Juhász Gyula karácsonyai

Az egyházi év ünnepei gyakran megihlették a költőt. A család, a szeretet ünnepe, a karácsony a legtöbbször. Még saját önálló hangjának meglelése előtt, gyermeki hangon készült 1902 karácsonyára:

És valahol csak kétkedő
beszédet
Hallok, szomorúan nézek,
A kis Jézuska itt van a közelben,
Legyünk hát jobbak, s higgyünk rendületlen,
S ne csak így decemberben.
(Karácsony felé)

Juhász Gyula 1907 karácsonyán mindössze egy hónapos lévai tanárkodás és egy öngyilkossági kísérlet után szülővárosában lábadozott. A Szeged és Vidéke, a város polgári, radikális napilapja közölte A betlehemi csillag című vezércikkét. „Mióta a szelíd názáreti e bolygón megjelent – írta –, a szeretet vallása volt a leghatalmasabb imperium romanum, és méltán. Egyszerűbb és mélyebb tanítás nem hangzott még el a hegyi beszédnél…” Korának sivár világára utalva sokban máig időszerű fejtegetéseit így zárta: „A karácsonyi gyertyák fénye, a karácsonyi örömök lángja mellett csak még sápadtabb, még fakóbb, még szürkébb és komorabb a szeretetlenségnek, az egymás meg nem értésének az az infernális forgataga, amelyet mai életnek hívunk.”
Nagyváradon volt 1910-ben, amikor ismét verset és prózát is írt karácsonyra: egyszerre jelent meg mind a kettő a Tisza-párti, szabadelvű Szabadság hasábjain. A vers inkább tudós híradás Augustus császár korából és Vergiliusnak a szűzről szóló híres jövendöléséről, és csak a végén vall saját érzéseiről:

S messzi mezőkön nyájaikat őrző
Pásztori népek nézik a derengő
Új csillagot, mely aranyát elönti
Jászoli almon,

Hol mosolyogva és fázva az éjben,
Szőke hajú és szelíd anya keblén,
Most mutatod meg magad a világnak,
Isteni gyermek.
(Karácsonyi óda)

A „vonal alatti” cikk, a Karácsonyi levél ezúttal nem ünnepi hangulatú, inkább tréfálkozó, ironikus. Országos és helyi neveket villant föl, színész barátjáét, Gózon Gyuláét is, s elmélázik kinek-kinek a karácsonyán. Bár Váradon tanár volt, magát legalább annyira újságírónak tartotta. „A fekete betűk kóbor lovagja – úgymond – örül, hogy egy napra leteszi tollát, és nem kell álmodnia semmit. A nap lovagjának álma és ideálja: aludni álomtalanul. Az ő karácsonyfája alá különös és izgalmas ajándék kerül: a saját ajándéka, az ő piros vére és fehér álma fekete ólombetűk alakjában.”
Az első világháború második karácsonyán, 1915-ben szintén egyszerre írt verset és prózát. Addigra túl volt a háború kitörésekor a csodálatos napok hamis mámorában őt is elöntő lelkesedésen. Már 1914 végén így imádkozott:

Isten, kit áld szelíd angyalsereg,
Adj víg karácsonyt és békés telet!
(Magyar ősz)

Most pedig ezt kívánta:

Fáradt katonák, ti,
Pihenjetek szépen
Karácsonyfák lángja körül
A mi szent esténken.
Gondoljatok hittel
Zsolozsmát dalolva,
Eljövendő boldogságos
Szent karácsonyokra.

Csukaszürke köntös
Kopott, tépett szárnya
Megváltó nagy békességet
Hoz most a világra.
Győzelmes örömmé
Válik majd a bánat,
Lesz még otthon víg karácsony
Magyar katonáknak!
(Karácsonyi köszöntés)

Hitte is. A Szeged és Vidéke karácsonyi számában megjelent vezércikke (Magyar karácsony) és lírai hangvételű prózai írása (Karácsony böjtje) szintén ezt igazolja. Ez utóbbiban is csaknem ugyanazt mondja prózában, mint amit előbb idézett versének másik részében: „Fehér – fekete – piros ünnep, különös érzéssel köszöntünk, fáradt földi vándorok a karácsony szelíd mennyei fényességében.” A versben pedig így fogalmaz:

Betlehemi csillag
Szelíd fénye mellett
Ma az égen és a földön
Angyalok lebegnek.
Isten hírvivői
Könnyezve dalolnak
Békességet, boldogságot
Földi vándoroknak.

A győzelem elmaradt. A véres háború vigasztalan, nyomorúságos végén, 1918-ban szintén fölidézte a méltatlan karácsonyt. A Délmagyarország december 22-i vezércikkében Szomorú Betlehem címmel tekintett végig korán, az új Bach-korszakon, ahogyan szülővárosának a közelgő francia és – a Tisza túlsó partján, Újszegeden – szerb megszállását nevezte. Bibliai metaforákhoz folyamodott, ahogy Arany János a Ráchel siralmában, Tompa Mihály az Új Simeonban, amikor hazájának állapotát jellemezte.
Ezen a napon a költő részt vett az újszegedi vakok intézetének karácsonyi ünnepségén, ahol felolvasta az erre az alkalomra írt versét:

Testvéreim, egy látó küldi néktek
Üdvözletül ma könnyes szavait,
Ki mindig fájón és szédülve nézett
Egy szép pokolt, mely földnek hivatik.

Testvéreim, itt mind vak, aki balgán
Tűnő örömben üdvöket kutat

És nem vak az, és ő meg fogja látni
Istent magát mind, kinek lelke fény

Szeressetek: ezt mondja az Apostol,
S ennél különbet nem mond senkise.
A betlehemi békés csillagokból
Üzeni ezt ma a Szívek Szíve!
(Betlehemi üzenet a vakoknak)

Kilencszáztizenkilenc éhező és fázó karácsonyán a forradalmak és az ellenforradalom nyomorúságától és az ország megcsonkításától egyaránt megkeseredett költő a Délmagyarország hasábjain Karácsony fa nélkül címmel a sajtónyelvben hírfejnek nevezett műfajban öntötte ki bánatát. „A régi karácsonyok fenyői elmaradnak, mert a szelíden domboruló hegyoldalak, amelyek fölnevelték örök zöldjüket, ma nem a mieink, ma idegenekéi, és csupán fájó emlékük gyantája illatozik lelkünk mélyén. […] Karácsony közeleg karácsonyfa nélkül, kalács nélkül, meséskönyv nélkül. De mikor nemcsak a fenyő hiányzik, amely világítana, hanem az a fa is, amelyik melegítene nekünk!” Karácsonyi vezércikke (Betlehem) sem tudott semmi jót ígérni olvasóinak, csak a szeretet örök tanulságaival biztatta őket.
Egy év múlva, 1920 karácsonyát Trianon nyomasztotta. Juhász Gyula legendát öntött versbe: alkalmi vers, kicsit erőltetett is a kép, de korának érzésvilágával magyarázható. A betlehemi gyermek röpül át a történelmi Magyarországon, kezében a fenyővel:

És a szent, örök fát emelve magasra
Pozsony, Kassa, Várad fölött lobogtatja,
Kolozsvár, Arad és Szabadka világol
Betlehemi fényben a karácsonyfától.

Vándorok a földön, pásztorok e tájon,
Ámulnak az égi csodaragyogáson,
Virrasztók, vigyázók ajkán zeng az ének:
Dicsőség magyarok örök Istenének!
Angyalok, mártírok, hitvallók felelnek:
Békesség e földön magyar embereknek!
(Magyar karácsony legendája)

1924-ben új versre ihlette az ünnep. Eredeti címe – Juhász Gyulára jellemzően – Karácsonyi bánat volt; amikor 1928-ban a makói Marosvidék karácsonyi számában újra közölte, egyszerűen csak Karácsonyi ének lett. Ebben is ott a kor lenyomata, a vigasztalan társadalmi rendszer, amelyben Juhász Gyula száműzöttnek érezte magát. Rövid vers, az egész idézhető:

Szelíd, szép betlehemi gyermek:
Az angyalok nem énekelnek,
S üvöltenek vad emberek.
Boldog, víg betlehemi jászol:
Sok börtön és kórház világol,
S annyi viskó bús, sötét.
Jó pásztorok és bölcs királyok:
Sok farkas és holló kóvályog,
S nem látjuk azt a csillagot!

Békés, derűs karácsony éjjel:
A nagy sötét mikor száll széjjel,
S mikor lesz béke és derű?

A karácsony Juhász Gyula gondolkodásmódjában egyre inkább megtelt szociális tartalommal. Az ünnep mondanivalója, a szeretet kiáltó ellentmondásba került a társadalmi valósággal. Eleinte ironikus széljegyzetben adott ennek hangot. A Szeged 1924. december 14-i számában Karácsony előtt címmel Gyalu álnevén Szegény Pali III. b osztályos tanuló dolgozatában panaszkodott a viszonyokra. Két év múlva szemtanúja volt Tápén a polgári bormérésben a betlehemesek játékának. Betlehem 1926-ban címmel színes riportban számolt be élményéről a Délmagyarország 1926. december 8-i számában. „Réges-régi és örök színjáték ez – írta –, amelynek a múzsája a vallásos hit, szerzője a nagyságos nép. Nemzedékek toldották, foldották, javították, míg elért ide, ebbe a kurtakocsmába, íme, profán áhítattal hallgatják a mai magyarok.” A végén a betlehemesek kiballagtak az éjszakába, „amelynek borús egén nem mutatkozott a betlehemi csillag”. „Az emberek az ivóban tovább vitatkoztak arról, hogy miért nincs szólásszabadság, és hogy miért van munkanélküliség?”
A következő évben, 1927-ben is Juhász Gyula írta a Délmagyarország ünnepi vezércikkét Karácsony böjtjén címmel. Névtelenül ugyan, de Ady Endrének, Paul Claudelnak, Bergsonnak és Freudnak idézése, cikkének gondolatmenete kétségtelenné teszi szerzőségét. Mély bölcselettel latolgatta a kor szellemét, a már elfelejtett váradi katolikus papnak, az Ady jelentőségét is fölismerő Kozári Gyulának (Idealizmus az irodalomban, 1897) fogalmazása szerint: egy új idealizmus adventjét. „Látszatra a gépek korszaka a miénk, külsőségek szerint a technikai haladás jegyében megy itt minden, de aki mélyebben és alaposabban belenéz korunk leglelkébe, az tudja és érzi, hogy micsoda reneszánsz készül. […] A mi korunk újból érezni és vallani kezdi, hogy az élet csoda, az ember szent, a munka méltóság, a jóság isteni, és a haladás hite nélkül nincsen üdvösség ezen a földön. […] Az új századnak kell vállalnia ezt a férfimunkát, a humanitás új reneszánszát.”
A költő 1915 nyara óta járt ki a Szegeddel akkor még egybe nem épült, „ősiségbe rekedt” faluba, Tápéra. A forróságtól ájult falu ihlette versre (Magyar falu csöndje). Ettől kezdve rendre születő, itteni ihletésű versei szándéktalanul laza ciklussá álltak össze. Ennek remek darabjai a Tápai lagzi (1923) és A tápai Krisztus (1923). A „tápai ciklus” utolsó verse, a Betlehem (1928) Juhász Gyula karácsonyi költeményeinek csúcsa. Nyelvi tömörségben, mondanivalójának mélységében, formai kiérleltségben a legremekebb alkotásai közül való.
Ihlető élményének helyszíne ugyanaz a „kurtakocsma”, amelyben két éve a betlehemeseket nézte. Meglehet, hogy az élmény nem is új, hanem éppen a két évvel ezelőtti:

A kocsma ajtaját kitárják,
S hozzák subában a telet.
Az istállóban ott a jászol,
A jászolban a Szeretet.

A gyémánt csillag áll fölöttük,
Füstös lármában szeliden,
Nyájas barmok között az almon
Az Ácsnak Gyermeke pihen.

Kántálnak a háromkirályok,
S velük a jámbor pásztorok,
A söntés mélyén egy elázott,
Elbúsult zsöllér tántorog.

Könnyes szeme bámulja báván
A betlehemi csillagot,
A jó reményt, mit körülállnak
Szegények, árvák, magyarok!

Ez a vers A tápai lagzi (1923) meg a Tápai nóta (1926) folytatása, Juhász Gyula parasztság melletti elkötelezettségének költői dokumentuma. A zsöllér ma már kihalt szó, a mai középnemzedék már nem is ismeri: Szeged táján az ö-zés véletlenül jobban megőrizte osztrák–bajor eredeti alakját (söller), mint az irodalmivá lett zsellér. Juhász Gyula karácsonyai csaknem annyi változatot, árnyalatot, színt tükröznek, ahány évből szólnak hozzánk versei, írásai. A szokványos emlékidézéstől, általánosságoktól a történelmi megpróbáltatásokon át érlelődött meg a költőben a néppel vállalt tökéletes lelki azonosulás.