Döbbenetes látvány és eredmény

Minden további nélkül elképzelhető volt, hogy az amúgy esélyesebbnek ítélt magyar válogatott kikapjon a némettől. Ám a svédországi női kézilabda Európa-bajnokság középdöntőjében tegnap elszenvedett vereség aránya (34-27) és módja szinte felfoghatatlan. Legutóbb két éve Budapesten a norvégok ellen érte hasonló trauma együttesünket; de akkor legalább az Eb-elődöntőben, ahová most már csak óriási szerencse vagy bravúr árán vezethetne az út. Úgyhogy minden azt diktálja, ma a lengyelekkel az ötödik hely majdani megszerzéséért kell megküzdenünk.

Németország majdnem egy évtizednyi szünet, az 1997-ben megszerzett vb-bronz után elérkezettnek látta az időt arra, hogy újra világverseny dobogójára állhasson. Erre azonban a norvégoktól elszenvedett 27-22-es csoportvereség miatt csak akkor maradt esélye, ha a mieinket taszítja le onnan, úgyhogy Armin Emrich szövetségi edző nekünk címzett nyilatkozata felért egy jelmondattal: „Száműztük magunkból a norvég meccset, hogy minden energiánkat és figyelmünket a magyarok ellen fordíthassuk!” Játékosai a jelek szerint megfogadták az utasítást, mert a hétfői napot harsány, kissé talán az ugyanabban a szállodában bekvártélyozott ellenfélnek is szóló jókedvvel töltötték. Együttesünk bizakodása csendesebb volt, de nem kevésbé megalapozott. Amikor megkérdeztem Németh András szövetségi kapitányt, az eddig látottak alapján kapásból hányadik helyezést fogadna el, rávágta: „A harmadikat. Ehhez persze le kell győzni a németeket.” Ennek érdekében megfázást és bármi egyéb nyűgét is mindenki feledte, Görbicz Anita pedig igyekszik tudomást sem venni az itt, Svédországban diagnosztizált vesekövéről. „Még megvan” – adja meg napról napra az üggyel kapcsolatos, szűkszavú jelentést.
Nem kizárt, hogy tegnap mégis a betegsége zavarta, de akkor mit mondjunk a többiekről, hiszen ők is úgy kezdték a játékot, mintha nem is lennének életfunkcióik. Kezdetben percenként kaptuk a gólokat. Németh András 1-4-nél unta meg, időt kért, Siti és Kirsner beállításával gyorsítani próbálta a csapatot. De mivel elöl játékosaink sorra adták el a labdákat, hátul pedig sem az átlövéseket, sem a beállós ziccerbe hozását nem tudták megakadályozni, változatlan tempóban közeledtünk a szomorú végkifejlethez: nyolcadik perc, 2-8. Innentől három irányítóval támadtunk, amíg ki nem állították Sitit, de ez a variáció sem működött. Jurack, de főleg Krause löketeinél a blokkok nem segítették Pálingert, s bár ő most is fogott néhány labdát, szinte idomult a többiekhez, így ő sem tett csodát. Persze nem is tehetett volna, mert amúgy sokszor tétova akcióink zárásaként egy egész világversenyre való kapufát trafált el a magyar válogatott; szünetre tízgólosra, 19-9-re nőtt a különbség.
A folytatásban csupán annyi tét maradt számunkra, hogy megúszszuk-e tízen belül. A 34-27-es végeredmény is mutatja, legalább erre a kérdésre igen a válasz, de ez senkit nem vigasztal. Siti Esztert sem, aki ugyancsak értetlenkedve mondta: „Amire készültünk, abból semmit nem valósítottunk meg, és sejtelmem nincs, miért. Még arra is képtelenek voltunk, hogy szünet után minden mindegy alapon kézilabdázzunk.” Ennél sokkal többre egyelőre Németh András sem jutott: „Nagyon nehéz bármit is mondani, mert nekünk ma semmi nem sikerült. Ráadásul elemezni sincs időnk, szerdán meg kell vernünk a lengyeleket az ötödik helyért.”
Így van, ez a realitás. Az ugyanis jelenleg a fantázia birodalma, hogy a norvégok feletti csütörtöki hat-, de inkább hétgólos győzelemmel még elérhető lenne az elődöntő.