Az ünnep könnye

Lefelé mégy, inkább kapaszkodsz a hegyoldali kert lépcsőjén, amelyet el is lepett a hó s nem is, hiszen a szél nyomban továbbsöpörte – a kő fagyos erecskéi fénylenek át a fehér színen –: mondom, ahogy lefelé mégy, egyszer csak görcsösen megfogódzol a korlátban, s nem a lábad elé nézel, hanem le a városra, majd föl az égboltra: mit keresel te itt? Ujjaid mindent ki kívánnának szorítani – nem is a korlát fájából, de belőled magadból; s megismétled, hangosan, egyértelműen most már, ami imént csak homályos ködcsíkként úszhatott benned, vagy csupán a síkos lépcsőn megcsúszva kapkodtál valami után, s abból sejtetlen eszmélés vált: mit keresek én itt?! Hol?
Ha újraálmodtad, még magadnak is eligazítással tartozol hirtelen – annak, akinek aztán tétován újramondanád, már kellően világos, határozott magyarázattal. Olyanformán, mondjuk: – Amikor ott éltünk… S itt a hol nem is fontos, a hely meghatározása belül történik, az eszközök, készségek, egy kerti lépcső, az, amelyen óvakodol, lefelé is csak látszatra, nincs kötve semmihez, még lent a lépcső alján a ház, amelyben laksz, amelyben élsz, sem tarthat igényt – tart persze: mire?
Arra többek közt, hogy másnap s azután az ünnep helyszínéül nemcsak elfogadd, de az elrendezést olyan árnyalatok funkciójáig lelked felől is rábízd, hogy az idegenség végső kuszált érzését is feledhesd. Homályos ez is, akár lent a szürkülő város a maga ködön át egymás után kigyúló s küzdő világaival. Ahonnan hangok, dallamosak, előbb érnek föl ide, mint a pisla mécsek verdesése. De ez lehet öncsalás is, amit annak a szívszorító, ünnep előtti utolsó együttlétnek elhangzott dallamai követnek „In dulci jubilo”, s mindannak ujjongása, amellyel érezzük, már nem is saját hangunkon vagyunk résztvevői – hallgatjuk a vállunkat támasztó ismeretlen suttogását, s közben, hogy előző esztendő ünnepe előtt, a vigília-koncert ideje alatt nem a hó szállingózott, csupán eső szemerkélt, csordult a jelenlévők arcán végig, de ő maga, az ismeretlen tudta, arcán nem az ég könnye, hanem a sajátja szivárog.
A kert lépcsőjén már egy ideje fönt állva hirtelen eszmélhetsz arra, mintha az iménti történet szereplője mindezt idegenes kiejtéssel suttogta volna el. A te kiejtésed? Álcázhatod magad azzal, persze nem éppen itt s most e lépcsőn, lenézve a kivilágított házra, hogy nyelvhasználatod felől bármiféle helyzetben elvegyülhetsz, az azonosság hangján is – a benső, a bújtatott, lelki akcentus végtére nem árulkodik. Abban a pillanatról pillanatra minden érzést fölülmúló közösségben a „Fröhliche Weihnacht” helyett te a „Pásztorok, pásztorok, örvendezve” soraira hangoltál volna örömest, „örvendezve”. Ez idegenség is, nemcsak a köznapokban, de egy-egy emelkedett, érzelmi „varázs” szolgálatában hanggá tud válni, s mindezzel akár időre meg is szűnni. Rangunk eredendően is az azonosság, s ennek keretében az önazonosság zavartalan élése lett volna – koronként mit hibáztunk, hogy ne érezhessük így?
A távoli s talán már nem is létező (elmúlt éjjel újraálmodott) kert, a lépcső, amelyen valóban álltál, gondolatokat sürgetett akkor benned – s most valóban könnyebb volna azt kérdened, vajon megvan-e még a négy esztendőn át koptatott lépcső, milyen a lejtős kert, ki él a házban? De nehezebb-e: akkori, ottani gondolataid menete mára mire ért? Érvénnyel ott mire vált, változott volna, ha nem csak metaforikusan szólva valami hatalom úgy dönt, kizár a vissza-, a haza-fordulás lehetőségéből?
Ujjnyira e kérdező gondolattól, ma, leírhatod-e, gépbe közvetíted-e: valóban ideje létbeli fogalmaink átrendezése, újraírása, a külső kényszerek megérlelték vagy most megérlelik rá lelkületünket? Idegenség és otthonosság melyik nemzedék tudatában cserél majd könnyebben mezt – bölcsebben szólva fölismeri a kettő új természete szerint lehetséges, hasznos arányát. A mi „idős-nyelvünkön” (intett az elmúlt éjjeli álom) valamelyest javítva: reformálni magunkban is a világban való otthonlét jelentését. Kerülgeted az ünnep nevének kimondását, hiszen ha születést mondasz, talán mégsem szükségszerű mindjárt a Betlehem éjszakájában ott lappangó szorongattatásra, a menekülés félelmére asszociálnod? S miért vannak idők, amikor az öröm tágassága annyi, hogy megmenekültünk Heródes elől? Bármilyen változata űz is e névnek?
Állva bármilyen lépcsőjén életünknek, mint te ott távol egy évtizede, elég-e kimondani nyelvünk szép, áhítatosabb szavait: szenteste, szentséges éj, szent karácsony. Megújulunk benne, tudjuk, de ajándéka-e még létünknek, lehetséges ajándéka-e még, hogy alapérzésünk se az ünnep hátterében s azon túl: mégse a félelem legyen? Bárhol érjen az ének ilyenkor, aki velünk van, vállát a mienknek támasztja, mint ott, az ideiglenes lét távoli kastélyudvarán, suttogva úgy kérdezne: „Ön is, ugye, örömében sír?”