A hétköznapoktól és az ünnepektől egyaránt, s nem is nehéz magyarázatot találni arra, miért és hogyan váltak anakronisztikus és fölösleges figurává, infantilis játékkellékké, jó esetben egyszerű hasonlattá. A hétköznapok angyalai sokak számára már csak a hiedelmek és mesék világában léteznek; rosszabb esetben a kereskedelem eszközei: olyan lények, akik a távoli és talán csak a fogyasztással megszerezhető boldogságot hirdetik. Jellemző, hogy az ezredforduló szellemi zűrzavarában sokak számára jobban elfogadhatók az angyalhoz hasonló szerepben bemutatott földönkívüliek vagy a mágikus beavatási szertartások olykor gonosz szándékú angyalai, mint azok az angyalok, akiknek a létezésébe, közbenjárásába, segítségébe vetett hitből épült fel Európa.
Különös, hogy ezzel a kiüresedéssel egy időben az angyalok egyre gyakoribb kellékei lettek a kereskedelemnek: gyermekarcú és fiatal nők képében megjelenő szárnyas lények mosolyognak a szaloncukrok apró papírjairól és a karácsonyi óriásplakátokról. Hírvivők, küldöttek, mint a valódi angyalok, csak az üzenetük más. Igaz, nem nagy a különbség, s talán nem is egyszerű észrevenni, hogy eltérő dolgokat mondanak a „régi” és a „mai” angyalok. Szent Pál szerint az angyalok az üdvösséget öröklők szolgálatára rendelt lelkek. Az üdvösségre vagy a boldogságra irányuló emberi vágy nem csökkent az évszázadok alatt. A különbség a régi és a mai emberek vágyai között csupán az, hogy mit tekintünk üdvösségnek. Üdvözít-e az új autó, a drága mosópor vagy a hidromasszázskád?
A magyar történelem legendákba hajló elbeszéléseinek angyalai másfélék, mint az óriásplakátokéi. Előfordulnak mesékben, hiedelmekben, de olyan történeti munkákban is, ahol a megjelenésük fontos üzenetet közvetít. Az égi és a földi dolgokat kötik össze, az egyetemeset és a helyit. És néhány furcsa apokrif angyaljelenés az időben ver hidat a pogányság és a kereszténység között. Fölbukkanásuk mindenképp tiszteletet parancsol, és még a legendák mesés angyaljelenései sem infantilisek, mint a kereskedelmi angyalok.
Egy erdélyi népmonda angyalok segítségével beszéli el a nemzeti karakterek közötti különbséget, s a történetet a paradicsomkertbe helyezi. Amikor az Úr elhatározta, hogy kiűzi a bűnbe esett emberpárt, először a magyar angyalt, Gábort küldte a földre. Az ősszülők, érezve a veszélyt, nagy lakomát csaptak a vendég tiszteletére, s jól is számítottak: Gábornak a tisztességes vendéglátás után nem volt szíve kikergetni őket az édenkertből. Utána Flóriánt, a román angyalt küldte az Úr. Flórián alászállt, és kalaplevéve, alázatosan jelentette, miért érkezett az első emberpárhoz. Ádám és Éva erre leleményesen bizonyítékot követelt, írásos végzést a „kilakoltatásról”, és mivel Flórián ilyet felmutatni nem tudott, dolgavégezetlenül kullogott vissza a mennybe. Ekkor küldte az Úr Mihályt, a német angyalt. Az ő tiszteletére is nagy lakomát csaptak az ősszülők. Ádám és Éva sörrel és virslivel kínálta az arkangyalt. Mihály élvezte a vendéglátást, bekebelezte a virslit, megitta a sört, azután a pallosához nyúlt, és csak annyit mondott: muszáj! – majd annak rendje és módja szerint kikergette az ősszülőket.
Az erdélyi parasztangyaloknál sokkal régebbiek az Árpád-kor történeteinek angyalai. A magyar történelem kezdetén az angyalok otthonosan jöttek-mentek keresztény eleink között. Persze nem csak a magyarokat részesítették előnyben, sőt mivel Szent Mihály arkangyal minden keresztény védelmezője és segítője, a pogány magyarokkal harcoló németek is az ő közbenjárását kérték, zászlaját a sereg élén vitték, és az ő segítségének tulajdonították győzelmeiket. Nem véletlen, hogy István ennek az erős Szent Mihálynak a tiszteletére szenteltette a gazdagon felékesített veszprémi székesegyházat, és nem egy újonnan alapított egyházmegyének szintén Szent Mihály lett a patrónusa vagy társpatrónusa. Így a mennyei seregek fejedelme és a halottak szószólója valamelyest „magyarrá” is vált. Még magyar dolmányos, sárga csizmás, nagy bajuszú képe is készült, igaz, csak Szent István uralkodása után jó hat-hétszáz évvel később. A magyar Szent Mihálynak ez a képmása állítólag az aracsi templomban függött. Persze nem ez a jellemző, hanem inkább – mint a pozsonyi, kolozsvári, soproni Szent Mihály-ábrázolásokon – a hosszú hajú, kissé lányos képű ifjú, kivont karddal, mérleggel a kezében.
Jóval régebbi az aracsi templom hajdani Szent Mihály-festményénél az arkangyal zománcképe a Szent Korona alsó, görög részén. Ugyanitt másik angyal is őrködik az ország fölött: Gábriel, aki Szűz Máriának vitte az örömhírt. Vagyis a görög korona nyolc alsó képéből ma kettő ábrázolja a test nélküli szellemi lényeket, de különböző jelekből arra következtethetünk, hogy eredetileg négy angyal képe lehetett a Corona Graecán. Ha így van, talán a Tóbiás könyvében szereplő Rafael volt a harmadik és az apokrif Ezdrás-könyvben felbukkanó Uriel a negyedik, akinek már a neve is – Isten tüze – azt mutatja, hogy háborús veszedelem idején segítséget nyújthat. Mihályt és Gábrielt három ágban végződő hírnöki pálcával a kezükben láthatjuk, amint jobbról és balról tekintenek Jézus Krisztus képére.
Hartvik püspök legendája szerint a Szent Korona Magyarországra kerülése is angyali közbenjárásnak köszönhető, hiszen a lengyel fejedelem, Miesko számára készíttetett királyi díszt egy égi küldött közbenjárására juttatta el II. Szilveszter pápa Istvánnak, aki az esztergomi főegyházmegye és a többi püspökség felállítására kérte Szent Péter utódának áldását. Ugyanebben a legendában olvashatunk egy Szent Istvánnal kapcsolatos másik angyaljelenésről is: egy alkalommal a mezőn sátrat verő és ott imádkozó István fölött az örök király küldöttei, az angyalok emelték a levegőbe a sátrat, és tartották lebegve, míg István magához nem tért buzgó imádságából. István lelkét Hartvik szerint szintén angyalok vitték az ég palotájába, s ezt az eseményt még a király halálának órájában megláthatta egy szent életű görög püspök. Az első magyar király örök nyugodalmát is faragott kőangyalok vigyázták koporsóján, mely a székesfehérvári bazilika közepén állt, s sírjánál gyakran hallották éjjelente az angyalok kórusának énekét.
Az angyalok nem hagyták el a szent király földi maradványait sem, s így épen maradt jobb kezének megtalálása is angyal közbenjárásának köszönhető. A legenda szerint László király Szent István sírjának felnyitásakor messzire küldte a közelben lábatlankodó, gyanús szerzetest, Mercuriust, nehogy valamit elcsenjen az ereklyék közül. A mellőzött Mercurius a székesegyház kórusán szomorkodott, amikor egy fehér ruhába öltözött angyal állt meg mellette, és átnyújtotta a gyolcsba csomagolt kincseket: Szent István jobbját, melyen bizonyságul ott volt a királyi gyűrű.
Szent István angyaljelenéseihez képest a Szent László személyéhez kapcsolhatók mintha a kereszténység előtti világ maradványai volnának. Igaz, nem mindegyik. Amikor László és Salamon Vác közelében, a mogyoródi csata előtt haditanácsot tartott, László az Úr angyalát látta, amint a közelgő győzelem jeleként koronát tett testvére, Géza herceg fejére. Ez nagyon is szokványos angyaljelenés. De amikor a Szűzanya tiszteletére szentelendő leendő váci székesegyház helyét próbálták kijelölni, különös dolog történt: a Duna partján szarvast pillantottak meg, amely égő gyertyákat viselt agancsán. E különös látomást maga Szent László értelmezte testvére, Géza kérésére: „Nem agancsok azok, hanem szárnyak, nem égő gyertyák azok, hanem ragyogó tollak, állni pedig azért állt meg, mert ott jelölte ki a helyet nekünk, hogy a Boldogságos Szűz egyházát ne másutt, hanem csakis ott építtessük föl. […] Valójában nem szarvas, hanem az Isten angyala volt” – foglalta össze a király a rejtélyes esetet. Hasonlóan jelölte ki a csodaszarvas Gellért számára is azt a helyet, ahol a bakonybéli monostort kellett fölépítenie. Úgy tűnik, a legrégebbi, szarvas képében megjelenő magyar angyal még valahonnan az ősidőkből, Hunor és Magor korából, a Meótisz mocsarai közül szökkent Vácra, hogy a Duna partján megmutassa a leendő váci székesegyház helyét Szent Lászlónak. S ahogyan a távoli múltból érkezett, úgy is tűnt el örökre, hogy a későbbiekben már csak a regösök emlékezzenek a kelet- s nyugat-európai folklóron kívül még egyes indián mondákban is felbukkanó csodaszarvasra, amelynek agancsain elolthatatlan gyertyák lobognak.
A váci székesegyház helyét kijelölő csodaszarvas megjelenése után mintegy száz esztendővel készült a Halotti beszéd és könyörgés, mely fontos bizonyítéka az angyalok, különösen Szent Mihály arkangyal hazai tiszteletének. „Kérjük Urunk Istenünk kegyelmét e lélekért, hogy irgalmazzon őneki, és kegyelmezzen és bocsássa meg az ő minden bűnét. És kérjük Szent Asszony Máriát és Boldog Mihály arkangyalt és az angyalokat mind, hogy imádkozzanak érette” – írta az ismeretlen szerző a könyörgésben. Szent Mihály a mennyei seregek fejedelme, a szorongatásban lévő keresztények védelmezője. Ebben a minőségében a katonák mellett minden haldoklót is Szent Mihály közbenjárása segít. Ő a halottak vőfélye, Szent Mihály teszi mérlegre a jó és a rossz cselekedeteket, amelyek alapján az ember üdvösségre vagy kárhozatra számíthat. „Minden lelköt ő vészen ki testéből halálának idejin” – olvassuk a Karthauzi Névtelen XVI. századi prédikációjában. A mennyei seregeket vezető és a halottakat segítő hagyomány együtt jelenik meg Bornemisza Péter Az ítéletről című versében, ahol az üdvözült halottak Szent Mihály „katonái” lehetnek: „Ezenközben szent Mihály azt teszi: / Szenteket is seregekbe szerzi, / Angyalokhoz őket egyenlíti, / Tíz zászlónak alája intézi.”
A Karthauzi Névtelen prédikációit tartalmazó Érdy-kódex persze nem az egyház hivatalos tanítása Szent Mihályra vonatkozóan, hanem egy kegyes hagyomány a sok közül. Rimay János viszont egy másik hagyomány szerint a vándorlók és úton járók védelmezőjét, Rafael arkangyalt küldi a haldokló Balassi Bálint és Ferenc lelkéért, hogy kísérje el őket utolsó útjukra: „Menj el te Raphaél / S lelkét még aki él, / Vedd csendezsen el tőle. / Immár hozzá készült, / Énnékem megfeszült, / Előttem kiterüle, / Vígy neki kegyelmet, / És ne hagyj félelmet / Sohol lenni körüle…”
Szent Mihály a Jelenések könyvében angyalai élén támadja meg a sárkányt, az őskígyót, aki maga a világot csábító ördög. A harc eredményeként taszították le a mennyből a sátánt a földre. Ez a keresztényeket kivont karddal védelmező angyal a tápéiak számára is segítséget nyújtott a legenda szerint, méghozzá a magyar történelem talán legnehezebb időszakában, 1241-ben: amikor a tatárok Tápéra támadtak, Szent Mihály megjelent a faluban a tiszteletére szentelt templomnak a tornyán, és kivont kardjával elűzte a veszedelmet. Akárcsak Rómában, ahol az Angyalvárról kergette el 590-ben Nagy Szent Gergely pápa és Róma népének könyörgésére a pestist. A pápa vezette körmenetbe egyébként a legenda szerint az imádkozó emberekhez angyalok is csatlakoztak, és a „mennynek királyné asszonya” kezdetű antifónát énekelték, amikor Szent Mihály arkangyal hüvelyébe tette kardját, jelezvén, hogy a vész elmúlt.
Az angyali seregek legismertebb hazai megjelenése Zrínyi barokk eposzából ismert. Az Úr, látva a magyarok feslettségét, magához hívatta Szent Mihály arkangyalt, elősorolta a nemzet hálátlanságait, majd utasította a főangyalt, hogy a poklok mélyéről szabadítsa el a bosszút. „Eredj azért, archangyal, szállj le pokolban, / Válassz eggyet az haragos furiákban, / És küldjed el aztot szultán Szulimánban, / Jutassa magyarokra való haragban.” Szent Mihály az ártatlan magyarokért könyörgött, de az Úr terve más volt, hiszen szolgáinak könnyebbségére lesz ostora, tehát a közelgő katasztrófa lelkük üdvét szolgálja. Így vált a szigeti ütközet a világtörténelem meghatározó eseményévé, ahol a mennyei és a pokolbéli hatalmak csaptak össze, és ahol az angyali seregek segítségével katonai csoda született. Végül Mihály helyett Gábriel arkangyal sietett a szorongatott hősök segítségére, majd ő vitte két tized angyalával az elesett ötszáz hős lelkét Isten elé.
Ebből persze még nem következtethetünk arra, hogy Gábriel főangyalt inkább érezte magyarnak a néphagyomány, mint Szent Mihályt, de egyes vidékeken, ahol a betelepülő németség különös tisztelettel fordult Szent Mihály felé, ez a jelenség értelemszerűen hatást gyakorolhatott a mennyei seregek vezetőjének kultuszára.
Nem az angyalokkal, hanem éppen az ördöggel való napi kapcsolatnak „köszönhető” az ország egyik igen szép, barokk Szent Mihály-szobra. A legenda szerint ördögi praktikák miatt kötelezte a megyei bíróság 1761-ben Seregély Istvánt, a gazdag győri nemesembert, hogy 150 körmöci arany értékében szobrot emeltessen Szent Mihály arkangyal tiszteletére. A történet számtalan népmesei motívumot tartalmaz, de a bírság tárgya, a szobor ma is áll. Seregély István, Heffner Mátyás, Sperber János, Singer Mátyás, Keresztény Pál és Haiczinger Tamás Vince szövetséget kötött, hogy az ördög segítségével sok pénzt szerezzenek. A szerződést Sperber János dunapentelei csapos írta, méghozzá a saját vérével. Módszerük az ördög megidézése lett volna, hogy a megjelenő gonosz lelket arra kényszerítsék, vigye el nekik a halott ember szemére tett fekete tükör segítségével meglátott kincseket. Haiczinger Tamás Vince pápai kertésznek állítólag sikerült megtennie az első lépést: ördögidéző énekkel előcsalogatta a gonoszt, akit azután egy kis üvegcsébe zárt. A következő lépés megtételére azonban nem kerülhetett sor, ugyanis nem akadt olyan pap a közelben, aki hajlandó lett volna az üvegcséből egy szentelt kehelybe csukni a sátánt. Így aztán lelepleződött a díszes társaság, és – az utókor örömére – elkészülhetett a győri Szent Mihály-szobor.
Szent Mihályon kívül valamennyi angyal védi és óvja a keresztényeket, de különösen az őrangyalok. Az őrangyalok liturgikus tisztelete jóval későbbi, mint Szent Mihály arkangyalé, ünneplésük csak a XVII. századtól vált általánossá, de a létezésükkel kapcsolatos teológiai okfejtések sokkal régebbiek. A népi jámborság gyorsan magáévá tette az őrangyalok kultuszát. Őrangyal védelmez a veszedelemben, áll a jobbunkon, ül néha a vállunkra – sőt ő telepszik a meghalt koporsójára, és védelmezi, amíg „védence” földbe nem kerül.
A legelterjedtebb népi imádságokban szintén az őrangyalok jelenléte erősíti a fohászkodót. Többnyire esti imák ezek, a szembenézés, a napi számvetés imádságai. Ilyenkor a lelkiismeretét vizsgáló ember óhatatlanul szembesül életének nagyobb kérdéseivel, azzal, mennyire vesztette szem elől a legfontosabb célt, az örök boldogságot. Mint ebben a Somogy megyei imádságban: „Három angyal fejem fölött, / Egyik őriz, másik vigyáz, / Harmadik a bűnös lelkem várja, / Tizenkét angyal velem van, / kettő lábamnál, / Kettő fejemnél, / Kettő jobbrul, / Kettő balrul, / Kettő aki betakar, / Kettő aki bevezet a Paradicsomkertbe.”
origo.hu
Így alázzák meg segítőiket a Tisza központjában – mutatjuk a botrányos szavakat
