Át kell-e szervezni a mentőszolgálatot?

Húsz éven át mentőgépkocsi-vezető voltam az Országos Mentőszolgálatnál. A szolgálat napjainkban zajló szétveréséről szeretnék véleményt mondani, az átlagpolgárénál bővebb ismereteim, tapasztalataim alapján. Elöljáróban: a médiában legtöbbször „mentősök” néven szerepelünk, ami egyszerűen gyermekbeszéd. Elég lenne helyesen és komolyan mentőket mondani és írni, amint a tüzet sem a tűzoltósok oltják el, a rendre sem a rendőrösök vigyáznak, az országot sem a katonások védik, hanem a tűzoltók, a rendőrök, a katonák. A bajba jutott embereken a mentők segítenek, a mentőorvosok, a mentőtisztek, a mentőápolók, a mentősofőrök. Legalább az elnevezésünk legyen végre rendben!
A mentődolgozók addig tudnak segíteni, amíg a kormány, illetve az általa ezzel megbízott hatóság szét nem veri a mentőszolgálatot. A fizetésért eddig sem volt érdemes a mentőknél dolgozni, ahhoz hivatásszeretetre, jó gyomorra, kellő intelligenciára volt mindig szükség. A fizetésünkbe beszámították, hogy a mentődolgozó úgyis kap borravalót. Én ezt mindig nagyon megalázónak tartottam, de kénytelen voltam elfogadni. Ezenfelül mellékmunkát is kellett vállalnunk a tisztességes megélhetés érdekében. Mindezzel együtt az Országos Mentőszolgálat szervezettsége, munkamorálja, eszközellátottsága kimagaslóan jobb volt a többi szervezethez képest, a rendszerváltozás előtt is. Riasztáskor nekünk a csengő megszólalásától számítva egy perc alatt el kellett hagynunk a mentőállomást. Tudtuk, mi a teendő tömeges balesetnél, hogyan kell mentőrepülőgépet levezényelni alkalmi repülőtéren, hogyan jutunk segítséghez, ha a mentőegység egyedül nem boldogul a feladattal.
Ennek a jól szervezett, jól képzett, továbbfejleszthető szolgálatnak a szétverését határozták el a közelmúltban és napjainkban általam ismeretlen tényezők, arra hivatkozva, hogy a meglévő szervezet a jelenlegi formájában sokba kerül az államnak. Kérdés: ha a határaink vagy a közrend védelme, az adók behajtása is sokba kerül, akkor az arra hivatott szerveket is meg kellene szüntetni? Azt mondják, hogy csupán a mentés állami feladat, az egyszerű betegszállítás nem az. Nem akarok írásomban azzal foglalkozni, hogy az egyébként szükséges egyszerű szállításokat kikkel akarják elvégeztetni (alternatív mentők, kórházak stb.), és ezek milyen felkészültséggel, szervezettséggel rendelkeznek, hova kell értük telefonálni, és a költségeket milyen forrásból, ki fogja finanszírozni. Maradjuk a mentésnél. Igen, csak a mentés állami feladat, de akkor is az, ha katasztrófahelyzetet kell felszámolniuk a mentőknek. Ahogyan mi azt itt, Fonyódon szoktuk mondani: ha a katamarán kicsúszik a vasútra és összeütközik a kanizsai gyorssal, a mentőknek akkor is helyt kell állniuk. Vagyis minden olyan nem várt és elképzelhetetlen helyzetben is állami feladat a mentés, amikor egyszerre sok, jól felszerelt mentőautóra, sok jól képzett mentődolgozóra van szükség egy baleseti helyszínen. Adott esetben ezeket nem lehet a szögről leakasztani. Az sem lehet közömbös ilyenkor, hogy milyen távolságról érkezik a mentő, van-e helikopter. Egy mentőszakápoló kiképzése három évig tart, a mentőtiszté négy évig. A mentőrvosok elvándorolnak a jövedelmezőbb háziorvosi praxisok felé. Vagyis ha komolyan vesszük, hogy állami feladat a mentés, akkor arra komolyan fel kell készülni, ahelyett, hogy a jól szervezett szolgálatot megszüntessék, szétverjék.
Itt különösen a ma még hiányzó, megfelelő távolságokra létesítendő mentőállomásokra gondolok, jól felszerelt autókkal, kiképzett emberekkel, hogy minden baleseti helyszín 15 perc alatt elérhető legyen. Annak pedig a világ legtermészetesebb dolgának kellene lennie, hogy a komoly mentőmunkára is kiképzett személyzet a jól felszerelt autóval „szabad kapacitásban” egyszerű betegszállítási feladatokat lát el. Ez kell ahhoz, hogy morálisan ne essen szét a szervezet, ne unatkozzon a mentődolgozó, hanem ismerkedjen az ellátandó területtel, fejlessze képességeit, és bármikor bevethető legyen súlyosabb esetnél.
Az egyszerű betegszállításokat azért is meg kellene tartani az állami mentőszolgálatnál, mert az jó lehetőséget biztosít az újonc dolgozók foglalkoztatására. Sajnos elég nagy a fluktuáció. Isten óvjon minden mentődolgozót attól, hogy munkaideje nap mint nap azzal teljen, hogy arra vár, mikor riasztják balesethez. Ebbe bele lehet bolondulni. Jó esetben havi 4-5 ilyen szolgálattal kellett számolnunk, az is elég megterhelő volt. Ha a teljes munkaidőt a riasztásra várakozással kellene eltölteni, a sofőrök „kiesnének” a vezetési gyakorlatból, a személyzet elesne a mellékes jövedelemtől. Az állandósult stresszhelyzet miatt sokan elhagynák a mentőszolgálatot, ezzel is közvetlenül veszélyeztetve lenne az ellátás biztonsága. Mire ráébrednének a helyzet tarthatatlanságára, újra kellene építeni a most még meglévőt. A következő generáció kiképzése három évbe és nagyon sok pénzbe fog kerülni. Az sem mindegy, hogy az újoncok előtt lesz-e még követhető példakép. Alaposan megfontolandó tehát a címben felvetett kérdés.

A szerző nyugdíjas mentősofőr