Földöntúli valuta

Karácsonytájt újra világossá válik, micsoda valuta a bor. Ha nagyon jó, akkor a mégoly különleges ajándékoknak is fölötte áll. Vagyis ha nagyon meg akar becsülni és tisztelni valakit, vagy ötlethiányban szenved az ember, férfi rokonnak, barátnak ajándékozzon bort. Egyikük sem fogja megbánni. De így volt ez az emberi történelem minden szakaszában: borral sok mindent el lehet érni, olyasmit is, ami egyébként nehezen menne. Megnyit kaput, szívet, engedékennyé tesz. Lefegyverez és lekötelez. Nemes is, ajándék is – mégsem baksis.
Én különös körülmények között találkoztam a bornak eme valutára emlékeztető képességével, egyben a megejtő történeti igazsággal. A hely és idő a hetvenes évek Magyarországa, amit csak azért kell tudni, mert az akkori idő – más idő volt. „Históriai”, mondanánk ma. A helyről meg csak annyit, hogy köztudomásúan a legcsekélyebb mértékben sem voltunk függetlenek.
Ó, régi szép idők! Szegeden volt egy tanyasi származású iskolatársam, akivel végigbarátkoztuk, -tanultuk, alkalmanként -ittuk vagy -szerepeltük az egyetemi éveket, mert ő tehetséges és sikeres versmondó volt, én meg olykor vele együtt beszélhettem a magyar költészetről. Egy alkalommal ennél a kiskunsági barátomnál aludtam, s megérkezett az édesapja, aki nagyon ízesen beszélt a tanyasi élet szilaj szépségeiről. Érdekfeszítő történeteket, sőt alig nyilvános kalandokat adott elő, az egyiket viszont egyáltalán nem értettem. Kissé zűrzavaros történetét ugyanis azzal fejezte be, hogy most rettenetesen fél, mert a tanyájával együtt fog felrobbanni. Hogyhogy felrobbanni? A homokvilág mélyén, ahol még villany sincs?
Aztán saját szememmel győződtem meg az univerzális félelem okairól. A kép a következő volt: egy félreeső kiskunsági tanya hátsó fala mögött a gazda és mások valóságos benzinkutat ügyeskedtek össze. Vashordók sorakoztak rakásra, egymás hegyén-hátán nagy mennyiségben, mindegyik megtöltve benzinnel – szerény kézipumpával innét tankolgatta Gábor bátyám saját Zsiguliját és barátom Wartburgját. De hát mit keres itt ez a tengernyi, tikkasztó alföldi napsütésnek, vad viharnak és hóförgetegnek kitett, több évre bespájzolt teli üzemanyaghordó? Valóban csak egy szikra kell, rossz szomszéd, villámcsapás vagy önrobbanás, és repül az egész mintatanya a teheneivel, lovaival, juhaival, kutyáival, melegágyaival együtt a mennyország felső bugyraiba. Ezerkilencszázhetvenhetet írtunk, nyár volt, burjánzó pusztai világ, és lassan kibontakozni látszott a történet a maga teljes pompájában.
Megtörtént, hogy egy pár évvel azelőtti délelőttön a homoki tanyán, amely, mint jeleztük, a főbb utaktól messze esett, váratlanul és főleg hívatlanul megjelent egy ijesztően nagy katonai teherautó. Az ideiglenesen Magyarországon állomásozó felszabadító szovjet hadsereg egyik tisztje verekedte át magát a homokdűnéken és a csaholó kutyákon, majd a ház gazdájától, akit épp otthon talált, kézzel-lábbal bort kért. Gábor bátyám, mint afféle mintagazda, büszke is volt több holdon termesztett szőlője levére, piacot is sejtett, első hevületében lement a pincébe, és bort hozott az elvtársaknak. Amazok többen voltak, vagy négyen szállingóztak elő a katonai járműről, és megitták az első kancsó bort, utána a másodikat. Majd a többit. És ahogy a mesében írva vagyon: három napig el sem mentek, lakodalmat csaptak. Heverésztek, zajongtak a barackfa alatt, ott is aludtak elnyúlva a homokban, és egyfolytában inkább ittak, mint ettek. Majd kiheverve a dáridó fáradalmait, útra kerekedtek. Előbb fizettek volna, csakhogy forintjuk egyáltalán nem volt. Így aztán a teherautóról legurítottak néhány hordó benzint, majd barátságos hátba veregetések és „szpaszíba, taták” után elnyelte őket az alföldi homoktenger. De sajna nincs hepiend: ezek a katonák mindössze az előőrs szerepét töltötték be. A laktanyában megadták a tanya címét, és pár nap múlva begördült egy másik teherautó. És újabb három boldog nap következett a barackfa alatt, immár a szokásos díszletek között. Újabb hordók kerültek a tanya mögé. Lassan sorra került az egész ezred, és így ment volna ez tovább, míg világ a világ. Szegény Gábor bátyám hiába tiltakozott egyre hevesebben, és vagdosta kalapját a homokba, majd tiporta meg, van neki elég készlete, és ez a nafta fel fog robbanni, a baráti megszálló hatalom harcosai mosolyogva fizettek. Láthattam az eredményt – a világvégi benzinkutat. Meg is értettem a gazda félelmét – valóban különleges csoda, hogy a szovjet kivonulásig (jó tizenöt év volt még hátra) nem költöztek át a túlvilágra valami pompás tűzijáték közepette. De a történet még a kételkedőket is meggyőzheti, mily különleges, szinte földöntúli értéke van a mi nemes italunknak. Megerősítem Gábor bátyámmal a szentenciát: a jó bor valuta a javából, fittyet hány árfolyamváltozásra, forintgyengülésre, tőzsdei manipulációkra, és megnyit minden kaput és szívet. Sőt távoli olajmezőket – akár az ellenségét is.