Hosszú, méla lesben

Ember a természetben. Árulkodó szókapcsolat. A bibliai teremtéstörténet szerint kiűzettünk a Paradicsomból: a lángkardos angyal a barátságos természet helyett a barátságtalan természetben jelölte ki jövendő földi helyünket. Az evolúció hívei szerint viszont a természet termelte ki az embert – kérdés, hogy biológiai csúcsteljesítményként vagy zsákutcaként-e. Akár ezt, akár azt a verziót tekintjük valószerűbbnek, túlnépesedett fajunk mostanára végzetes diszharmóniába került az anyabolygóval: a történelem előrehaladtával a természet embere helyett az ember természete került a középpontba. Mai önképünk szerint az ember csúcsragadozó, és ebbéli minőségében elveszi, amit akar. Világos pillanatainkban azonban azt is tudjuk: a csúcsragadozó is büntethető és idomítható; s Isten vagy a természet vissza is tudja venni, amit végképp nem akar odaadni.
Minél inkább terjeszkedik, szaporodik az ember, annál kevesebb hely jut a többi fajnak. Naponta százával pusztulnak ki, de csak mi egyedül vagyunk képesek felfogni, hogy idővel akár mi magunk is közéjük kerülhetünk. Az ember tehát egyszerre vadász és vadőr: tizedeli és védelmezi is egyben a maradék természetet. Bármelyik énje nyomja el a másikat, erőszakot tesz magán. A vadászok vérgőzös szenvedélye és a fundamentalista természetvédők megalkuvás nélküli, fajfüggetlen pacifizmusa egyaránt belénk van kódolva. Hogyan élhet egymás mellett, hogyan békíthető ki a kettő?
Ismerek valakit, akiben megvan ez a szokatlan harmónia. Miként a vadász, képes éjjel és nappal, hajnalban és alkonyatkor, bokrok alján és fatönkök fedezékében ülni hosszú, méla lesben, s ha érkezik a vad, könyörtelenül célra tart. Szeme és keze biztos: szinte sohasem téved. Ugyanakkor árad belőle a természet végtelen, feltétel nélküli szeretete – az a fajta jámborság, amely egy legyet sem képes megölni. Lefényképezi hát. A vadász csillapíthatatlan szenvedélyével cserkészi be a vadat, keresi a szöget, rögzíti az illanó pillanatot. Az áldozatot rendre futni hagyja, miközben paradox módon örök időkre foglyul ejti.
Orosz György – mert róla van szó – ifjú ember, de a vének bölcsességével tekint a természetre. Hozzáértő képírók mondják: optikájának szeme van, képkivágásainak finom esztétikája. Természetfotóinak könnyed bravúrjain nem érződik a temérdek várakozás, próbálkozás, izgatottság és veszélyérzet verejtékszaga. Úgy hozza elénk, málé városlakók elé a csodát, mintha az a világ legtermészetesebb dolga volna. Merthogy tényleg a világ legtermészetesebb dolga.
Akinek van szeme hozzá, az a fényírásból is érti; ám akinek fül is szükségeltetik a befogadáshoz, annak mesével is szolgál. Kép és szöveg szerves egységét tálalja aztán elénk Sugallatok című, kecsesen elegáns könyvében. Prózája némiképp Fekete Istvánéra emlékeztet, de kevesebb benne az önáltató antropomorfizmus: az ember immár nem saját képére és hasonlatosságára teremti újra a természetet; a növényeket és állatokat nem ruházza fel kényszeresen emberi jellemmel és tulajdonságokkal. Itt az ember már csupán epizodista; s a főszereplő az erdő, az öreg tölgy, a fenséges szarvasbika, legfeljebb egy halkan sikló szán. És mégis jelen van az ember, ám csak a természetnek hódoló, azt többé-kevésbé megértő befogadóként: hiszen mérni képes az időt, s őrajta is mérhető az idő. A természetnek csupán egy szempillantás egy emberöltő – úgy hódítja vissza törekvő fáival és sűrű liánjaival az elhagyott erdei romlakot, mintha ősi jussához formálna jogot. Orosz György itt már filozófiai régiókban jár: azt a bölcseletet fogalmazza, mikor már ember sincs a természetben…