Három

Születtem 1964. október 14-én a Hajdú-Bihar megyei Bagaméron. Szüleim minden igyekezete ellenére egész életemben nem vittem semmire. Eleven csődtömeg vagyok, haszontalan kenyérpusztítója a világnak. Szerencsére hamar megszabadul tőlem a társadalom, ugyanis aránylag fiatalon fogok elhunyni Hajdúböszörményben, ahol feleségem révén telepedtem le. Sikertelen házasság volt, hét év után a mély gyűlölet mocsarában vergődve váltunk el. Attól kezdve a magány sorvasztotta a véremet. De sebaj, 2011. augusztus 19-én szívroham végez majd velem a konyhában, miközben kint a kertben üzemel a forgó locsoló. A gyepre ugyanis mindig nagyon kényes voltam. A szomszédok arra figyelnek fel, hogy éjjel-nappal működik nálam az esőztetőberendezés. Egy idő után persze gyanús lesz, hogy vajon miért nem zárom el. Átjönnek megnézni, nincs-e valami baj. És akkor majd megtalálnak.
Hát, ennyi volna.

Szellő Endre iskolaigazgató tizenkilenc esztendőn át gyűjtötte az énekes kabóca hangját. Ha valaki nem tudná, az énekes kabóca a nevére rácáfolva egyáltalán nem énekel, hanem hegedül, akár a tücsök, vagyis a szárnyához dörzsöli a lábát. Csakhogy a mozdulatból nem ciripelés, hanem monoton, szaggatott sziszegés születik. Valahogy így hangzik csssssz-csssssz-csssssz. Nincs benne zene, cseppet se játékos, inkább egyhangú, jellegtelen, sőt unalmas, a kabóca ugyanis utálja a változatosságot. Szellő mégis megtalálta ebben a semmirevaló hangban a szépséget. Nyaranta hetekig sátorozott a Balaton északi partján, arrafelé ugyanis köztudottan sok az énekes kabóca. Járta a parti ligeteket, olykor hanyatt feküdt a fűben, de állandóan készenlétben tartotta a magnetofonját.
Tizenkilenc év alatt hetvenkét órányi kabócasziszegést gyűjtött össze. A felvételek a könyvszekrénye tetején sorakoztak, felcímkézve, dátummal, pontos helymegjelöléssel ellátva. Téli estéken gyakran bele is hallgatott a gyűjteménybe, nem tudta megunni. Olyankor maga is szívesen bekapcsolódott a kabócák beszélgetésébe, le-fel járkált a szobában, szinte táncot lejtett, és közben visszasziszegett nekik, csssssz-csssssz-csssssz, mire azok mindjárt válaszoltak Szellőnek a magnószalagról, csssssz-csssssz-csssssz.
Ilyen csodálatos a világ. És csak nagyon kevesen értik.

Kapaszkodjanak meg: a jeti magyar. Ha akarják, ne higgyék el, pedig tényleg így van. A jeti valójában dr. Dorozsmai Ákos, a b.-i középiskola egykori földrajz–biológia szakos tanára, aki 1989 márciusában a saját költségén utazott Tibetbe, hogy részt vegyen a Lhásza-i Yamzho Hotelben rendezett nemzetközi meteorológiai konferencián. A zárónapi díszvacsorán már nem jelent meg, addigra ugyanis nyoma veszett, még a csomagjait se vitte magával. Útlevelét és pénzét is megtalálták a szállodai szobájában. A hatóságok hetekig nyomoztak, de nem jutottak a nyomára. Gondolhatják, milyen kínos ügy volt.
Én most elárulom, hogy az egyébként 48-as lábmérettel rendelkező dr. Dorozsmai Ákos a Yarlung folyón átkelve a Himalája bércei közé szökött, ezzel megvalósult álmai netovábbja. Ő lett a jeti. Legutóbb akkor adott hírt magáról, amikor a Pagri északi lejtőjén szétkergetett egy tábort ütni készülő dán–norvég hegymászó csoportot. Végeredményben tehát jól érzi magát, kitűnően alkalmazkodott a zord körülményekhez, megvan mindene. Esze ágában sincs visszatérni Magyarországra, de azért senkinek nem ajánlom, hogy megpróbálja utánozni!