grammatikáé, a lét szerkezetei elemeinek felfedezéséé, s ezen túl is, a valóság megsejtéséé. Ezúttal egy domb tetején.
Az MTI a következő hírt tette közzé:
„A Grosics-gyerekek elrablási kísérletéről szóló UP-szenzáció kacsának bizonyult.”
Alább pedig ez volt olvasható: „Bécs, 1956. december 17.
A UP amerikai hírügynökség szombaton világgá kürtölte, hogy »magyar kommunista ügynökök« pénteken a bécsi Wandl Szállóban el akarták rabolni Grosicsnak, a magyar labdarúgó-válogatott kapusának gyermekeit, mert azt remélték, hogy ez hazatérésre kényszeríti majd a kapust. A UP a továbbiakban közölte, hogy a Wandl Szálló alkalmazottainak ébersége megakadályozta a gyermekrablás végrehajtását.
A bécsi rendőrség és a Wandl Szálló igazgatósága hétfőn [17-én] kijelentette, hogy az amerikai hírügynökség fenti jelentése minden alapot nélkülöz.”
Idáig a hír. Grosics Gyula, az Aranycsapat kapusa ötven évvel a történtek után megerősítette, hogy az elrablás szándéka igaz volt, és az MTI cáfolata nem felelt meg a valóságnak.
– Azokban a karácsony előtti napokban mi a Honvéddal Olaszországban túráztunk – mondta a kapus. – A feleségem a két gyerekkel Bécsben tartózkodott. Mikor újra találkoztunk, még a szenteste előtt, megkaptam azokat az újságokat, amelyek szalagcímekben tudatták a történteket, és a feleségem is beszámolt az esetről. A szóban forgó lapok azért nincsenek a birtokomban, mert 1957 nyarán, a hazatérésünkkor az összes újságot elvették tőlünk a határon, amelyek erről a tényről, továbbá a későbbi, dél-amerikai mérkőzéseinkről, a játékosokról és rólam szóltak… A szálloda portása elmondta, hogy három ismeretlen személy német nyelven érdeklődött afelől, hogy a Grosics család hányadik emeleten lakik. A feleségem ugyanekkor az étteremben reggelizett, a gyerekek viszont a szobában voltak. Gyanús lett a portásnak a három idegen, s miközben azok elindultak a lépcsőn felfelé, telefonon hívta a szálloda biztonsági emberét, aki aztán az emeleten összetalálkozott velük. Elővette a fegyverét, mire az idegenek – magyar szavak kiabálása közben – elmenekültek. Közben hívták a rendőrséget is, de az embereik megérkezésekor a három férfit már nem találták a szállodában. Nagy botrányt keltett az eset, de mivel hála istennek nem szomorúsággal ért véget, az ügy hamar el is felejtődött. Mindenesetre az újságírók egyértelműen arra következtettek, a gyerekrablással valóban arra akartak kényszeríteni, hogy térjek vissza Magyarországra – ami akkor még nem volt szándékomban.
December 14-én adja tudtul a rádió:
„A Fővárosi Temetkezési Vállalat a temetőkön kívül elhantolt halottak exhumálását megkezdi. Erre először a VIII. és a IX. kerületben kerül sor. Ez ügyben érdeklődni lehet december 17-től a kerületi tanácsok egészségügyi osztályain, és a Fővárosi Temetkezési Vállalat igazgatóságán, VIII., Fiumei út 14.”
Ugyanezen a napon értesülhettünk arról, hogy az Engels téri (ma Erzsébet tér) MÁVAUT pályaudvarról 13 szakaszon 18 autóbusz indult útnak. (A budapesti taxik – 10-12 autóval – már november 23-án megkezdték a személyszállítást.)
December 12-én tudatja az MTI:
„A karácsonyi vásárra mintegy 60 ezer csomag magyar és römikártyát gyártottak. – Ma kb. 600 darab gyerek mackógarnitúra és kocsikabát, női pulóver és kardigán készül a Rákospalotai Kötöttárugyárban.”
S ami sokakat érdekel december 11-én:
„A hét közepén megkezdődik a lottószelvények árusítása. December 23-tól kezdve pedig újra lehet fogadni, a kéthasábos totószelvény ára 3 forint 30 fillér lesz, mert megszűnik az olimpiai hozzájárulás.”
November 29-én hangzott el a rádióban:
„Az Üveges Ktsz. Baross utcai központjából kaptuk a következő felvilágosítást: Három nap óta folyik a Szovjetunióból érkezett ablaküvegtáblák kirakása. Üveg van elegendő. Ablaküveghez a következőképpen juthatunk: az ablakkeretet el kell vinni a Baross utca 66–68. számú központhoz, vagy a fiókokhoz, aszerint, hogy ki melyik kerületben lakik. Gittet nem tudunk adni, így legcélszerűbb apró szegekkel óvatosan odaerősíteni.”
„Felolvassuk a Budapesti Rendőrkapitányság vezetőjének felhívását” – áll december 5-én a Magyar Rádió hírsorában. „Sokszorosított röplapok zavarják ismét a főváros lakosságának nyugalmát azzal a céllal, hogy a helyreállt rendet felborítsák. Felhívjuk Budapest lakosságának figyelmét, ne üljön fel a lelketlen felforgató elemek rémhíreinek. A főváros rendje, a békés munka zavartalansága biztosítva lesz.”
Rákóczi Rozália napokban megjelent röpcédula-bibliográfiája szerint országosan 99 utcai dokumentum árulkodik a forradalmi napokról, és az azt követő közhangulatról. November 4-ig 60, utána 39 röplap látott napvilágot. Az utolsó, a december 20-i, Egerben jelent meg.
„Kiáltvány. Mi Eger város dolgozói ma, [a] december 10-én tartott tüntetés alkalmával hitet tettünk hazánk függetlensége, a magyar forradalom ügye mellett. A Kádár-kormány politikáját hazaárulónak, népellenesnek tekintjük… Éljen a sztrájk!”
Értékes gyűjtemény Zsámár Józsefé, aki a budapesti utcákon 59 röplapot gyűjtött össze. Ment az utcán, zakatolt a szíve, s ha útjába sodort egy-egy röplapot a szél, lehajolt érte, magához ölelte. Különös érzékenység volt ötvenhat novemberében, később pedig cseppet sem veszélytelen.
A gyűjteményhez többen írtak megjegyzést. László Gyula: „Büszke vagyok én / Keleten nőtt törzsöke hazámnak” (Kölcsey). Melocco Miklós: „Mi ér az ember, ha magyar? (Sokat.)” Sütő András: „Magyar nem vész el, csak magyar által.” (Széchenyi). Hegedűs Loránd: „Minden szabad lélek hitvallása: emberi erőkkel nem lehet istenivé válni. Csak isteni erőkkel lehet emberivé válni. A diktatúrák önistenítése elpusztít, a Lélek krisztusi szabadságának embersége győzelemre visz.”
A Népszabadság ünnepi számában az Országos Rendőr-főkapitányság közleménye olvasható a kijárási tilalom szabályozásáról.
„December 23-tól kezdődően a szovjet erők parancsnokságával egyetértésben Budapesten a kijárási tilalom 22 órától hajnali 4 óráig tart” – áll a lapban. December 24-ről 25-re virradó éjszaka – az éjféli mise megtartásának biztosítása végett – a kijárási tilalmat az egész ország területén felfüggesztem. December 25-től további intézkedésig a kijárási tilalom a szovjet erők parancsnokságával egyetértésben Budapesten 22 órától 4 óráig tart.”
Az egyetlen szépséghiba, hogy a 32 oldalas lapszám december 25-én jelent meg, amikor már túl voltunk az éjféli szentmisén…
Kerényi Lajos – abban az időben az alsó-krisztinavárosi templom káplánja – a forradalom alatt gyakran bejárt a Kékgolyó utcai Onkológiai Intézetbe, hogy a sebesültekbe erőt öntsön. S miközben dúltak a harcok a Vérmezőn és a Déli pályaudvar környékén, ő reverendában, gyalog közlekedett. Nem lőttek rá, és nem érte golyó.
– November vége felé, december elején megjelentek a plébánián a hatalom emberei – emlékezett –, és azt követelték Szabó Imre püspöktől, a templom plébánosától, hogy adja át azt a levelet, amelyet Mindszenty hercegprímás a kiszabadulása előtt vagy az amerikai nagykövetségre való menekülése után juttatott el hozzá. A levél tartalma röviden az volt, hogy a püspök imádkozzon azért, ne a magyarok hagyják el nagy számban a hazát, hanem az oroszok. Elvitték a püspök urat, egész éjjel faggatták, mi meg, hárman káplánok, imádkoztunk, hogy épségben jöjjön viszsza. Szerencsésen vissza is érkezett, és nevetve mesélte, hogy megmotozták ugyan, de a reverendába rejtett levelet nem találták meg… Emlékezetem szerint ő mondta az éjféli misét, de a hívők nem voltak sokan, mert az emberek féltek az utcára menni…
1956. október 30-a, éjszaka volt. Nagy csend ülte körül Budapestet, bár emitt-amott még puskaropogás hallatszott. Éjjel háromnegyed tizenegykor azonban kigyúltak az ablakokban a fények. Mi történt? – kérdezték az emberek. Miért zúg a Szent István-bazilika harangja ilyen késői órán? Aztán a kijárási tilalom ellenére megelevenedtek az utcák. A plébánia házmestere dadogva ismételte: Nem tudom! Nem tudom! A papok közül senki sincs idehaza.
Eközben fenn a toronyban lihegve biztatta egymást három pap. Tovább… Tovább… Aztán egyre lassabban, halkabban vert a harang szíve, és végül leállt. Egyszer csak a templom kapujában megjelent a három pap, és egyikük így szólt: Örömhírt közlök veletek testvérek. A bécsi rádió most mondta be, hogy Mindszenty hercegprímásunkat a rétsági páncélosok kiszabadították. Az emberek térdre rogytak, és halk imát mormoltak. December 24-én, az éjféli misén már sokunkért szólt az ima.
origo.hu
Megtámadtak egy kisgyereket a játszótéren, „cigányzabot” nyomtak le a torkán
