Autonómiát! De hogyan?

Ha valaki meg akarná becsülni annak a matematikai valószínűségét, hogy az Európai Unió nyelvi sokszínűségéért felelős biztosi posztot előbb egy szlovák, majd egy román biztos kapja – hiszen ne feledjük, Leonard Orban előtt a terület a szlovák Ján Fígel hatáskörébe tartozott –, valószínűleg meghökkentő eredményre jutna. Ennek ugyanis olyan csekély a matematikai valószínűsége, hogy jó okunk van feltételezni: a biztosi tisztség megszerzése érdekében a háttérben igencsak komoly játszmák folytak Brüsszelben, illetve Strasbourgban. A végeredmény pedig számunkra egyúttal azt is jelenti, hogy a románok és a szlovákok – szokás szerint – lényegesen előbbre tartanak gondolatban, mint mi, és – szemben velünk – pontosan tudják, hogy a nyelvekért felelős biztosi poszt esetében kulcspozícióról, sőt országaik számára stratégiai álláshelyről van szó. Akadnak azonban olyanok is, aki úgy vélik: még egy román vagy egy szlovák biztos sem tudja annyira hátrányosan befolyásolni a határon túli magyarok nyelvhasználati jogait, mint egy, a budapesti kormány által delegált magyar komisszár.
Hogy a határon túli magyarok nyelvi jogaira és nyelvhasználatára lassan nekünk is ideje lenne odafigyelnünk, nem kérdéses. A nyelv az identitás magja. Ha elveszik, vele veszik az identitás is. Ha pedig használatát korlátozzák, egyben korlátozzák az identitás megélését, következésképpen elősegítik az asszimilációt. A nyelvi jogok érvényesülésének szemmel tartása mindezek miatt a határon túli, különösen az erdélyi magyar autonómiatörekvések szempontjából döntő fontosságú.
A nyelvhasználat ugyanis az egyetlen olyan érv, amelyet ma – Franciaországtól és Görögországtól eltekintve – egész Európában megértenek, és egész Európában ütőképes érvként hathat az autonómiáért, a kisebbségi jogokért folytatott küzdelemben. Eddig használt érveléseink többsége nemzetközi színtéren gyakorlatilag érthetetlen: trianoni határok – a kérdés a határok légiesedésével megoldódik; a magyarok lakta régió gazdasági elmaradottsága – az unió regionális fejlesztési programjai segíteni fogják a felzárkózást; a magyarok Erdélyből való kivándorlását, illetve a románok Székelyföldre való telepítését pedig a szabad munkaerő-áramlás és a szabad mozgás elve írja felül. Ha az autonómia fogalmát nem absztrakt megjelölésként, globális értelemben használnák, hanem megoldásként az erdélyi magyar közösségek nyelvhasználatának államilag szervezett, erőszakos visszaszorítása ellen, az egész autonómiáért folytatott küzdelem új vetületet kapna. Hogy egészen pontosak legyünk: fel kellene térképezni, melyek azok a területek, élethelyzetek, ahol a kisebbségbe kényszerített magyar közösségek nem tudják használni anyanyelvüket. Van-e minden közigazgatási hivatalban magyar vagy kétnyelvű űrlap? Mindenhol tudnak-e magyarul az alkalmazottak? Mely hivatalokban akadnak nyelvhasználati nehézségei a magyar ajkú ügyfeleknek? Mindenütt könnyen elérhető-e a magyar óvoda, iskola? Tudnak-e mindenütt magyarul az orvosok, ápolók? (Ugye senki nem akarja azt állítani, hogy a szomszédos országokban nem akadnak bőséggel olyan magyar betegek, akiket idegen nyelv használatára kényszerítenek, miközben esetleg a halállal, az elmúlással kell szembenézniük?) De az is kérdés: csatolnak-e például a gyógyszerekhez magyar nyelvű ismertetőt, vagy hogy a gyógyszertári alkalmazottak tudnak-e megfelelő szinten magyarul. A sort persze a végtelenségig lehetne folytatni.
Köztudomású ezenkívül, hogy a romániai közintézmények versenyvizsgáin például a magyar jelentkezőket évtizedek óta hátrányosan kezelik. Korábban Borbély László RMDSZ-es miniszter hívta fel a figyelmet arra, hogy míg Maros megye területén a lakosságnak csaknem a fele magyar, az igazságszolgáltatás intézményeiben – a rendőrségen, a bíróságon, az ügyészségen – a magyar alkalmazottak száma két-három körül mozog. A hatóságok mindezt általában azzal indokolják, hogy a magyar jelentkezők kevésbé felkészültek voltak, mint román versenytársaik. Holott mindössze annyiról lenne szó, hogy diszkriminációmentesen kellene alkalmazni a román törvényeket.
A kérdések megválaszolásának több hozadéka is lenne. Egyrészt Európában is érthető érvek kerülnének az uniós politikusok és döntéshozók asztalára. Másrészt a magyar nyelv használatának ügye az érdeklődés középpontjába kerülne. Harmadrészt, ha valaki az autonómia szó jelentését nem teljesen érti is, azzal biztosan tisztában van, hogy az anyanyelv, az anyanyelv használatának szabadsága mit jelent. A legtöbb európai kisebbség esetében a nyelvhasználati jogok érvényesülésének felügyeletében a központi szerepet a kisebbségi sajtó játssza. A Vasabladet című finnországi svéd napilap gyakorlatilag naponta jelzi, ha Österbotten régióban valahol akadályokba ütközik a svéd nyelv használata. Ha az ingyenesen hívható segélyhívó szám tárcsázásakor a vonal túlsó végén csak finn nyelven érkezik válasz, ha az orvosi rendelőben nem tudják svéd nyelven ellátni a beteget, vagy ha valamelyik hatóság finn nyelven válaszol egy svéd nyelvű beadványra – a lap rögvest megírja. Újságíróik nem is tagadják, hogy munkájukkal egyfajta „nyelvi rendőrség” szerepét is betöltik. Mindebben persze semmi különös nincs: a sajtószabadság ugyanis épp amiatt lett a demokráciák egyik alapfeltétele, mert az újságok képesek felügyelni a törvények betartását, és a nyilvánosság erejével képesek kontroll alatt tartani a demokrácia működését.
Ha az erdélyi magyar lapok is napi rendszerességgel fednének fel és dokumentálnának olyan helyzeteket, amikor a magyar nyelv használata valamilyen élethelyzetben nehézségbe ütközik, amikor a magyarul beszélőket diszkrimináció éri, olyan tartalommal töltenék meg az autonómiatörekvéseket, amely Európa-szerte világossá tenné: a magyar közösség helyzetének rendezése nem várathat magára.
Más kérdés, hogy lassan Magyarországnak is meg kellene változtatnia szemléletét: Erdély és különösképpen Székelyföld ügyét ki kellene emelni a turulmadár, az értelmiségi szentimentalizmus és a szubszidiaritás emlegetésének hármas vonzásából. Ideje lenne, hogy a nemzeti érzésű civil szféra Magyarországon is megmozduljon, és a szoboravatások évfordulóján rendezett emlékünnepségeknél aktívabb, a múlt helyett inkább a jövő irányába mutató tevékenységet fejtsen ki az erdélyi magyarok jogai, különösképpen Székelyföld területi autonómiája ügyében.
Persze lehet minderre azt mondani: a dél-tiroliaknak vagy a finnországi svédeknek könnyebb a helyzetük, mert több joguk van. Csakhogy a dolognak nem ez a lényege. Finnország és Románia között az alapvető különbség nemcsak abban rejlik, hogy az egyik ország több jogot ad kisebbségeinek, mint a másik, hanem abban is, hogy az egyik – más törvényeihez hasonlóan – be is tartja azokat a jogokat, amelyeket biztosít kisebbségei számára. A szomszédos államok esetében pedig az a helyzet, hogy nemcsak hogy nem akarnak „autonómiát” adni a magyar közösségeknek, de még azokat a kisebbségi jogokat sem tartják be, amelyeket a törvények biztosítanak a magyar ajkú állampolgároknak.
És végtelenül aggasztó, hogy éppen ez lesz az a terület, amelyet hamarosan Leonard Orban tart szemmel.