Mint minden újabb háború, az iraki is sok újdonságot, új jelenséget hozott a katonai orvostudomány számára. A hadviselés jellege, az alkalmazott technológia nagyban befolyásolja a sérülések milyenségét, és így hangsúlyeltolódást idéz elő a harctéri orvoslásban éppúgy, mint a traumát követő rehabilitáció során. Szemben korábbi konfliktusokkal – különösen a hagyományos hadseregek vívta háborúkkal – például a lőtt sebek aránya alacsony. Tüzérségi fegyverektől (aknavető, rakéta- és hagyományos tüzérségi lövedékek) valamennyivel többen sérülnek meg, de a sebesülések több mint felét a gerillaháború legfőbb eszközei, az úgynevezett rögtönzött vagy útszéli robbanószerkezetek (pokolgépek) okozzák. Az iraki felkelők akciójának áldozatul eső megszálló katonák többségét közvetlen közelben (átlagban néhány méter) bekövetkező, nagy erejű robbanás repeszei, légnyomása, tűzgömbje éri, nem beszélve a „másodlagos” sérülést előidéző behatásokról, mint a robbanás nyomán keletkezett tűz, a légnyomás által eldobott test környező tárgyaknak csapódása. Bár mindez önmagában is egyedi iraki háborús statisztikát eredményez, az alkalmazott korszerű védelmi felszerelések, mint a kevlársisak, kerámiabetétes mellény, a járművek páncélozottsága, talán nagyobb befolyással van a katonák további sorsára, ahogy a rendkívüli mértékben megszervezett mentés, orvosi ellátás is. A támadásokat, a sérüléseket és azok jellegét figyelembe véve ugyanis így jóval többen maradnak életben, mint a korábbi háborúkban vagy más, kevésbé jól felszerelt hadseregek esetében.
Irakban rendkívül gyors a mentés (MEDEVAC) rendszere, amelyet az esetek döntő többségében helikopterrel végeznek, számos tábori kórház működik, és végül, de nem utolsósorban a sebesültek nagyon kevés ideig maradnak a megszállt országban. Stabilizációt követően Németország, a landstuhli katonai kórház a cél, majd az Egyesült Államok valamely specializált óriásintézménye, mint például a Washingtonban lévő Walter Reed kórház.
A gyors és magas színvonalú beavatkozás (életmentés) révén azonban a rehabilitációs fázisnak egyre több olyan esettel kell megküzdenie, amely korábban ritkaságszámba ment. Egykor életerős, rettenthetetlen harcosok tömegesen térnek haza (gyakran többszörös) amputációval. A robbantások „kísérőjelenségeként” pedig (a sebesültek mintegy ötödénél) agyi traumát is diagnosztizálnak: fizikai tulajdonságai miatt ugyanis az agy, bár rendkívüli megrázkódtatásokat képes működőképesen átvészelni, funkcionalitása nagymértékben csorbulhat. Emlékezetvesztés, személyiségvesztés, fokozott agresszivitás jellemzi ezeket a sérülteket, súlyos esetben soha nem találják meg korábbi önmagukat.
Míg a sebesültek számára a rehabilitáció gyakran egy hosszabb, új háborúval ér fel, amelyben legfőbb fegyverük a kilábalásba vetett hit, az ehhez nyújtott segítség szerepe alighanem meghatározó. Okulva a vietnami tapasztalatokból, a Pentagon nagy súlyt fektet a sebesültek megfelelő kezelésére, nehogy azok kallódásukkal, nyomorukkal még nagyobb traumát okozzanak az amerikai társadalomnak. Bár embertelenül hangzik, a kérdés stratégiai fontosságú: mint azt a korábbi tapasztalatok mutatták, az elesettek, a sebesültek és rokonaik kezelése igenis befolyásolhatja az ország tűrőképességét, hozzáállását a háborús politikával szemben. A szokatlan sebek gyógyulásában már csak azért is nagy szükség van az államra, mert a szükséges korszerű technológia (modern, újabban számítógépesített művégtagok, hosszú élettartamú protézisek) rendkívül drágák, ahogy a hosszúra nyúló pszichiátriai kezelések is.
Míg a védelmi minisztérium részben tudatos stratégia részeként fektet nagy hangsúlyt a sebesültek kezelésére, Amerika civil közösségeire – ahol a gyógyulás utolsó fázisa bekövetkezik, és ahol egyben tesztelésre is kerül az egész folyamat sikere vagy kudarca – szintén nélkülözhetetlen feladat hárul. Helyileg szinte mozgalomszerűen alakulnak civil, nonprofit szervezetek, amelyek a sebesültek és családjaik támogatására, beilleszkedésére szakosodnak. Átvállalják az utókezelések költségeit, lakhatási támogatást nyújtanak, vigyáznak a gyerekekre, ha a szülőknek gyógykezelésre kell utazniuk. Új szemléletet tükröz, hogy a rehabilitációt felügyelő szakemberek azt javasolják, amennyiben lehetséges, a családtagok legyenek mindenütt jelen, a sebesült közelében. Legyen szó műtétről vagy olyan edzésekről, amelyek a hiányzó végtagok „kiváltásához” szükséges fizikai kondíció megszerzését, helyreállítását célozzák. Bár az elmúlt három és fél év kevés ahhoz, hogy következtetéseket vonjanak le megfigyelők, aligha vitatható, hogy a sebesültekért megtett lépések éreztetik hatásukat. A háborúellenes mozgalmakban például meglepően kevés veterán (sebesült) mutatkozik, szemben a vietnami háborúval. A kiábrándult katonák jelenléte a tiltakozók soraiban akkor tagadhatatlanul hozzájárult nemcsak a háborús politika társadalmi támogatottságának összeomlásához, hanem ami még súlyosabb, az általános nemzeti depresszióhoz, önbizalomvesztéshez. Bár Bushék iraki háborúját ma az amerikaiak mintegy kétharmada elutasítja, az távolról sem mindegy, hogy a társadalom milyen mélyre süllyed a háború mocsarába.
origo.hu
Fürdési tilalmat vezettek be egy népszerű balatoni strandon
