Fáfo

Elefánt volt. Bordó plüsselefánt. Az arcomhoz simítottam. 1953 karácsonyára kaptam. Nagyon megörültem neki, hiszen olyan nagy, olyan óriási volt. Állt a zöld dobozok alatt, amelyek a karácsonyfát jelképezték, és még díszek is voltak rájuk aggatva, legalább négy gyertya fénye világította be a „dobozfa” körvonalait, és jöttek az angyalok, hogy megnézzék, érdemes vagyok-e az ajándékukra. Úgy tudtam, előbb mindig a mamámat kérdezi meg a Jézuska, hogyan viselkedtem abban az évben, és tőle függ, hoz-e ajándékot.
Jóval karácsony előtt leültünk a nagymamámmal, ő írta, én meg diktáltam neki a rengeteg kívánságomat. Néha rám szólt, ne siessek, mert nem tud követni, és akkor nem tudja leírni a Jézuskának a levelet, esetleg kimarad valami. Lassan mondtam. Emlékszem, kértem építőkockát. Fából. Amiből hatalmas kastélyt is lehet építeni. Kértem autót is. Olyat, ami forog is meg tülköl is. Ki lehet nyitni mind a négy ajtaját. Elefántot is kértem tőle. Bár a nagymamám mondta, nem valószínű, hogy azt tud hozni.
Olyan legyen, amilyen nincs is, kértem a nagymamámat, és ő beleírta a levélbe.
Szenteste előtt találtam egy ezüstszínű hajszálat a padló rései között, ujjongva kaptam föl, és rohantam megmutatni az egész családnak. Rám néztek, aztán egymásra, és csodálkoztak. Nohát, mégiscsak jó gyerek voltál, hiszen itt járt már az angyalka nálad, és megnézte titokban, hogyan viselkedsz. Biztosan meg volt elégedve, hogy egy hajszálát itt hagyta neked. Én meg őrizgettem, esténként a párnám alá tettem, nézegettem. Aztán ahogy teltek a napok, elkallódott az ágyamban a hajszál, és meg is feledkeztem róla. Eljött a szenteste, és mondták, menjek ki a szobából, mert jön a Jézuska, és feldíszíti az angyalokkal a fát, meg alája teszi az ajándékokat, amiket kértem. Persze lehet, mondták, hogy nem azt hozza majd, amit kértem, mert sok kisgyerek van a földön, és mind őrá vár ezen a napon, és lehet, hogy elkeverednek a játékok. Mindegy volt, csak hozza. Izgatottan vártam az előszobában, hogy mikor csilingel, és mikor mehetek be a szobába megnézni, mit hozott nekem. Azt hiszem, ez érdekelt a legjobban. Magamban persze sokszor elmondtam, hogy jó voltam, nem bántottam senkit. Azt a kicsit meg, ami rosszat tettem, remélem, szabad – gondoltam hozzá. Mert segítettem ám a nagyinak eltörölni a konyhában a tányért, igaz, nagyon nehéz volt, de eggyel csak elboldogultam. Aztán mikor még azt is majdnem leejtettem, mérgesen rám nézett a nagymamám. Azt mondta, hogy ha mindenáron jót akarok tenni, akkor inkább a kutyával játsszam, az nem törékeny.
Halk csengettyűszót hallottam. Itt van a Jézuska, ujjongtam. Be lehet már menni? Na, várjál még egy kicsit, intettek le a nagyok, legyél türelmesebb. Erre úgy tettem, mintha nem érdekelne az egész, és türelmes lennék, pedig majd megőrültem a kíváncsiságtól. Végre megnyílt a szoba ajtaja: a mamám állt az ajtóban. Na, gyertek be, mondta nekem és a nagyinak meg mögöttem a testvéreimnek. Rohantam előre. A szobában sötét volt, csak a gyertyák pislákoltak. Gyertyaszag volt. Számomra ma is a karácsony illata. A „fa” sok zöld doboz volt egymáson, de ilyen karácsonyfám azóta sem volt! Sercegett az a pár gyertya, meghatódva megálltam. A nagymamám megfogta a kezemet, és énekeltünk. Akik meghaltak. Azokért. A halvány fényben mintha láttam volna tündökölni az angyal haját a fán. Elénekeltük a betlehemi pásztorokat, aztán láttam a kis ingecskéket. Fehér papírból vágta ki nekünk a mi Jézuskánk, és minél csipkésebb volt, mi annál több jót tettünk. Kiérdemeltük az ajándékokat. A testvéreimnek is volt kis ingük. Négy hófehér csipkés ing lógott a fán. Már éneklés közben azt kerestem, hogy elhozta-e nekem a Jézuska, amit kértem. Autót nem láttam. Kezdtem elszontyolodni. Építőkockát sem hozott. Már nagyon szomorúan énekeltem, amikor megpillantottam az elefántot. Gyönyörű nagy bordó elefánt volt, és nevetett, ahogy a vékony gyertyafényben felém nyomta ormányát. Amint befejeztük az éneklést, odarohantam és felkaptam. A teste bársonyból volt. Kicsit darócos bársonyból, de nem bántam. Meg sem köszöntem a Jézuskának az elefántot, mert nem tudtam kimondani a nevét. Később is csak annyit mondtam: Fáfo. Ez a név aztán rajta is maradt. 1953 karácsonyát írtuk. Négy és fél éves voltam. Egy év múlva megszületett a húgom. Édes kislány volt, amíg nem érte el az elefántot. Mert amikor már nagyobb lett, folyton el akarta venni. Nagyon vigyáztam rá. Két év múlva is. Vele aludtam, hozzá bújtam félős éjszakáimon. Nyomkodtam az ormányát, néztem a két gombszemét, amelyek fényes feketén csillogtak felém. Beszélgettem vele. Ha valamit nagyon nem értettem, Fáfót kérdeztem, mi a véleménye, vagy kértem, hogy értesse meg velem, mert ő mindent tud, hiszen ismeri a Jézuskát. Aztán iskolába kerültem. Oda nem vihettem el magammal, de egyszer mégis megtettem. Beloptam magammal az írásórára. Kitettem a padra, és mondtam neki, hogy nézze, mennyi okos dolgot tanulok én ott. Megtanultam leírni a számokat, a betűket, idővel tudok majd olvasni, mert a betűkből lesznek a szavak. Aztán majd én magam is írhatok levelet a Jézuskának. Fáfo csendben figyelte, mit csinálok, de a tanító néni észrevette, odajött hozzám, és kivitte a bordó elefántot a tanári asztalhoz.
– Óra végén gyere le a tanáriba – mondta –, mert ezt az elefántot odaviszem magammal, akkor majd visszakapod.
Elkeseredtem. Elvitte az elefántomat. Le a tanáriba. A következő szünet végén bekopogtam a tanári szoba ajtaján, megkértem a tanító nénit, hogy adja vissza az elefántomat, azt nekem a Jézuska hozta, és vétkeznék, ha most hagynám, hogy elvegyék tőlem. A tanító néni nagyot nézett, aztán fényes lett a szeme, és azt mondta:
– Jól van, most visszaadom, de ne vedd elő többet az órákon. Vidd haza és vigyázz rá!
Gyorsan fogtam Fáfót, és a hónom alá rejtettem. Rohantam vele föl az osztályba. Bedugtam a táskám legmélyére, és most már oda suttogtam, a táska fekete mélyére, hogy milyen is az iskola. „Ugye, nem jó?” – kérdeztem. De Fáfo hallgatott. Én pedig idővel megtanultam írni, olvasni.
Fáfo hasán volt egy fehér színű szalag, rajta fekete betűk. Most már ki tudtam betűzni. Volt ott egy cica betű, azzal kezdődött, aztán egy nagyon furcsa betű, amit nem ismertem még. Nem is tanultuk. Aztán a nagy alma betű. Megint egy furcsa betű következett. Ezt sem ismertem. A következő egy nagy u volt, majd egy nagy h. Szünet következett, majd folytatódott az írás, persze megint furcsa betűvel. Olyan volt, mint egy fordított B. Majd nagy p következett, aztán megint egy nagy u. Furcsa betű jött, talán egy hullámvonal, aztán egy hatalmas A, és a legutolsó betűt sem láttam még. Kérdeztem is, hogy miféle írás ez, talán fordítva nyomták, de láttam, ahogy egymásra néztek otthon, és azt mondták, nem is láttak még ilyet. Aztán a fejem fölött újból sokat sejtetően néztek egymásra. Nekem végül is mindegy volt. Fáfo még mindig a játékpolcon állt, és hozzá fordultam, ha bármi gondom volt az iskolában.
Egyszer aztán hatalmas durrogtatást hallottam az utcáról.
– Ne menj közel az ablakhoz! – szóltak rám, mikor meg akartam nézni, hogy mi az. – Még valami bajod esik.
Miért esne bármi bajom? – gondoltam, és értetlenül néztem az elefántomra. Fáfo szokása szerint megint csak hallgatott. Állt a polcom legszebb részén, és onnan hallgatta, mi zajlik az utcán. A két fényes gombszeme kissé megkopott, kicsit már fakón nézett vissza rám, de még így is értettem. Talán azt akarja, hogy menjek le az utcára, és magam győződjem meg róla, mi ez. Ki is mentem az előszobába, kinyitottam a zárat, csak egyre volt kulcsolva, kilopakodtam a lépcsőházba. Csendesen leosontam az üvegablakos liftig a földszintre. Nem járt sehol egy teremtett lélek sem. Azt hiszem, nagyon féltem, és megharagudtam Fáfóra, amiért nem mondott semmit. Kimentem a kapu elé, és a következő pillanatban valami hatalmas suhant el a fejem mellett. Ijedtemben lekuporodtam, aztán szaladni kezdtem. Föntről az ablakból a mamám utánam kiabált, hogy álljak meg, de féltem, és nem álltam meg. Egyszer csak berántottak egy kapualjba. Egy bácsi erősen szorította a karomat.
– Bolond gyerek – suttogta. – Hova indultál? – A Fáfo… a Fáfo… – nem tudtam többet mondani. A mamám föntről látta, hova kerültem, és utánam rohant. Mikor benyitott a kapualjba, a férfi nekiesett:
– Mondja, maguk nem vigyáznak a gyerekre? Bármikor lelőhetik a szomszéd házból az ávósok. Azok előtt nincs Isten.
A mamám zavartan fogta meg a kezemet, és el akart indulni velem vissza.
– Hova mennek, megőrültek? Lőnek!
– Menjünk – nyafogtam, és elindultam kifelé. A mamám védett a testével. Útközben összeszorítottam a fogamat, és Fáfóra gondoltam. Haragudtam, hogy miatta megszidták a mamámat. Állt a polcomon, és teljes nyugalommal nézett rám, amikor szidtam. Meghallgatta, amit mondtam, aztán bűntudatosan még bordóbbra változtatta a színét, és hallgatott hozzá. Én meg a becsukott ablakból néztem a röpködő golyók izzó vörös csíkjait. Nagyon szép volt. Főleg este. Nem tudtam, hogy az a szépség a halál.
Megint évek teltek el. A húgom már beszélt. A mamám hazajött, és sírós volt a hangja, sírós a szeme. Hittem, ez csak a felnőttekre vonatkozik. Aki gyerek, az nem szegény. Nem tudtam elképzelni, milyen lenne, ha más lenne. Volt egy bordó elefántom. Régen azzal aludtam, de már azt mondták, nagy gyerek vagyok, nem szabad az ágyba vinnem magammal. Így Fáfo a polcon álldogált egész nap. Sok könyv társaságában. Mert könyvem az mindig nagyon sok volt. Beiratkoztam a kerületi gyermekkönyvtárba, és majd minden másnap ott tartózkodtam könyvcserére. Faltam az új és újabb könyveket. Olvastam István királyról, aki államalapító király volt. Olvastam útleírást Ázsiáról, olvastam az állatok lélektanát, aztán még sok mesét is és igaz történetet is. Nagyon szerettem az öreg Hauff meséit. Mindig beleborzongtam. Félelmetesek és ijesztőek voltak. Andersentől pedig meghatódtam. Aztán volt egy Nemes Nagy Ágnes-könyvem, azóta is megvan, amely egy kisfiúról szólt meg az aranyecsetjéről. Szádeliről. Emlékszem, a könyvet lila temperával festettem meg, ahogy duzzadt kifelé a tenger a papír széléről, hogy elveszejtse a gonosz földesurat. Drukkoltam Szádelinek, hogy megmeneküljön. Esténként pedig odamentem a polchoz, és megsimogattam a bordó elefántot. Az egyik szeme már nem volt meg. A másik tompán ragyogott, összevissza volt karcolva. Mintha megöregedett volna a Fáfo – gondoltam ilyenkor, aztán lefeküdtem aludni. Már tudtam oroszul az iskolában, mert tanultunk orosz betűket, már el kellett volna döntenem, hogy mi leszek. Színész szerettem volna lenni – de gimnáziumba írattak. Tovább tanulni csak onnan lehet – mondták. Én pedig magoltam a verseket, olvastam az izgalmas novellákat, valahogy ki akart csusszanni a fejemből a sok szerelmes vers. Mindig másfelé figyeltem. Fáfóval már nem volt időm foglalkozni. Már tudtam, mi szegények vagyunk, sokszor hallottam, de nem érdekelt. A nővéremet felvették az egyetemre. Olyan büszke volt. Én is. A nővérem egyetemre jár! Milyen sok mindent megismerhet ott. De mindig dühöngve jött haza, hogy a polgazos már megint vele szórakozott. Persze, mert a származása nem tetszik neki. Szerettem volna ezt a p o l g a z t tanulni. Biztos nagyon érdekes tantárgy. A Fáfóhoz fordultam és láttam, mennyire kifakult, megcsúnyult, elrongyolódott az évek folyamán. Ki kellene dobni, és megfogtam, hogy kidobjam. Megpillantottam a hasán a fehér szalagot. Most már el tudtam olvasni.
CTALUH… – Sztálin brigád, ez volt odaírva. Kidobtam.
Azóta is minden évben várom a Jézuskát. De a Jézuska a felnőttekhez nem jön, csak a jó gyerekekhez. Már hozzám se jár.
A szürke estében álltam a buszmegállóban, vártam a buszra. Unalmamban átnézegettem a szemben lévő oldalon a virágüzlet kirakatára. Az üveg mögött ült egy lila bársony víziló. Látni lehetett, hogy puha bársony. Olyan volt, mint Fáfo. A sötétbordó plüsselefánt.