Ellenprédikátor

Mendegélnek elfele a múlt századelő nagy költőegyéniségei. Azok, akik még a k. u. k. világában születtek, Wagner és Nietzsche szellemében igyekeztek lelkükkel nagyvonalúan átfogni az egész világot, veszettül műveltek voltak, és a történelem viharai közepette, diktatúrák által rájuk mért kemény sorscsapások ellenére csak írták, írták a műveiket. Határ Győzőtől huszonöt aranykötésű könyv sorakozik a polcomon (és sok másféle is), úgy néz ki ez a sor, mint az amerikaiak Fort Knox-i bunkere, ahol az államvagyont, az aranytömböket stószolják halomba.
Nagyon öreg volt („már úgy járok, mint a kismozdony” – nevetett önmagán, amikor néhány hete a Wimbledon felé induló metrószerelvény után igyekezett gyors csoszogással), és igen összetörte a felesége halála. Piroskát végül tíz nappal élte túl. Most ott áll a mennyek kapuja előtt. Mint költeményében írta: „üdvre ment”. Hogyan folytatódik ez a szabad formában szerkesztett vers?

„Nagykulcsos Szent Péter tereli a népáradatot; mert ez népáradat, amilyen sokan vagyunk. Harsog, hogy ott hátul is hallják: gyerünk, gyerünk, befele, nem várhatok ítéletnapig.
Magam meg, ha nem volnék az, ami vagyok, halottnak lenni hogy jobban sem kell, holtra csodálkoznám magam.
De kérem, én ateista vagyok.
Ne akadékoskodjunk fiam, te is csak: gyerünk, gyerünk, csődülj befele, pajtás.”
A „sevallásúak” mennyországába érkezhetett tehát, ugyanis így szerette nevezni magát. Olyan agnosztikus volt, aki töviről hegyire ismerte a vallásokat, a dogmákat, az Isten-bizonyításokat. Szent Ágostont fújta kívülről, és Aquinói Szent Tamást úgy ismerte, mint hívő a Bibliát. Úgy vélte, hogy ez afféle parazitaság, hiszen az ilyesfajta gondolkodó abból él, hogy elutasítja azt, amit nem szeret. S nemcsak a kereszténységgel foglalkozott, hanem az iszlámmal is, könyvet írt arról, milyen veszélyesnek tartja. Ugyanakkor mindenkor hangoztatta, hogy bölcselete szíve közepe a tolerancia.
Csodálatos nyelvtudása memoárjai szerint anyai örökség volt, az istentagadás apai. Miféle ember volt az öreg Hack (e névről váltott Határra a költő 1946 után), a gyomai Kner-nyomda papírraktárosa? Nem mindennapi. Kétnyelvű erdélyi szász, aki Poprádfelkán tanulta ki a papírok sokféle milyenségét, majd onnan Bécsbe ment, négy vagy öt évig ott élt, s beleszédült az azóta elfeledett osztrák filozófus, Popper-Lynkeus ateista mozgalmába. Ennek az volt a lényege, hogy vasárnaponként elmentek a templomokba, meghallgatták a szentbeszédet, s amikor vége lett a misének, a kiözönlő hívőseregnek ellenprédikációt tartottak.
Ezért mondta nekem egy ízben Határ Győző, hogy: „Itt van ez a Wittgenstein. Állítása szerint amikor elvesztette a hitét, akkor egy Isten formájú űr maradt a lelkében. Nekem soha ilyen űr a lelkemben nem maradt, mert igazából nem foglalkoztatott az istenség figmentuma.”
Csak a vers kedvéért képzelhette el mennyei érkezését a költő, valójában beletörődött, hogy eltűnünk a nagy semmiben. De elmélkedni érdemes volt ezen is, és Határ magát elsősorban filozófusnak tartotta. Miért lett író? Építésznek indult, s ezzel párhuzamosan zeneszerzőnek. Már gimnazista korában megtervezte egy nagy wagneri fantázia-operaház homlokzatát, oly sikerült rajz volt, hogy évekre kifüggesztették a Markó utcai reál egyik folyosóján. Hegedülni egy cigányprímástól tanult, s miután tizenkét évesen kitalált egy zenei aberrált szubdominánst, Mozartnak képzelte önmagát. Végül az irodalomnál kötött ki. Háttérbe szorult az építészet és a zene, mint egy vallomásában mondotta: „a csillagállásokat kellene megkérdezni, mi vezette a kezemet”.
Az írói, költői pálya nem feltétlenül veszélyes, de ha rebellis szellem ír valamit a mi tájainkon, hamar magára vonhatja a bajt. Az építészmérnökként már végzett, huszonnyolc éves Határ Győző első műve a Csodák országa, Hátsó-Eurázia volt, szatirikus és ezoterikus szociográfia a hazáról, amely felháborította a hatóságokat. A kéziratot elkobozták, az írót bebörtönözték. Kiszabadult, és átvészelte a háborút, élvezte a koalíciós idők újrakezdő pezsgését, dolgozott új könyvén, a Helianén, de valamiből élnie kellett, elszegődött tehát az UNRRA nevű nemzetközi segélyszervezet budapesti irodájához grafikus-tervezőnek, s közben jó pénzért átépítette az Amerikából küldött, harmadik generációs magyar főnöke luxuslakását. Az ellenőrző bizottság szovjet részlege hamarosan kitúrta Magyarországról az UNRRA-t, az író az egyik napról a másikra állástalan csellengővé vált. Elhatározta, hogy Jugoszlávián át a Fiumébe áttelepült UNRRA után szökik. Kapcsolatba lépett egy embercsempésszel, hogy 25 ezer forintért átsegítse a határon. Az illető azonban a szegedi ÁVO hadnagya volt, a menekülőt bevitték Szegedre, súlyosan bántalmazták, majd a bíróság másfél évi börtönre ítélte.
Hol ütöttek keményebben, a Horthy-rendőrségnél vagy a szegedi ÁVO-nál? – kérdeztem egyszer Határ Győzőtől. Nevetett. „Olyan választ kapsz, hogy nem hiszed el. Szegeden találkoztam a Homug nevű fickóval, aki már a defenzív osztályon is ott volt mint verőember. Mondom: »Homug úr, maga itt?« Erre elfeledkezett arról, hogy a rabokat tegezni kell. »Mérnök úr, mit csináljak? Máshoz nem értek…« De az egyik fülem csak a szimmetria végett van a helyén. Ugyanis Szegeden puskatussal éjjel, álmomban úgy fejbe vertek, hogy a bal fülemre azóta sem hallok semmit. Sikertelen határátlépési kísérletemkor velem volt az Őrzők könyve című írásom gépirata, ezt elküldték az ÁVO intellektuális osztályának, és kiértékelték. A tartalmát kilenc hónapra taksálták, és ezt rátették az ítéletemre, végül majdnem három esztendeig maradtam benn. Azt fogták rá, hogy a Rákosi-korszak gúnyrajza. Pedig más sem volt, mint iszonyú háborús élmények csapadéka, és minden diktatúra kigúnyolása.”
Határ Győző arról is beszélt nekem, hogy miért jósolt ebben a könyvében katasztrófákat időszámításunk harmadik évezredére. Azt jövendöli, hogy olyan háború jön, amely mellett eltörpül a XX. század két világháborúja. Őt – mondotta – erre a következtetésre juttatta a történelmi tapasztalata. Majd hozzátette: „Mindenki azt mondja, hogy pesszimista vagyok. De az emberiség piszok fajtája kipusztíthatatlan. A katasztrófákon átlábol. Mi teszi lehetővé, hogy ne őrüljön bele? Roppant egyszerű: az emberi szellem egy beépített fakultása. Kibutulunk a múltból. A feledékenységünk – Szent Pállal szólva – »végéremehetetlen«.”
Beszélgetésünk e pontján felvetettem atyai barátomnak, elméletében lehet valami, hiszen az 1950-es évek aljasságai is kezdenek feledésbe merülni, egyesek szinte nosztalgiáznak. Eszébe jutott egy történet:
„Még a határátlépési kaland előtt Lukács Györggyel volt érdekes találkozásom. A lélek és a formák című korai írását rokonszenvesnek találtam. Amikor a többi moszkovita közt hazajött, a Centrál kávéház tőszomszédságában akkor még működő hotelben szállásolták el. Megtudtam a címét. Azt gondoltam, hogy felviszem hozzá a Csodák országa, Hátsó-Eurázia gépiratát, hátha javasolja kiadásra. Elvégre ez az ország érdekes átvilágítása. Felkerestem. »Tegye le! – mondta a dossziéra. – Pár hét múlva jelentkezzen.« Hazamentem, és ott találtam a rendőrséget. Három napig az őrszobán tartottak. Édesanyám nem tudta, hol vagyok, majdnem megőrült. Soha nem derítettem ki, hogy ki volt gyanús: Lukácsot figyelték vagy engem.”
Határ Győző elképesztő és egyben varázsos nyelvművészete közismert. Prózája is „zsong”, de a nyelvi zsonglőrködés leghűbb tükre természetesen a vers. A leleményes költészet határi formavilága, érzésem szerint, a hazai fiatalokra is hatott. Egyszer felvetettem neki ezt a gondolatot, kíváncsi voltam, egyetért-e vele.
„Erre sok mindent mondhatnék. Kezdem azon, hogy ennek is megvan a hátulütője. Mindenki azt hiszi, hogy ha egy könyvemről recenziót ír, teljesen elegendő halálra dicsérni a nyelvtudásomat, s egyébként egy mukkot sem kell szólni arról, hogy mi van a kötetben. Ez néha irritál. Hatott-e bárkire a nyelvi leleményem? Odahaza az, aki emigrációban élt, azonnal leértékelődik. Nem szeretik az emigránsokat, nem is nagyon emlegetik őket. Tudom, hogy van sok olyan fiatal, vagy nálam jóval fiatalabb középkorú is, aki olvassa a dolgaimat, de a kutya se beszél arról, hogy bárkire hatottam volna. Ildomtalanság a magyar irodalomban, hogy egy emigráns (!) bárkire hathatott.”
Amire rátért tisztelt beszélgetőpartnerem, az számára régen fájó dolog volt. A rendszerváltás után minden lehetséges elismerést megkapott. A Kossuth-díjat, a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét, a Magyar Művészeti és a Széchenyi Akadémia tagságát, csaknem ezeroldalas műveinek jó részét beírták a halhatatlanok internetes rendszerébe. Ám még teljesebb elismerésre vágyott. Nem is annyira titokban persze Nobel-díjra, de főleg olyan széles olvasói rétegekre, akik betéve tudják s készségesen felmondják regényeinek epizódjait, magukévá teszik bölcseleti munkáinak főbb gondolatait, és mindenekelőtt magyar színházakat szeretett volna látni, amelyek rendszeresen játsszák abszurd drámáit, és színre viszik hatalmas játékát, a Golghelóghit, mert „nem megoldhatatlan, hogy kilenc egymást követő estén végigülje a közönség azt az egyenként két, két és fél órát, hiszen a művem, valld be, lenyűgöző…”
Nem volt a realitások embere. Különösen nem, ha grandiózus életművéről volt szó. Az az igazság, hogy írásait nem olvassák tömegek, még a lektűrjeit sem, amilyen például az Anibel. S ennek oka nem az emigráns földrajzi távolságában vagy stiláris másságában keresendő. Az emigránsok munkái a magyar irodalom szerves részét képezik – erről már régen nincs vita. Aki külföldön él és alkot, az nem értékelődik le, esetleg a megszépítő távolság nimbuszát veszíti el, amint a termése hozzáférhetővé válik.
A tömegsiker elmaradása mindhalálig keserűvé tette, annak ellenére, hogy a hivatalosság megkoszorúzta, a vájt fülűek kis köre piadesztálra emelte, politikai meghurcoltatása miatt sorstársai között különös becsülete volt, adys társadalomkritikai odamondogatásaival sokan egyetértettek.
Így látta vélt el nem fogadásának az okát:
„Gyakorta az az érzésem, hogy a magyar irodalomban valahogyan »melléléptem«. Helyesebben: az én tematikám, az érdeklődési köröm, amit összeírtam, annak az egésznek a korpusza nincs benne a magyar irodalomban, hanem mellette van. Ami igazán az én érdeklődésemnek a szíve közepe, az Magyarországon »nem honos«. Nem érdekli az embereket. Mint gondolkodó ontológiával foglalkozom. Ez vonzott legkivált, ez a legmagasabb rendű és legreménytelenebb fejezete az elmélkedésnek. A magyar filozófiában ennek majdhogynem nyoma sincs. Az öreg Lukács az utolsó pillanatban, gyorsan megpróbálta ezt pótolni, összeirkált valamit, aminek nem volt köze a lényeghez.”

Szomorú, szomorú, ám e „mellélépési” teóriában rejtezhet prózájának és talán gondolkodói termése kritikai felmérésének is a kulcsa. Bár megjegyzendő, hogy Határ Győző művészetének egyik arculatát, a szürrealizmusát a franciák szeretik. Műveiből egy sem jelent meg fordításban angol kiadónál, de Pepito és Pepita című regénye Franciaországban elismerésre talált, szerzőjét nyilvántartják a szürrealizmus annaleseiben.
Amikor Határ Győző a félresikerült bokorugrási próbálkozás után kijött a börtönből, a politikai üldözöttek nimbusza vette körül, de szilencium alatt állt, csak műfordításokat tehetett közzé. Szerencséjére nagyon könnyen dolgozott, fel s alá sétálva, kapásból diktálta gépbe a szövegek gyakran konzseniális magyar változatát. Hol Pratolinit fordította olaszból, hol Lawrence Sterne nyelvileg fogós prózáját. A forradalom alatt is a nyelvtudására volt szükség, a New York palotával szembeni mozi pincéjébe gyűjtött, hadifogolyként őrizetbe vett orosz katonákat hallgatta ki. Amikor a dicső napok véget értek, érezte, hogy menekülnie kell. Feleségével, Prágai Piroskával együtt lépte át a határt. Ausztriából azon nyomban meghívta a BBC magyar osztálya véglegesített munkatársnak.
A BBC nem volt számára gályarabság. Egyszer azt mondta: „Amikor majd összekaparják összes műveimet, biztosan megtalálják a fiókban meg a padláson a mosócéduláimat is. Remélem, az utóbbiakat nem fogják kiadni. Azonban és mindazonáltal, amit a BBC magyar osztályán összeírtam, az háromezer nyomtatott oldal. Például ezer könyvrecenziót írtam Magyarországon megjelent művekről. Egyik-másik nagyon érdekes. Például a Szent István Társulat Egyházatyák sorozata nagy haditett volt. Rendre-sorra elküldték, és mindről hosszan írtam. Ezt az ezer recenziót kapta meg Lakatos Pista, százat kiválogatott a Tevan számára, megjelentek vastag kötetben. Mit gondolsz, mi történt a többi kilencszázzal? Pistának nagyon parányi lakása volt, és csak később árulta el: »Nem tudtam őket hová tenni, a többit kidobtam…« Aztán kábé ezer színházról vagy fesztiválról szóló beszámolóm volt. Ott voltam a Godot-ra várva premierjén, végigéltem az angol színház úgynevezett II. Erzsébet-kori virágzását. Talán érdemes volna kiadni.”

Úgy hírlik, szülőhazájában összes művei kiadására készül egy könyvkiadó. Fő helyre a költeményeit tenném. Mind egy szálig. Természetessége, ösztönössége ezekben bontakozott ki leginkább.
Az 1980-as évek legvégén a magyar kiadók keresni, kérni kezdték Határ Győző kéziratait. Kisebb színműveit bemutatták. S 1990-ben az is ott állt a Csillag rend odaítélésének indoklásában, hogy „az éteren át sugárzott tanulmányaival és esszéivel hosszú éveken át tartotta a magyar fiatalságban a lelket”. A Kossuth-díjat a rá következő évben Göncz Árpád nyújtotta át az írónak a Parlamentben.
„A politizálás? Politizálni nem tudok. Nem élek otthon, nem ismerem név szerint a pártok korifeusait. Koromnál fogva kiérdemeltem már, hogy a politika felett álljak. Lehet, hogy az ország és a nemzet skizofrén, kettéhasadtan él, és a két fél fogat vicsorít egymásra. Én nem vagyok skizofrén, bennem nem szakadt ketté se a nemzet, se a haza, én egyben látom a kettőt. S ha aggódom valamiért, akkor nem az egyik feléért vagy a másik feléért, hanem az egészért. Azt, hogy végre sikerült beseperni bennünket az európai közösségbe, nagy áldásnak tartom, sokat várok tőle. Megmondom azt is – pedig egyesek szerint nagyon népnemzeti vagyok, mások szerint urbánus –, azt várom ettől, hogy nem holnap, nem is holnapután, beletelik abba három-négy nemzedék, egyszer csak lesz egy új generáció, amely egyáltalán nem emlékszik majd a mi torzsalkodásainkra.”
Két évvel ezelőtti, a kilencvenedik születésnapját ünneplő, rádión végül el sem hangzott magnetofonos beszélgetésből származnak Határ Győző fentebb idézőjel közzé foglalt mondatai. Még munkaereje teljében volt. Azt mondta:
„Öreg vagyok, de ha az öreg írónak nincs baja, nem fáj semmije, a dereka nem bizsgatja, a lába nem kap görcsöt, akkor reggel üljön oda a szövegszerkesztőhöz, és szerkesszen szöveget.”
Wimbledoni háza környékén rótta egészségügyi sétáit, széles karimájú művészkalapban, messziről feltűnő, semmikép sem angolos, hosszú teveszőr kabátban, s közben kicsiny diktafonba mondta születő költeményeit. Télikéknek nevezte ezeket, mert ha a nála majdnem harminc évvel fiatalabb „vén” Arany János a Margitsziget fái alatt őszikéket írt, akkor mi másnak hívhatta volna ő e kései verseket.
Azután Piroska nagybeteg lett. S így szólt a magányos öregember rigmusa: „kilencvenegy év van hátamnak megette / már én sem vagyok az a / napos kiscsibe / valamerre gyüszmékelek a fene megette / be jó volna belekarolni de / nincs nincs kibe”.
Esetében is bebizonyosodott, hogy az idegenben élők magánya a leggyilkosabb magány.