Belgák a médiában

Hová álljanak a belgák? – kérdezte a Belgiumba kivándorolt hazánkfia, mikor a katonaságnál felszólították az újoncokat, hogy a flamandok balra, a vallonok pedig jobbra csoportosuljanak. Ez a kontinentális alapvicc gyakorta eszembe jut, amikor a politikai korrektség jegyében a média nem hajlandó tudomást venni a rögvalóságról – ez esetben például Belgium végletes etnikai megosztottságáról. Brüsszel ráadásul nem csupán a Belga Királyság fővárosa, hanem az Európai Unió székhelye is – nem csoda, ha vigyázó szemünket gyakorta vetjük rá. Ám ha ez a vigyázó pillantás netán szerda este 20 óra 21 perckor történt, a következő érdekességet tapasztalhattuk. Az RTBF belga közszolgálati televízió megszakította műsorát, s a helyi híradó rendkívüli kiadásban jelentette be, hogy Flandria kihirdette függetlenségét, így Belgium megszűnt országként létezni. Majd élőben kapcsolták a királyi palotát, ahonnan a tudósító azzal a hírrel jelentkezett, hogy II. Albert lemondásra és az ország elhagyására készül. A szenzációs közlés érthető módon feldúlta Belgiumot. Kilenc óra után néhány perccel azonban a csatorna vezetése kiírta a képernyőre: „Ez csupán fikció. Médiaértesülések szerint a királyi palotából parancsoltak rá a szerkesztőre, hogy Luca-napon se szédítse a hiszékeny országot…”
Mindez nem fikció, hanem a harakirije az európai értelemben vett közszolgálati médiának. Nem érdekelnek a médiaesztéták fejtegetései a kínálkozó párhuzamokról: hogy Orson Welles annak idején a Mars-lakók inváziójának egyenes közvetítéseként adott el egy rádiójátékot; vagy hogy a CNN fiktív jelenetekkel, máshonnan vett vágóképekkel „hitelesíti” politikai sulykolásait. Egyedül a tényt érdemes rögzíteni: 2006. december 13-án a közszolgálati tájékoztatást két vállra fektette a szórakoztatóipar. Ezek után kicsit kedvetlenül állok neki taglalni, hogy az ATV Friderikusz-show-jában négy értelmiségi a Puskás-temetést használta fel fikciós rögeszméi igazolásául. Azt követően, hogy a belga köztévé egy „Ez csupán fikció” felirattal intézi el egy ország becsapását, miként is lehetne közszolgálatiságot számon kérni egy olyan kereskedelmi műsoron, amely ráadásul csak külsőségekben hajaz a közszolgálatiságra?
A Friderikusz most szóban forgó adásában a műsorvezető egy pszichológussal, egy szociológussal és egy költővel beszélt a temetés ürügyén – úgymond ízlésbéli kérdésekről. Nézzük most csak azt: miként manipulál, egyensúlyoz realitás és fikció mezsgyéjén a hétpróbás moderátor. Maga is érezte, hogy a témaválasztás ízléstelen, mert azzal mentegetőzött: „A részvét és a tapintat nem adhat menlevelet olyan jelenségeknek, szándékoknak, amelyek épp ezekkel élnek viszsza.” Azaz mások visszaélnek a részvéttel, a jelenlévők nem. Mindjárt az elején egy célirányos kérdés: „Milyen ízlésvilágot tükröz, amikor a nemzetet felébe helyezik az elhunytnak?” Öcsi, a nemzet focistája, akire rátelepszik a nemzet, mert méltó módon el akarja temetni. Majd később egy résztvevőhöz: „Kicsit te szégyellted magad?” Egy másik beszélgetőpartnerről: „Nem volt itthon, a temetést olyan nagyon kommentálni nem tudja.” Mégis meghívta kommentálni. Azért nem árt némi szájba rágás: „Nem lehet, hogy ilyen a magyar társadalom ízlése?” Majd később: „De ha nem a társadalom ízlése érvényesült, akkor kinek az ízlése nyomta rá a bélyegét a szertartásra?” Tényleg, vajon kié? S hogy semmi kétség ne legyen: „Schmitt Pál, az előbb őt idéztük.” Majd mindez kifejtve: „Schmitt Pálnak hol érhetett meg ez a félfeudális barokkospompa-ízlése? Miben szocializálódott, hogy ez lett az ízlése?” Schmitt, aki az olimpiai dobogó, majd az olimpiai mozgalom tetején szocializálódott, garantáltan többtucatnyi világklasszis sportoló temetésén részt vett; de itt nem rúghat labdába, mert politikailag kell kivégezni: „Nem inkább a jobboldali politika eszményképe jelent meg a temetési szertartásban?”
Helyben vagyunk: Puskás Ferenc halála ízléskritikának álcázva arra használtatik fel, hogy nagyokat lehessen rúgni a jobboldalba, azon belül is a Fideszbe. Ehhez jó pártmoderátorként azt kell állítani, hogy a szertartást a jobboldal rendezte – kár, hogy nem ők vannak kormányon, meg aztán egy szocialista miniszter is beszéddel exponálta magát. Szerencsére „a kormány e tekintetben ráhagyta a rendezőkre; de amit láttunk, az a rendező kitalációja volt. A kormány olyan értelemben asszisztált, (…) hogy ne érje szó a ház elejét”. És nem is érheti. Mert hát „mit tehetett volna a kormány ellene”? Maga is érzi, hogy vérszegény érvelés ez a kiszolgáltatott kormányról, mert zavaros fejtegetésbe bonyolódik: „Gyurcsány Ferencet többen felszólították, hogy tartsa magát távol az eseménytől, a kormány nevében senki ne búcsúzzon el a nemzet halottjától, hiszen mint tudjuk, a kormány nemzetellenes. Kiderült, hogy ez nem az egyetlen döntésre jogosult személynek, Puskás Ferenc feleségének az óhaja: Lamperth Mónika végül elbúcsúzhatott a halottól a bazilikában. Tömegével nem lengedeztek Árpád-sávos zászlók, de egy-kettő minden kérés ellenére feltűnt. Kommunistázók is akadtak a jelentések szerint a bazilika előtti tömegben, akik Lamperth Mónikát hallgattatták volna el, ha tehetik, mert az ő fejükben ezek mind kommunisták, és miattuk ment el Puskás az országból.” Lamperth az MSZMP tagjaként két évig volt kommunista (ez nem kommunistázás: ez tény); de valóban nem miatta ment el Puskás, mert akkor a kis Mónika még pólyában gügyögött. Ám később Friderikusz szerint elsöprő szónokká cseperedett: „A baloldal (anélkül, hogy fogadatlan prókátor lennék), a kormányképviselők messze nem hallatták a hangjukat. Lamperth Mónika a legjobb beszédet mondta; nagyon röviden fogalmazott.”
De a műsorvezetőnek mint ízléses baloldalinak, nem csak az ízléstelen jobboldallal van problémája: „Valaki mondja már meg: a szertartáson mit keresett az Alkotmánybíróság elnöke, illetve a Legfelsőbb Bíróság elnöke?” Igaz is: törvénybe kéne foglalni, hogy a közjogi méltóságok nem lehetnek futballdrukkerek, de legalábbis csak élve tekinthetik meg a focistákat. „Nincs valaki, aki normálisan, civil módjára gondolkodik, és bár nemzeti gyásznap van, de azt mondja, hogy bocsánat, álljunk le, húzzuk meg valahol a határt?” Ha Friderikusz nyit egy civil temetkezési irodát, garantáltan nem kerülünk a kerítésen kívüli temetőárokba.
De van ennél még lejjebb is: arról csevegni, hogy a katonai rangot viselő Öcsi bácsit „ízléses” volt-e dandártábornokká előléptetni. „Bocsánat, biztos nem illik ide: nem az özvegyi nyugdíjról szólt, hogy többet kap az özvegy?” Igaza van, Sándor, tényleg nem illik ide. Lehet cikizni a lovakat meg az ágyútalpat; lehet kétségbe vonni Puskás vallásosságát; még azt is lehet sugalmazni, hogy a csúnya katolikus egyház a család akarata ellenére temette a bazilikába minden idők egyik legnagyobb magyar zsenijét – de azt civilizált ember nem vetheti fel, hogy az özvegy az állami nyugdíjon akar-e nyerészkedni. Még ki sem hűlt az elhunyt! Mondja, kedves Sándor, maga hányat tudott dekázni a nyíregyházi grundon? Nem méltatlan bosszú ez a hajdani sikertelenségekért?
De még nincs vége. „Ahhoz mit szólnak, hogy a különböző intézmények megindultak Puskás Ferencért? A Sármellék Fly Balaton repülőteret üzemeltető cég már májusban megkapta a névhasználati jogot a családtól; a felcsúti futballakadémia néhány napja elhatározta, hogy felveszi az elhunytnak a nevét…” Aha, Felcsút! A pavlovi kutya meg az ő nyálelválasztása. Nem elég kiírni, hogy „Ez csupán fikció”. Hagyja el a médiát, most.