Harc a tovább élő hazugsággal

December 9-i számukban jelent meg Stefka István tollából Nullázás címmel nagyapám, Haris Béla ezredes rehabilitációjának szövevényes története. Az ügy részleteit nem ismerő olvasó számára minden bizonnyal megdöbbentő a tény: csaknem tíz évre volt szükség ahhoz, hogy az immár demokratikus jogállam igazságszolgáltatása semmissé nyilvánítsa a koncepciós ítéletet. Ennél is megdöbbentőbb azonban az, amire a cikkben csak utalás történik: a rendszerváltás után 16 és a „nullázó” bírósági ítélet után hét évvel Haris Béla erkölcsi rehabilitációja még mindig nem történt meg.
2000. december 12-i dátummal született a HM és közöttünk az a megállapodás, amelynek értelmében lemondunk az anyagi jellegű követelésekről (beleértve azt a 10 000 forintos pénzbüntetést is, amely a felmentő ítélet alapján automatikusan visszajárt volna), ha a minisztérium nagyapámat nagy nyilvánosság előtt, félreérthetetlenül, erkölcsileg rehabilitálja. A HM azonban több ponton is megszegte a megállapodást, legsúlyosabban kétségkívül azzal, hogy a rehabilitációhoz tartozó magas szintű állami kitüntetés adományozása hat éve késik.
A felterjesztés először – legalábbis papíron – 2001. július 7-én történt meg. Az akta azonban a HM és Miniszterelnöki Hivatal között elveszett. Sőt, a hivatal válaszleveléből azt is megtudtuk, hogy köztársasági kitüntetés posztumusz adományozása 1991. júliusa óta nem fordult elő. A megdöbbentő és egyben megalázó helyzetet a minisztérium nem sietett rendezni. 2006 nyarán úgy gondolták lezárni az ügyet, hogy mi kérjünk fel egy független társadalmi szervezetet a kitüntetés előterjesztésére. Bár ez megtörtént, a megállapodást újfent megszegve ezúttal maga a HM utasította el a kérést egy 2002-es kormányhatározatra hivatkozva, amely szerint köztársasági kitüntetésben posztumusz csak hősi halált halt személyek részesülhetnek. Mintha egy bemocskoltan, megalázottan, végletekig kihasználtan leélt élet tudatos vállalása nem lenne ugyanúgy hősi halál.
De vajon miért a véget nem érő packázás, az aktatologatás? Egyszerű bürokratikus ügyintézésről vagy szándékos szabotálásról van szó? Sajnos nem zárható ki ez utóbbi sem, főként, ha arra a pökhendi köztisztviselőre gondolok, aki a tárgyalás előtt kijelentette: mindegy, hogy mit dönt a bíróság, a rehabilitáció egyedül tőle függ. Olyan érzése van az embernek, mintha a vagyonok elrablása, privatizációs átjátszása mellett a társadalom morális tőkéjét jelentő példaképeinket is el akarnák tőlünk venni. Kisajátítani a múltat, meghatározni a baráti hősök körét. Nehogy véletlenül olyan emberek kerüljenek újra a nemzet nagyjai közé, akiknek feddhetetlen erkölcsisége mellett tarthatatlanná válik a mindent relativizáló hazudozás és az arrogancia?
Vagy talán nem elég példamutató az üldözött emberek és a nemzeti vagyon mentése? Az egyedülálló szakértelem és a termékeny mérnöki munka? A várhegyi alagút vagy éppen a metró korszerű szellőzése (amelynek több száz millió forintos megtakarítást jelentő szabadalmát jelenleg is bitorolja a magyar állam)? Nem elég példamutató a becsületet mindennél előbbre helyező Haris Béla ezredes erkölcsisége, amely egyszerre tudott nemet mondani a fasiszta és a kommunista diktatúrára is? Nem elég példamutató az a hazaszeretet, amely a nélkülözések és megaláztatások ellenére élete végéig itthon tartotta?
Egy biztos: a harcot nem adjuk fel. Erre kötelez bennünket mindazon ezreknek a sorsa, akiknek nem volt módjuk arra, hogy szembeszálljanak a tovább élő hazugsággal.
Dr. Gaál Péter, Budapest