Szerbia és Montenegró elfoglalását követően Albániába menekültek a széttöredezett szerb erők, és a hegyeken át hordágyon vitték magukkal Péter királyt. A túlélők eljutottak a tengerig, és a királlyal együtt Korfu szigetén találtak menedéket. Közben azonban az antant oldalára állt Esszad albán pasa, emiatt a Monarchia csapatai a bolgárokkal szövetségben Albániába is bevonultak 1916 elején.
Oroshi Abacia Mirdites kétezer-háromszáz méteres hegyei közül írta első levelét L. Imre, a k. u. k. VI/1-es hadtápzászlóaljának hadnagya D. Manci nagyságos úrleánynak Budapestre, akit nemes egyszerűséggel csak Manckónak nevez. Természetesen most csak a rövidített változatot tesszük közzé. Az első cenzúrázott (censuriert pecséttel ellátott) levél 1916. december 24-én kelt: „A fehér kolostorból az éjféli mise borongós harangzúgása között küldöm magának, drága kis Manckó, igaz és tiszta szívből jövő őszinte szerencsekívánataimat azzal, hogy az új esztendőben sok-sok boldogságban, örömben és megelégedettségben legyen része. Szívélyes, meleg üdvözlettel és csókkal, hódoló híve: Imre.”
D. Manci három nappal korábban adta fel a levelet: „Édes Imre! Kár, hogy nincs itt velem, nincs itthon, mert mi vígan élünk. Ma is az unokatestvéremmel, Máriával felsétáltunk a Várba, onnan le az alagúthoz és haza. Este almát sütöttünk. Jó illata volt, gondoltam a békés estékre és magára. Egy kis élelmiszercsomagot is feladtam a postán. Remélem, minél elébb odaér, sokszor csókolja, Mancóka.”
„Drága Manckó! Odakünt irtózatos hóvihar dühöng. Az orkán sivít, bömböl, hörög, és ebbe a borzasztó hangba egy-egy kiéhezett, éhségében vakmerővé vált farkas kísérteties, hátborzongató, panaszosan elnyújtott üvöltése hallatszik. A vihar a hegyekből a hófelhőket úgy hajtja le, mint a gyenge szellő a menyasszony habkönnyű fátylát lebegteti. Itt a völgyben azután forgószéllé változik, és iszonyú magas hótölcséreket alkot. Éjszaka van, mindenki alszik, mindenhol sötétség. Csak egyetlen szobában van gyenge világosság, s ez az én szobám. Csak egyetlen lámpa veti ki a rettenetes éjszakába sárga fényét, s ez az én lámpám. Itt nem a nyugalom, a békesség foglalnak helyet, hanem a fájdalom és a szomorúság, melynek egyetlen oka az ön elérhetetlen távolsága. A magát mindig szerető Imréje” (1916. december 31.).
Ugyancsak szilveszterkor, 1916. december 31-én megírja rövid levelét D. Manci is: „Kedves Imrém! Alig várom, hogy hazajöjjön. Nagyon félek a jövőtől, attól, hogy mi lesz magával, mi lesz velünk. Kérjen szabadságot. A mielőbbi találkozás reményében boldog újévi ünnepeket kívánok, Manckó.”
Közben a balkáni hadszíntéren egyre keményebb harcok zajlottak. Különösen az Ohridi- és a Malig-tónál, ahol az antant seregei megtámadták a német–osztrák–magyar–bolgár arcvonalat, hogy áttörjék. A központi hatalom erői ekkor még tartották magukat.
A levelek azonban a hónapok teltével egyre ritkulnak, és a levelezés egyoldalúvá válik. A hadnagy rendületlenül küldi postáit, tábori levelezőlapjait Albániából. Nem véletlenül történik így. D. Manci naplójának első bejegyzése 1917. január elsején: „Ma csaltam meg először Karcsival. Istenem, mily könnyelműség! Bocsásson meg, soha, soha többet nem teszem.” Február 28-án már ezt írja a lány: „Őrület! Most már nem lehet rajtam segíteni. Elvesztem, menthetetlenül elvesztem. Nem tudok a hatalmas érzésnek ellenállni. Mást szeretek, Imre, mást. Isten látja lelkem, küzdöttem ellene a végsőkig, nem akartam, de nem tudtam ellenállni. Hogy mondjam meg magának? Nincs elég bátorságom hozzá, pedig a bűn érzése napról napra jobban nehezedik a lelkemre. Esküszegő lettem! Nyomorult féreg.”
Szintén február végén írja levelét L. Imre hadnagy: „Édes, szőke kislány! Mikor feltámasztott két öklömre lehajtom államat, kibámulok a zimankós förgetegbe és magára gondolok, oly keserűség fog el, hogy sírni szeretnék. De nem tudok sírni, ahelyett mérhetetlenül nagy fájdalom fog el és szorítja bensőmet. Manckó, magának éreznie kell azt, hogy én felkeresem magát álmaiban és hosszan, néma, de annál kegyetlenebb fájdalommal gyönyörködöm a maga végtelenül bájos vonásaiban, a maga gyönyörű szemeiben, a maga könnyű, édes illatot lehelő, szétomló, aranyos, tündöklő hajában.”
Az „édes, szőke kislány” naplója azonban mindinkább kegyetlenebb, elutasítóbb. „Azt hittem, hogy Imrét szeretem – nem is szeretem! Minden csöpp vérem lázadozik ellene. Gyűlölöm! Utálom! Megvetem! Tolakodó, erőszakos, belém akarja szuggerálni, hogy szerelmes, és én nyomorult egy-egy percre el is hiszem, de mihelyt leteszem a levelét, érzem, tudom, hogy nem így van. Rettenetesen szenvedek, undorodom magamtól. Megint kaptam Imrétől levelet. Szegény fiú, még mindig bízik bennem. Karcsiba vagyok szerelmes.”
Az érzéseivel elfoglalt, a még békében élő budapesti lány azonban váratlanul kap egy keserű, valósághű levelet egykori szerelmétől 1918. február 2-án, amelyet L. Imre hadnagy valamelyik katonatársa nyújt át a lánynak. „Manckó! Én talán sohasem írtam volna meg magának azt a levelet, amelyet majd kézhez kap. Egészen hidegen igyekszem majd pusztán a tényeket felsorolni. Azt tudja ugyebár, hogy Albániában vagyok? Azt is tudja, hogy milyen fájdalmas az ittlét? De azt semmi esetre sem tudja, hogy mennyire az, és hogy milyen veszély fenyegeti itt az idekerült szerencsétlen katonákat. Nem beszélek arról a veszélyről, mely ott és akkor fenyegeti a katonát, amikor kilép az épületből, rálép a hóra, s talán a következő pillanatban nyomtalanul elnyeli őt. Nem beszélek az éhes farkasok hegyes fogairól, melyek letépik a megfagyott ember piros húsát fehér csontjairól. De beszélek arról, hogy az ember azt sem tudja itt, honnan lát egy villanást, hall egy dörrenést, és a fejlövéstől találva vagy nagyon súlyosan, vagy ami a leggyakoribb, holtan bukik le a kemény, éles fehér kövekre. Tudja meg azt is, hogy az üldözött albánok vak dühükben nem tesznek különbséget ember és ember között, hanem rálőnek mindazokra, akik az útjukba kerülnek. Vadásznak az ellenséges katonákra. Az egyik szikla vagy bokor mögül egy lövés, és egy anya hiába várja haza a fiát, egy szerelmes lány a kedvesét. Szerettei helyett a fiú itt, Albániában, a fronton kap egy egyszerű fakeresztet, meg egy kis földet sírdombbal a sziklák között. Manckó, teljesítse utolsó kérésemet: küldje el a fényképét. Lehet, hogy csak pár hónapom, csak pár hetem van hátra ebből a földi »gyönyörűségből«, melyet életnek neveznek. Mert innen a jóisten tudja, hazakerülök-e még egyszer, és ha igen, hát hogyan. Látja, Manckó, míg otthon voltam, éltetett a remény, hogy hátha megbarátkozunk újból, és gyönyörködhetem édes arcában. És most befejeztem, Manckó. Maga ilyen levelet nem kapott és nem is fog kapni soha, én sem fogok ilyen levelet írni. Mert én most feltártam magának egész vérző őszinteséggel lelkemet. Mennyire különbözik az a hadnagy, ki most ezeket a keserű sorokat írja attól, ki ott ült a díványon, és sarkantyúit pengette a maga halk énekének taktusaira. Mennyivel őszintébb ez! Manckó! Ugye teljesíti kérésemet, és ugye megírja, hogy megkapta a levelemet. Csak magára gondolva, innen a távoli havas hegyekből, üdvözli önt az egész életen át szeretni fogó, szerencsétlen volt barátja, Imre.”
A levél kézhezvétele után, 1918. február 27-én rövid bejegyzést írt a naplójába az imádott kedves: „Tudom, nagyon fáj Imrének, hogy örökre elvesztem számára. Ó, csak tudnám, hogyan könnyítsek és könnyebbítsem meg az elválást. Azt hittem, hogy boldog asszony leszek. Félek, nem így lesz.”
D. Manci nagyságos úrleány azért a naplójába írt érzéseivel ellenkező, rideg levelet küldött Albániába a hadnagynak: „Kedves Imre! Elmúltak a szép napok. És sajnos ez az egész igazság. Üdvözli, Manckó.”
A balkáni fronton 1918. június 10-én az antant egyesített hadserege Franchet d’Esperey francia tábornok vezetésével Albániában az Ohridi-tónál megütközött az osztrák–magyar csapatokkal, amelyek a túlerő miatt a hegyekből visszahúzódtak Berat és Fier városokig. L. Imrét, a k. u. k. VI/1-es hadtápzászlóalj hadnagyát egy szikla mögött lesben álló albán népfelkelő puskagolyója sebezte halálra. D. Manci az első világháború befejezésével férjhez ment Karcsihoz. Naplója végén, 1920. január 30-ai dátummal, a következő sorokat találhatjuk: „Majd ha már nagyon-nagyon öregek leszünk, ezek a sorok juttassák eszünkbe újra és újra, hogy mily sokat szenvedtünk, és mily nagyon szerettünk.”
origo.hu
A forrófejű Magyar Péter reagált a Tisza-lista kiszivárgására
