Fjordbor és büdöske

Láttam egy kirakatban egy feliratot, villanásnyi idő volt, legfrissebb ajánlat vagy mi, már húzott is tovább a villamos, rég volt, azóta sem megy ki a fejemből: „Norvég fjordborok.” Aztán az álmaink. Zsuzsa mindig csodálatosakat álmodik. Azt álmodta egyszer, hogy őszibarackbefőtt. Nem az a nyálkás, szirupos massza, hanem a ropogós, kemény húsú. Kérdeztem, várta-e, hogy felbontsák. Hogy megkóstolják. Hallgatott, nem adta ki befőttsége titkos félelmeit és vágyait. Volt kártya is. Megkeverték, leosztották, jácctak vele. Kérdeztem, milyen érzés volt. Először megint hallgatott, aztán azt mondta: jó. És titokzatosan mosolygott. Egy köteg bankó is volt. Papírpénz. Amelyet forgattak, számoltak. Már nem is kérdeztem semmit. Én azt találtam álmodni valamelyik éjszaka, hogy az arab államok összefogtak Izrael ellen – kivétel nélkül mind, teljes volt az egyetértés –, és közös nyilatkozatot adtak közre, amelyben leszögezték, hogy elismerik a létezéshez való jogát, sőt nélkülözhetetlennek tartják a Közép-Kelet békéjének megteremtésében, ezért minden arab ország attól kezdve Izraelnek olcsóbban adja az olajat, mint bármely más országnak. Emellett azonnali, teljes és végleges leszerelést hajtanak végre, a katonákat elküldik óvodai átképzésre, a fegyvereket beolvasztják, a tankokból, aknavetőkből és géppuskákból óriási harangot öntenek, amely a béke dicséretét zengi majd.
A legnagyobb csoda is elszürkülhet, ellaposodhat. Viszont a csoda fényében a leghétköznapibb események és tárgyak is felszikrázhatnak. A csodának nem kell körítés, díszlet. Nem baj, ha van, de mert a lényegét nem érinti, nem is nélkülözhetetlen. A díszlet a hitetlen embernek kell.
A csoda viszonyítás és szemlélet kérdése. A tibetinek, a dzsungellakónak nem létezik csoda, mert abban él, neki a csoda a természetes. Egy virágágyás is csodává lehet. Ezt elmesélem. Bicajon tekersz, sietnél a Vérmező csücskénél, de nem lehet, nem tudsz továbbgurulni, újabb és újabb kört teszel, nem ereszt az illat és a látvány, a kör alakú, óriási szoknya, akkor láttál ilyet, amikor egyszer régen, irtó régen, Erdélyben elkeveredtél egy cigány ünnepre, talán pünkösdre vagy esküvőre, a templomkertben a cigány lányok sorban leültek a zöld fűbe, megforgatták a szoknyáikat, azok felemelkedtek, alájuk kapott a levegő, könnyű selyemharangok, színes buborékok, és ahogy a lányok leültek, virágos szoknyáik kör alakban leereszkedtek körülöttük a fűre, szétterültek, ettől a lányok olyanná lettek, mint a sellők, akik egy-egy virágoskert közepén bukkantak fel a mélyből. Teszel még egy kört, aztán még egyet, olyan ez a hatalmas, kör alakú virágágyás, mint egy álom, nem ereszt, nem tudsz továbbgurulni, körözöl, nem enged a látvány, vérpezsdítő, mint valami szívhez szóló, élénk sevillana, marasztal az illat, a mirha és tömjén átható fellege, ami körülölel, amiben szimatolva, sóhajtozva, lelkendezve gurulsz körbe-körbe, harapni lehet a levegőt, a szag az orrodon át egyenesen az agyadba száll, mint valami édes és keserű gyógylikőr, gyerekkorod jut eszedbe, fűszálak íze, megkóstoltál minden virágot, beledugtad orrodat a piros, kék és sárga, nedves szirmokba, akácot legeltél, rágcsáltad az orgona keserű levelét, körözöl az illat gőzében, a növényi kipárolgásban, a virág izzadságfelhőiben, nem látod, de érzed a gomolygást, mert az a sárga és rozsdavörös, bolyhos szőnyeg, az a csapzott, vastag bunda, ami körül tekersz, az csupa büdöske, más nevét nem ismered, rövid szárú, erős illatú bokrocska, nem büdös, dehogy!, nagyon is kellemes, párizsi és velencei parfümériák, ódon pesti és prágai drogériák fojtó levegőjét idézi a súlyos felhő, fél órája még eső verte, jég csapkodta, ettől pompázik olyan friss, vad színekben ez a kicsit tépett, zilált, fodros-habos barokk ágyás, ami olyan, mint az andalúz asszonyok ünnepi szoknyája, mint a rozsnyói ferences templom, ahol egy régi húsvétkor ugyanezt a tömjénes illatot érezted, orgona, pünkösdi rózsa, molyrágta bundák és széles karimájú, bíborszínű kalapok molyirtószaga keveredett kölnivizek illatával, a karzaton a kántor borízű hangja után az aszszonyok kórusa zendült – „Itt van az Úr, énekeljünk örömmel!” –, a büdöske bíbor felhője orgonazúgás. Semmi sem tart örökké. Amikor egy óra múlva visszafelé karikázol és várakozással telve kanyarodsz a körágyást kerítő aszfaltjárdára, csalódni fogsz, hiába tekersz körbe-körbe, hiába szimatolsz, csak a szokásos benzinbűzt és kutyahúgyszagot érzed.
A csoda mulandó, szoktuk mondani, általában három napnál is rövidebb a szavatossága. Vajon így van? A csoda titok, amit nem kell, nem szabad, nem is lehet megérteni. A világ – a Föld, az élet, az ember, a hit, egyetlen szentjánosbogár vagy drágakő –, ha nem a csoda mindent átlényegítő szellemi légkörében szemléljük, elveszíti fényét, ragyogását, értelmét. A csoda nélkül sivárrá, egydimenziójúvá szürkül minden. Hogyan is mondja Almodóvar filmjében a jóakaratú Benigno, a kómában fekvő lány ápolója? Hinni kell a csodában, mert szükségünk van rá, nagyon is rászorulunk. És aki nem hisz benne, az úgy járhat, hogy amikor megtörténik vele, észre sem veszi.