Eddig úgy hírlett, hogy Szíriánál nincs nagyobb ellensége Izraelnek. Nem egy háborút vívtak egymás ellen, ráadásul Irán szoros szövetségese a Basar el-Aszad vezette ország, egy úton haladva a síita gigásszal. A Közel-Keleten mindennek mozgatórugója a bizonytalanság és a bizalmatlanság. Izrael nem hisz senkinek, aki a szomszédból jön, hiszen 1948, az államalapítás óta folyamatosan létéért küzd szomszédjai ellenében. A történelem folyamán Jordánia és Egyiptom megegyezett Izraellel a diplomáciai kapcsolatfelvételről – kaptak is hideget-meleget utána a többi arab államtól –, ám Szíria kitartott álláspontja mellett, azaz Izraelnek vissza kell szolgáltatnia a Golán-fennsíkot és Libanonnak átadni a Sebáa-farmokat. Közben Damaszkusz olyan diplomáciai helyzetbe kormányozta magát, amely egyfelől biztonságos lehet, hiszen Irán áll mellette, másfelől viszont senki nem élvezi a túlzottan erős hatalmasság fojtogató jelenlétét. A fiatal államfő ezért vélhetőleg úgy döntött, nem csak Irán van a világon, s helyzetéből akár előnyt is tud kovácsolni.
Szíria és Irán szövetsége véd- és dacszövetség, de nem stratégiai partnerség. Céljaik valóban hasonlók, de tévedés lenne azt hinni, hogy Damaszkusz minden lépését megbeszéli Teheránnal. Miközben Iránt kvázi atomhatalomnak könyveli el szinte az egész világ nukleáris programjának kezdetleges volta ellenére, Szíria jó ugródeszka lehet a síita birodalom felé. Damaszkusz így lépéseket tett európai imázsának javítása érdekében, többek között úgy, hogy Izrael felé is kinyitotta a kaput. Basar el-Aszad egy interjúban ezzel ajánlotta országa tárgyalási hajlandóságát Ehud Olmert izraeli kormányfőnek: „Lehet, hogy azt hiszed, ez csak egy blöff. De mit veszíthetsz a tárgyalásokkal?” A kijelentés óta a knesszet óriási hangyabolyhoz hasonlít, ahol egyes radikális politikusok hajlandók lennének tárgyalni, míg az eddig galambnak tartott társaik kategorikusan elzárkóznak az egyeztetések lehetőségétől. A szíriai ajánlatról azt tartják, mint a trójaiak a falóról: félnek a szíriaiaktól, még ha ajándékot hoznak is. Ezen az „ajándékon” azonban nemigen találnak fogást.
Az izraeli külpolitika hagyományosan szoros szimbiózisban él az amerikai diplomáciával, így egyértelmű, hogy csak akkor húzzák be az esetleg üres falovat Jeruzsálembe, ha arra Amerika is rábólint. Washingtonnak ugyan ehhez nincs túl sok kedve, ám minthogy a félidős választáson abszolút többséget szereztek a demokraták, nyomásgyakorlásuk is erősebb lehet. A demokraták többsége pedig úgy gondolja, tárgyalni kell. Ezt indítványozza a Baker–Hamilton-jelentés is. Az amerikai külpolitikát ugyanakkor egyedül az elnök irányítja, legfeljebb figyelembe veszi politikustársai álláspontját. Amerika kezét most Irakon, Libanonon és Izraelen nyugtatja, s fél felbolygatni a status quót, ha egyáltalán lehet még ilyenről beszélni a térségben.
Nem lehet ugyanis nem észrevenni az amerikai hatalom visszaszorulását és vele együtt a többi nagy előretörését. Oroszország kiegyensúlyozó szereplőként minden fontosabb közel-keleti eseményből részt vállal, főként az Iránnal kapcsolatos ügyekben. Az Európai Unió a közel-keleti kvartett állandó tagja (Oroszországgal, az Egyesült Államokkal és az ENSZ-szel karöltve), de tagállamai külön-külön is komoly érdekeltségeket szereztek a térségben. Bár az Egyesült Államok azt látná legszívesebben, hogy Iránt és Szíriát a nemzetközi közösség elszigeteli, ez a kölcsönös érdekek miatt nem történhet meg. Ne feledkezzünk el emellett a világtörténelem talán legnagyobb játékosáról, Kínáról sem, amely függ a közel-keleti olajtól, így egyre szorosabb kapcsolatokra törekszik a térség államaival. Nem túlzás kijelenteni, hogy a 2007. esztendőben alapvető változások várhatók a Közel-Keleten. Túl sok szereplő bukkant fel, s bár az Egyesült Államokat egyelőre még nem lehet megkerülni, de már egyáltalán nem Washington a térség alfája és ómegája.
origo.hu
Az Orbán Balázst támadó Polyák Gábor David Pressman pénzosztója
