Egy időtálló hitvallás

Ma van ötven esztendeje, hogy ismét többen voltunk hivatalosak Tamási Áronhoz. Fontos mondanivalót fogalmazott meg 1956. december 2-án, és azt szét kellett vinni Budapesten az írókhoz. Szokatlan szomorúsággal várt, és ahogy leültünk, mondta is a leverő híreket. – Odahaza már megsokasodtak a bajok. Erdélyben letartóztatják az embereket 1956-ért. Ettől nagyon féltem, ők védtelenek. Rájuk bizonyítanak mindent, pedig távol voltak tőlünk. Itt sem várhatunk mást. Elég a vád, bizonyítás nélkül ítélnek. Ezért kell készen állni az előhívásokra. Azért szóltam, hogy jöjjetek, mert én írtam valami védelmet. Ezt másolni és vinni kell az írókhoz. Először hallhatjátok: Gond és hitvallás.
Bizonyos, hogy sokan nem emlékeznek erre a minden mondatában történelmi igazságokat sűrítő nyilatkozatra, amely akkor az írószövetség tagjaihoz előzőleg mint közösségi állásfoglalás eljutott. Tamási Áron készítette elő a közgyűlést, amely aztán 1956. december 28-án 263 taggal, 250 szavazattal elfogadta, nyolcan ugyan ellene szavaztak, és öten tartózkodtak, de a hatalmas többség örvendezése mellett a korláttalanná vált hatalom ellenében komoly figyelmeztetés volt. A történelmi hűség kedvéért álljon itt a nyilatkozat annak példájaként, hogyan lehetett történelemben látni az akkori Magyarország szomorú helyzetét.

Gond és hitvallás (A magyar írók nyilatkozata)

Egy évezred alatt sok vihar verte nemzetünket. De a zivatar borújában is két fény mindig hű maradt hozzánk. Egyik a nemzet csillaga, mely vészek idején is áttört fényével a homályon, másik pedig virrasztó költőink fáklyafénye, mely a magyarság számára is tanítás.
Számunkra több ennél, mert kötelező örökség. Hűséggel szeretnénk ezt az örökséget hordozni. Nehéz. De megtennünk mégis az egyetlen út, mert nincs feloldás. Itt álltunk hát a számadás és a vallomás erkölcsi kényszere alatt. Itt álltunk az októberi szabadságharc véres halmán, melyet egy nép reménye ostromol. Ha egy évtizedre visszatekintünk erről a halomról, szenvedőnek és várakozónak látjuk a népet. Szenvedett, mert korának eszméit, melyeket tíz év előtt remény üdvözölt, idegen formában és zsarnoki módon akarták életévé tenni. A hosszú kényszer alatt kiújultak természetén a történelmi sebek. A nemzeti függetlenséget veszendőnek látta. Szenvedő és igaztalan sorsában gyógyulásra áhítozva vágyakozott, nemzetté válni sóvárgott. Ebben a vágyban és sóvárgásban van a forrás, mely október 23-án feltört a mélyből. Mint ennek a forrásnak neves tanúi, keserves szívvel kell megmondanunk, hogy a szovjet kormányzat történelmi tévedést követett el, amikor vérrel festette meg forrásunk vizét. Dicső költőink élő szelleme és az emberi igazság segít nekünk abban, hogy jóslatot tegyünk: eljön az idő, mikor a megtévedt hatalom bűnbánatot mond, mint ahogy az általa megdöntött hatalomnak is meg kellett bánnia a tiprást, amelyben Petőfi elveszett. Hitünkben és népünk ismeretében mindenkit óvunk attól a téves ítélettől, hogy szovjet fegyverek nélkül a szocializmus vívmányait kiirtotta volna a forradalom. Tudjuk, hogy nem. Mert a munkásosztály, a parasztság és a java értelmiség híve volt, és változatlanul híve a demokrácia és a társadalmi szocializmus vívmányainak, melyet nem elsorvasztani akar, hanem élővé tenni inkább. Élővé tenni, azaz a maga magyar testéhez szabni és nemzeti hagyományaink szellemével is megtölteni.
Ezt akartuk és ezt akarjuk mi is, akik a nép vágyainak igéit hirdetjük, és jobb jövőre tesszük írói sorsunkat. Ezért szólunk külön és együtt az 1945-ös földosztás népi törvénye mellett, nemkülönben a bányák, üzemek és a bankok ügyében, hogy azok a társadalom tulajdonában virágozzanak. De vajon terem-e eleget a föld, ha a paraszt a termelés módjaiban kedvét nem leli? S vajon virágzik-e a közösségi vagyon, ha nem egészséges a társadalom?
Igen, nemzeti függetlenség nélkül kedveszegett a munkás és a paraszt, a kéz és az értelem, egészséges társadalom nélkül pedig nem gyarapszik a közös vagyon. Meg kell hát szereznünk s éppen a szociális haladás érdekében a nemzeti függetlenséget, s a népi kormányzat útján meg kell teremtenünk az egészséges társadalmat.
A nemzeti függetlenség és a társadalmi rend demokratikus felépítése: ez a magyarság vágya, melyet mi is hordozunk és munkába önteni törekszünk. S miközben szívünket és írói életünk jövendő napjait betölti ez a szándék, a nemzeti egység bölcsője mellől tolmácsoljuk is mindenkinek. A közös cél gondjában kezünket nyújtjuk a munkásoknak, köszöntésünket lélekből küldjük a parasztságnak és szívből az ifjúságnak. Győzzük meg együtt a politika vezetőit, hogy a politika nem lehet öncél, hanem csak a nép üdvére eszköz; késztessük őket arra, hogy a magyarság egységes óhaja szerint használják ezt az eszközt. Vagyis függetlenség kivívására egyfelől, belső életünkben pedig arra, hogy munkások és parasztok törzsére, a szellem és az értelmiség segítségével felépüljön az egészséges magyar társadalom az önkormányzat demokratikus módján. Csak így jöhet létre az erős és gazdag állam, melynek a barátsága más államokkal igaz és tartós, amely nemcsak száműzi az emberi kizsákmányolást, hanem maga sem nehezedik nyomasztó terhével a népre. A nyugalmas és dolgos társadalom, a nép jólétén őrködő állam felett így biztos záloga lesz a jövőnek a nemzet.
Mindezekben magyar gondjainkat röviden elmondottuk, és véleményünkről hitvallást teszünk. Írói munkánk igéi lesznek szavaink, gondunk örökös az időben, véleményünk pedig a közírás betűibe és irodalmi művekbe költözik.
Hűséget fogadunk a zászló előtt, mely jelezte nekünk, hogy a nép forradalmi egységéből a nemzet újjászületett. Ebben a hűségben hitvallásunk alapján gondozni és védeni fogjuk a magyarság szellemét. Erkölcs legyen munkánk talpköve, műveinkben találjon értelmet és formát a nép alkotóereje, az emberség és eszméivel a kor.
Egyedül így leszünk méltók a nagy elődökhöz, s egyedül így válhatunk későbbi nemzedékek érdemes őseivé.
Bp. 1956. december 2.

Lehet-e ötven év múltán igazlátóbban megfogalmazni a mi mai tennivalónkat? Gondolkodjon és ítéljen ki-ki jó lelkiismerete alapján. Azt viszont ne feledje senki, hogy az írószövetség állásfoglalása figyelmeztette a megtorlókat, hogy elvakultságukban hazugságaikkal hiába próbálnak mindenkit felelőssé tenni, mert a nép, az értelmiség és az ifjúság az írók kiállása alapján megvilágította, hogy az igazi értéket a forradalom mindvégig védelmezte. És a továbbgondoláshoz elevenítsük fel, hogy az írók – bár egyre veszélyesebbé vált – mindent megtettek azért is, hogy a világ figyelmét Magyarországra fordítsák. Küldöttként utaztak Finnországba és más, velünk érző országokba a felhatalmazottak, hogy megerősítsék: hazánkban forradalom és szabadságharc volt, bármi mást próbálnak az ENSZ előtt bizonygatni moszkvai rágalmazók és az általuk rángatott hazai küldöttek. Gondosan ügyeltek arra szóhoz jutó íróink, hogy ne az amerikaiak legyenek a mi pártfogóink – akik mint később nyilvánvaló lett, titokban egyezkedtek a szovjettel –, hanem azok a nemzetek és népek, amelyek megszenvedték évszázadokon át az idegen hatalmak elnyomását.
Ezért is nem sikerült az új megszállás évtizedei alatt kisebbíteni 1956 jelentőségét, ebben volt nagy szerepe néphez hűséges íróinknak, akiket 1958-ban már központi párthatározattal bélyegeztek meg mint 1956 októberének előkészítőit. „Erkölcs legyen munkánk talpköve” – fogalmazta Tamási Áron, gondolatai ezért váltak jelképpé, megújító erővé 1956 decemberében, de érvényesek ma is.