E fotók egyik különlegessége, hogy nem itthon, Budapesten, hanem a határ osztrák oldalán készültek; akkor, amikor néhány hét leforgása alatt több mint százhetvenezer menekülő hagyta el az országot, és talált ideiglenes menedéket Ausztriában. Ata Kandó ekkor már évek óta külföldön alkotott, 1947-től a híres Magnum ügynökségnél többek között Cartier-Bressonnal és Robert Capával dolgozott együtt. (1956-os fotóit legutóbb az idén októberben a budapesti Mai Manó Házban láthatta a magyar közönség.)
– Ön egyszer így nyilatkozott: „máshoz úgyse értek, csak a fotografáláshoz. Ahhoz viszont elég jól. De akkor most, minél előbb, el kéne menni az osztrák–magyar határra.” Mikor érkezett a helyszínre, és meddig maradt ott?
– Novemberben voltam a határon, úgy két héten keresztül, akkor, amikor megindult a menekültáradat. Talán november hatodikán érkeztünk, Bécs mellett voltunk, Andauban, Pamhagenben, Eisenstadtban, ahová az osztrákok ideiglenesen elszállásolták a menekülteket. A Vöröskereszttel együtt dolgoztunk, ők a közlekedésben segítettek nekünk, mi pedig, ha kellett, besegítettünk az ápolásba.
– Hol, hogyan értesült az eseményekről?
– Néhány hónappal korábban egyáltalán nem gondoltam arra, hogy mindaz, ami történt, bekövetkezhet. Olaszországban voltunk, gyermekkönyvet készítettem, amelyet Homérosz műve inspirált, és amely egy éve meg is jelent egyébként. Éppen amikor visszatértünk Amszterdamba, jöttek a rossz hírek. „Mivel segíthetek?”, kérdeztem magamtól, s eldöntöttem, elmegyek a határra. Nem vagyok hős, sok-sok kollégámat felhívtam telefonon, jöjjenek velem, hogy ne egyedül induljak, de sorban visszautasították az invitálást. Csak Violette Cornelius fogadta el. Így készítettük el ketten a könyvet a menekültekről 1956 karácsonyára. Nagyon kellett sietni, mert a karácsony előtti napokban kellett megjelennie a kötetnek, hogy minél többet eladhassanak belőle. El is fogyott. A bevételt azután a Hollandiába érkezett menekült gyerekek javára fordították. Szép summa volt, negyedmillió akkori dollár, félmillió holland forint.
– Hollandiában most újra megjelent a kötet, a cím nélküli piros könyv, az eredetihez hasonló formában, csak jobb minőségben. Mit érez, amikor rápillant?
– Nagyon örülök, mert talán ez a kötet is segít abban, hogy jobban figyeljenek arra, ami történt. Mindig az volt az érzésem, hogy a Nyugat szinte agyonhallgatta a forradalmat. Mostanában az igaz történet kerül bele a történelembe, és ennek egy kicsit én is része leszek. Nemrégiben Bush elnöktől kaptam egy kedves levelet, amelyben megköszöni az amerikai magyar nagykövet által hozzá eljuttatott egyik eredeti fotómat, s nekem is, népemnek is sok sikert kíván. Nemcsak külföldön, otthon is egyre jobban méltányolják az ötven évvel ezelőtti munkánkat. Erre mondják: jobb későn, mint soha.
– Díjakban, elismerésekben azért sosem szűkölködött. 1954-ben még a divatfotó világába is betört, második díjat nyert egy rangos müncheni szemlén.
– Igen, de azután húsz évre elutaztam Amerikába. Amikor Hollandiában mint fotótanárt nyugdíjaztak, nagyon legyengült állapotban voltam. Az orvos klímaváltozást ajánlott, s mivel a fiam már akkor is Kaliforniában volt professzor, örültem, hogy a közelükben élhetek. Később a lányom hívott Angliába, két évig velük éltem, de amikor elmentek Spanyolországba, úgy döntöttem, nem vándorolok tovább a világban, s visszatértem Hollandiába. Azt hiszem, ez volt a legjobb döntés a fotózás szempontjából is.
– Azt mondta, nem akart tovább vándorolni. Pedig sokat utazott, s azt nyilatkozta egyszer, „bármerre jártam a világban, ha véletlenül nem fényképeztem, úgy éreztem, feleslegesen vagyok ott”. A világ számos helyén fotografált, nagy nemzetközi sikert ért el például a dél-amerikai indiánokról készült képeivel.
– Sokat dolgozom ezekkel a képekkel, ma is érdeklődnek irántuk. Általában is sok a dolgom, a poétikus anyagommal is. Az Álom az erdőben című kötetem annak idején hollandul jelent meg, most szeretnék egy jó angol kiadást, hogy többfelé eljusson. A Kalüpszó és Nauszikaa című könyv, amelynek a fotóin ötven évvel ezelőtt dolgoztam, csak tavaly jelent meg először. Szerettem volna, ha magyarul is napvilágot lát. Két évvel ezelőtt Kúnos László, a Corvina igazgatója azt mondta, mindent elkövet, hogy megjelenjen, de eddig nem járt sikerrel.
– Képei kiállításokon, kiadványokban újra és újra megjelentek a forradalom ötvenedik évfordulóján. Fél évszázad távolából hogyan gondol vissza az eseményekre?
– Nem értek a politikához, csak azt tudom, hogy mennyi ember szenvedett a megtorláskor. Remélem, ilyesmi nem fordulhat elő többé. És azt is remélem, hogy a világ megtanulja igazi értékén becsülni az akkori emberek tetteit. Fekete Gábor Svájcban kiadott egy könyvet, amelyben az én fotóim is benne voltak. A Csend címet adta neki, mert úgy érzi, hogy hallgatnak a történtekről. Én is így látom. Nem tanítják az iskolában a forradalmat, a fiataloknak fogalmuk sincs róla, hogy volt Magyarországon 1956-ban egy forradalom. Fontos lenne, hogy ne hamisítsák meg a történelmet.
– Mikor járt utoljára Magyarországon?
– Két évvel ezelőtt, amikor a fiamat kísértem el, s mivel nem tud magyarul, öt napon keresztül tolmácsoltam neki. Szeretnék még egyszer hazautazni, elbúcsúzni. Úgy érzem, dolgom van még a világon, az archívumom egy részét a Holland Fotómúzeum gondozza, más része azonban itt van nálam, dolgozom vele. Nem panaszkodom az egészségemre, de mégiscsak megvan a korom. Elég sokat dolgozom, sétálok, gyalogolok, mert az jó. Igyekszem, de néha nagyon el tudok fáradni.
origo.hu
Így alázzák meg segítőiket a Tisza központjában – mutatjuk a botrányos szavakat
