Áldás után

Szól a szintetizátor a Déliben Budapesten. Egy ázsiai külsejű fiatal lány játszik rajta, közben énekel. A szöveg kivetítőn is olvasható. Ez azok számára megkönnyebbülés, akik nem értik tisztán a koreai hangsúlyokkal kimondott magyar szavakat.
A hívők zöme hajléktalan. Kócosak és fáradtak, némelyek az olcsó kannás bortól, mások a kialvatlanságtól. Egy sebhelyes fejű, zöld dzsekis fiú hirtelen kimegy a mikrofonhoz, rövid imát olvas föl. Később nagy lelkesedéssel egy alacsony, vékony, gyerekarcú férfi (Kim Pál) Jézus szeretetéről beszél tört magyarsággal.
Közben egy újabb dal szól, majd a miatyánk következik és a Himnusz. Állunk és énekelünk. Pál végül alig érthető magyarsággal megáldja a jelenlévőket.
Pál eredeti nevén Paul Kim. Dél-Koreából érkezett, negyvennyolc éves és misszionárius. Családjával 1991-ben jött először Budapestre. Három év itt-tartózkodás után úgy döntött, jobb lesz nekik Amerikában, átköltöztek. Paul beiratkozott az egyetemre, református teológiát tanult. Öt év múlva jött vissza fővárosunkba. Ekkor már Kim Pálnak hívják, és a Timoteus társaságban egyetemistákkal foglalkozik.
Talán a keleti ember mentalitása mutatkozik meg abban, hogy a koreai Kim meglehetősen távolságtartó az idegenekkel: magáról nem szívesen beszél. Ez akkor tudatosul bennem, amikor egy másik istentiszteleten észrevesz. Kedvesen megszólít, érdeklődése azonban csak addig tart, míg meg nem tudja, újságíró vagyok, és írni szeretnék gyülekezetükről. Ekkor bezárul.
Kati, a felesége nyitottabb. Tőle tudom, hogy Pál több mint három éve hetente ötször tart istentiszteletet hajléktalanoknak Budapest nagyobb pályaudvarain, a Keletiben, a Nyugatiban és a Déliben. Keddenként a Moszkva téren és egyszer Kelenföldön, a saját háza garázsában. Istentisztelet után meleg leves dukál, amelyet felesége, Kati, az építészhallgatóként megismert Lengyel Csilla, valamint a gimnazista Bokros Hajnalka és Tünde főznek. A Bokros lányok nyolc éve akadtak össze Kimékkel, az anyukájuk tanította a családot magyarul. A lányok, akikkel szintén a Déliben találkoztam, három éve aktívan részt vesznek a pénteki és vasárnapi istentisztelet előkészítésében, ezenkívül nyaranta táborokba járnak külföldi diákokkal, köztük sok fiatal misszionáriussal.
Szerintük külföldön sok a gazdag fiatal, akik, hogy értelmes célt találjanak maguknak, misszionáriusnak állnak. Közéjük tartozik a szintén dél-koreai Jun is, aki utoljára Bulgáriában teljesített missziót, és most három hétig Kiméknek segít. Csilla másfél éve dolgozik velük, mert megérintette Pál mély hite. Annak ellenére tart a gyülekezettel, hogy befektetett – ingyen – munkájának egyelőre szinte semmi eredménye.
– Szélmalomharc – mondja, bár hozzáteszi: néhányukban elkezdett munkálkodni Isten. Hogy kiben kezdett el és mennyire, nem tudni pontosan. Haranginé Margitot, úgy tűnik, megérintette valami. Ez vasárnap a garázsban tartott istentisztelet után derül ki, amikor műanyag kanállal kanalazom a levest műanyag tálból. Kötött kalapban, nagykabátban Margit áll mellettem, ő is eszik.
– Ízlik, ugye? – kérdezi. Bólintok.
– Minden vasárnap eljövök két hónapja, de nem a leves miatt – folytatja. – Kimnek ereje van. Amióta a közösségében imádkozom és énekelek a többiekkel, nem fáj a lábam. Azelőtt már menni sem tudtam. Most gyógyszert sem kell szednem.
Margit Dombóvárról jött Budapestre öt éve. Takarításból él. Hatvanezret keres, huszonötöt fizet az albérletre, harmincöt marad. Otthon még ennyi sem jönne öszsze, férje meghalt. A családi házat a férje még életében a gyerekeikre íratta. Most ők, a huszonhárom éves Éva és az egy évvel idősebb Lajos laknak benne. Lajos asztalos, de érdekli az informatika is, Éva hangszerkészítőnek tanul. Margit havonta egyszer látogatja meg őket.
A „mindent bele” levesbe csípős, enyhén ecetes káposzta kerül, koreai módra. Kati kínál meg vele. A mellettem álló, kopaszra borotvált fejű, fülbevalós férfi óvatosságra int.
– Ne! Csak keveset. Én a múlt héten megjártam. Szétmarta a számat, annyira erős volt.
– Szeretem az erőset.
– Én is, de ez túl sok. Magát most látom először.
Így kezdődött a beszélgetésünk Kovács Istvánnal. Több mint egy éve találkozott össze Kimmel a Nyugatiban. Az istentisztelet után megáldatta magát vele, azóta jobban érzi magát. Munkája és némi pénze is van. Reggel a Bosnyák téri piacon kezdett, bevásárolt. Istentisztelet után hazamegy, és főzni fog. A „haza” a hetedik kerületben van. Szoba-konyha.
– A főnök megengedte, hogy ott lakjam hetedmagammal.
A galérián alszanak hárman, lent meg négyen. István az építőiparban dolgozik, segédmunkát végez napi négyezer-ötszázért. A szakmája karosszérialakatos, 1987-ig gyakorolta. De volt már minden, legyint, csak akasztott ember nem. Öt évig rendőr is volt, míg ki nem rakták. Aztán katona, majd dolgozott külföldön, néha seftelt is. Hogy hová lett a pénz, amit kapott érte?
– Ugyanott van, ahol az, amit Kuvaitban kerestem anno. A kurváknál.
István gyengéi a nők, akik becsapják. A házát, azt mondja, az unokahúga „vette el”. Egy fia van, de nem tartja a kapcsolatot vele. Eleinte az anyja nem akarta, most már ő sem. Ha jól számolja, huszonnyolc éves a gyerek. Tíz éve vett neki egy autót, egy Ladát, akkor látta utoljára. Megint a levesre terelődik a szó meg arra, miért is van itt.
– Mondtam már, hogy Kim miatt. Ő református, de az mindegy is. Mert Isten egy van. Hogy Buddha, Allah vagy Jézus a neve, mindegy.
Két fiú érkezik. Maartens bakancs, fülbevaló, bőr hátizsák. Bizalmatlanul méregetik a jelenlevőket. Majd kérnek egy-egy tál levest, gyorsan kanalazzák, és odébbállnak. Úgy tűnik, ők nem Kim miatt keresték fel a kelenföldi családi házat. Mint ahogy az a házaspár sem, amelyik az ifjak után érkezik. A férfi hangosan beszél.
– Már vége a misének? Hát elkéstünk, drágám. Most ilyen korán befejezte az istentiszteletet, atyám?
Dél van, az istentisztelet mindig fél 12-ig tart. A valaha magas nő görnyedten, fénytelen szemmel bólogat. Beülnek a garázs mellett álló, fóliaházra emlékeztető épületbe. A férfi baritonja itt is betölti a teret, a sörpadokon ülő vendégeket szórakoztatja. Csakhamar hozzálát az evéshez, láthatólag ezért érkezett. Almapürét hoznak.
– Finom. Nem kér? – kérdezi tőlem egy szúrós tekintetű negyvenes.
– Nem is tudom…
– Odaadom az enyémet is. Én már ettem.
Sporttáskája viszonylag új, cipője műbőr, dzsekije tiszta.
– Benedek Tibornak hívnak, mint a híres vízilabdázót.
Tibor Nyitráról jött jó tizenöt éve. Két évet végzett el magyar–rajz szakon az ottani tanárképzőben, aztán tanított képesítés nélkül, majd történt valami, amit nem köt az orromra, és lecsúszott. Jelenleg a Szúnyog-szigeten lakik, a volt SZOT-üdülőben létesített hajléktalanszállón. Megjegyzem, hogy milyen tiszta.
– Aki akar, tud tisztálkodni – mondja. – Hiába szűnt meg a Gyáli út, lehet máshol is. A Keletinél háromszáz forintért lezuhanyozhat az ember. Vagy valamelyik benzinkúton. Csak úgy kapok munkát, ha kinézek valahogy.
De Tibornak két hete nincs munkája. Legutóbb egy hónapi munka után szélnek eresztették fizetés nélkül. Megfogadta, nem megy többé olyan helyre, ahol nem fizetik aznap.
– Pozsonyban – folytatja – a Volkswagen-gyárban három hónap után elküldtek, pedig jól végeztem a munkámat, és nem voltam beteg. Minőség-ellenőrző voltam. Miért? – kérdeztem a szakszervezetis fószert. Nem volt válasz. Kiderült, hogy három hónap próbaidőre az állam kedvezményt ad a cégeknek. Három hónap után viszont nem jár semmi. Ezért lecserélik a munkásokat. A szakszervezet nem állt ki mellettünk.
– Akkor ön az étel miatt jött – állapítom meg.
– Amiatt. Éhes vagyok. Vasárnap van, nem osztanak máshol. Nincs munkám, és nincs pénzem sem. Jó ember ez a Kim, látszik rajta. De az Istennel én úgy vagyok, hogy nem kell közénk közvetítő. Ő mindent lát, és mindent tud rólam. Csak neki tartozom elszámolással.
Ebéd után a Bokros lányok és Kati bepakolnak a házba, a teraszon Margit és egy másik hölgy ruhát válogatnak. Kati, amikor megtudja, hogy írni szeretnék róluk, betessékel európai módon berendezett házukba. Könyvét mutatja, amely koreai nyelven íródott, és amerikai meg magyar missziós tevékenységükről szól. A falon két fiuk fotói, ők Amerikában tanulnak.
Jun, a fiatal misszionárius, aki maga fizeti a repülőjegyét Budapestre és minden mást, a szoba egyik sarkában számítógépezik. Kati a férjéről mesél, aki az előbb nem kért a levesből, s most tradicionális módon elkészített rizst eszik. Kiderül, hogy már a nagyszülők is reformátusok voltak, a család Dél-Korea harmincöt százaléknyi keresztény közösségéhez tartozik. Ők mint református missziósok külföldről kapott adományokból élnek. Pál mindennap fél ötkor kel, kilencig imádkozik.
Eszembe jut az előbb a garázsban végighallgatott istentisztelet, amikor Pál azt kérte, mondjuk a mellettünk ülőknek, hogy szeretlek. Sokáig senki nem szólalt meg, aztán halkan valaki oldalra fordult, majd még valaki. Mi, többiek nem bírtunk megszólalni. Pálnak nem szegte kedvét a némaságunk, töretlen lelkesedéssel folytatta.
– Boldog vagy? És te? Tudod magadról, hogy ki vagy? [Csend.] Minden reggel adj hálát, hogy élsz. És mondd, hogy szeretlek. Szeretlek. Alleluja.