Az én testem

E N C I K L O P É D I A É N E Z E R

Két brazil topmodell is belehalt az anorexiába az utóbbi hetek során. Lehettek volna üdék, és maradhattak volna még jó ideig fiatalok. Alig múltak húszévesek. Hovatovább a divatszakma legalább annyira veszélyes, mint a Forma–1. Zalatnay Sarolta ismét könnyű súlyú. Megszabadították a szilikontól. Visszavadították emberré, s lássatok csodát, így szebb. A divatszakmában a nyári és az őszi kollekciók mellett változatlanul a csontkollekció a trend. A bulvár egy másik szegletén viszont épp ellenkezőleg, a minél nagyobb cici. A dal szerint: „Így se, úgy se jó. Mindig csak a más asszonya vóna jó.” Testünk se jó sehogy. Sem. Vagy túl kövér, vagy túl sovány. Ahogy az általános relativitáselméletnek sincsen stabil megoldása, ezért a világegyetem vagy tágul, vagy épp összeomlik, a testnek mint lélektani egyenletnek sincs hosszú távú, stabil megoldása. E megoldatlanság szélső értékeit jelenti az anorexia és a bulimia, miként a szex megoldatlanságának szélső értékeit a pornográfia–prüdéria ellentétpár, s az emberi kedv megoldatlanságát a Janus-arc: tragédia kontra komédia.
Nem új dologról van tehát szó, de úgy tűnik, a régi gond a nyugati civilizációban kezd tömeges önértékelési válsággá fajulni. Hitler az ember pusztítását iparosította még a múlt században, ma pedig az ember látszatát iparosítják, teszik önálló iparággá mediális és kozmetikai erők.
Talán minden eddiginél erőteljesebben mondják meg neked ma, hogy miképp is fess. Legyél fess. Rubens ehhez képest kismiska volt a maga feslett erkölcsű, festett bájaival. A látszat pénzt hoz a konyhára, és a nézettség nagy úr. És csak azt nézik, illetve veszik – emberszámba –, ki úgy néz ki. Ez az „úgy” egyrészt evolúciósan meghatározott, másrészt kor- és divatfüggő. A cukrot azért érezzük édesnek, mert energia van benne. A szépen kigyúrt férfitest avagy a formás női alak pedig azért látszik szemünkben szépnek, mert genetikailag jó tulajdonságokat jelent. Az, hogy az öreget csúnyának, az átlagtól eltérőt pedig torznak látjuk, a bennünk lakó állat szemlélete, s erre rakódnak rá a különböző divatőrületek. Az emberábrázolás tilalma és a test beburkolása által az iszlám mind az ősi állatlélek, mind pedig az efemer divatdiktátum alól felszabadult. A Nyugat így értelmezve nem szabad. Függővé, rabbá teszi az, hogy benne a test mint termék osztályozható, véleményezhető, minősíthető. Ezt az iszlám az emberi méltóság súlyos sérelmeként értelmezi.
És valóban: szemünk láttára alakul ki az új kasztrendszer. A nyugati világ rendi társadalma. Legfelsőbb kaszt: a jó pasik és a dögös csajok. Futhatnak még a nem fiatal, de fiatalos háziasszonyok és a középkorú menedzser macsók. A jó pasikat, a dögös csajokat, a mintaháziasszonyokat és a menedzser macsókat persze mindig egy-egy sztár alakítja: színész, énekes, topmodell avagy újabban szakács. A többiek: páriák. Aki a címlapon van, retteg, hogy a természetes darwini szelekciónál is olykor kegyetlenebb karrierszelekció leszorítja onnét, ezért folyamatosan pózol, mutatja magát, hé, még vagyok, s a mutatványok: zsírleszívás, mellplasztika, botox. Aki csak rátekint a címlapra, nem retteg, viszont elégedetlen. Szeretne a látott képre hasonlítani. Edz, kozmetikushoz jár, avagy ott a másik lehetőség: diszkréten megfeledkezni a saját testről, Nádas Péter: saját halál.
Ha a társadalom test címszón azt érti, azt üzeni, ami nem vagy, akkor valóban csak a görcsös megfelelés, illetve a diszkrét önmegtagadás közül választhatsz, de ha a társadalom test címszón azt értené, ami a tiéd, a te tested, akkor talán létezhetne harmadik út is. Az én utam. Groteszk, furcsa út ez, de járom.
Még a Big Brother-házban vetkőztem le félmeztelenre, először, hogy Stallonét elküldjem Kamcsatkára, Schwarzeneggert pedig Alaszkába, mellesleg térdemig ért a hó. Akkor és ott született meg az az animációs figura, mintegy a globális testkultusz antihőseként, aki mer erőt mutatni gyönge létére. Mer belépni a kasztba pária létére. Harmadik út ez, igen, hisz ahelyett, hogy reménytelen küzdelmet folytatnék egy „elfogadhatóbb” testért – avagy a nyilvános kommunikációból eleve kizárnám a tényt, hogy van testem –, vállalom ország-világ előtt az én testem, persze a keresztény erkölcs ésszerű keretein belül.
Azoknak adok így erőt, akik félnek. Akiknek életét pokollá teszi a megfelelési kényszer és a kisebbségi érzés. Hogy az egyik kereskedelmi csatorna reggeli műsorában vizespóló-versenyben közönségszavazatokkal legyőztem Tommyboyt, vagy hogy a Fábry-show-ban ketrecharcban legyőztem Nick Árpád erőművészt, vagy hogy az Óbudai-szigeten a Hír Tv sátrában egy álló héten át fitneszedzőként mozgattam a nagyérdeműt, vagy hogy most egy nemzetközi chippendale-verseny extrém kategóriájában fogok levetkőzni: tornanadrágra és trikóra, a strandhoz képest tehát felöltözni, mind egy-egy gesztus a média által megrettentett csendes többségnek. Gyerekek, felnőttek, csak semmi pánik. A test nem a diadal műve, hanem a kegyelem része.
Én azt az egészséges és ép testet, amelyet anyámtól kaptam – hála néki –, és amelyet Isten adott, hál’ isten, nem vagyok hajlandó torznak tekinteni csak azért, mert esendő. Stephen Hawking párhuzamos reinkarnációjaként én a saját testemet Christopher Reeve testéhez mérem, miután leesett a magas lóról. Christopher Reeve, a Superman legnagyobb diadala az volt halála előtt, hogy meg tudta mozdítani a kisujját. Stephen Hawkinghoz képest bajnok, akinek csak a lába béna. Az ideális test utáni hajsza feledteti velünk, mekkora ajándék az esendő test. A mi testünk. Ez a tény csak testbeszéddel mondható el hitelesen, szavakkal soha. Vélhetően az értelmiség egy része ismét haragudni fog rám ezért a testbeszédért. Igen ám, csakhogy e harag nyomán különböző dolgok jutnak az eszembe.
Mindenekelőtt ismét felrémlik bennem a lehetőség, hogy én lehetnék a Lajoska Pálfi György Taxidermia című filmjében. És állhatnék a film végén mint öntorzó műtárgy anyaszült meztelenül. Maradtam Jánoska, de figyelve a Taxidermia diadalútját, sokszor kísért a gondolat: miért épp a magas művészet kínál meg egy számomra morálisan nem vállalható szereppel, s miért érzem úgy, hogy a bulvár kínálta abszurd szerepek belső erkölcsi tengelytörés nélkül vállalhatók? A bulvár és a művészet közti határ korántsem egyértelmű. Boldogult emlékezetű Faludy György a Penthouse hasábjain Fannyval mutatta be Erósz küzdelmét Kronosszal. Művészet? Botrány? Bulvár? Karafiáth Orsolya költő, a mérvadó értelmiség feneleánya Marjai Judit fotográfiáján meztelenül egy kád húslevesben rotyog. Ez művészet. Pedig lehet, hogy bulvár, csak épp a társadalom sznobfoltjára van vetítve. Az én művészi performance-aim pedig, meglehet, azért bulvárosak, mert a társadalom giccspontjára vannak vetítve.
Az én testem vajon művészet-e, botrány-e vagy bulvárszenzáció? Én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem. Én testem, én testem, én igen kis testem. Kereszténység és pogányság közt a különbség annyi, hogy a pogány az egótól, a fitnesztől várja a test megdicsőülését, míg a hívő ember Istentől várja ugyanezt az örökkévalóságban. Addig meg saját testét az abszolút Hawkinghoz, a keresztre feszített és így abszolút járóképtelen Jézus Krisztushoz méri. A kereszténység számára bizony alapvető fontosságú a test. Ez az én testem, mely értetek adatik, mondta Jézus – a bűnök bocsánatára. Jézus nem a lelkét, hanem a testét adta értünk. A test a kereszténységben a legkevésbé se mellékes. Testnek feltámadása és nem léleké. A feltámadás a testről szól. Feltámadni csak test tud. A lélek a maga röptével ehhez képest szinte nehéz.