Karácsonyi anziksz

Rekordok dőltek Magyarországon az ünnep előtti utolsó napokban: soha ennyi pénzt nem költöttek el az emberek, úgymond, ajándékokra, soha ennyi műszaki cikket nem vettek, ennyi áruvásárlásihitel-szerződést nem kötöttek, mint most, advent utolsó hetében. Felmérést készítők szerint a kedves vevők 3 százaléka vásárolt hitelre – ez mintegy 250 ezer új adóst jelent –, a legtöbbjük „érettségizett és diplomás”. A televíziós riportok ontották a legeket: kereskedelmi szakemberek legalább tízmilliárd forintra becsülik az áruházak forgalmát, egyes üzletek az egész évi bevételük harmadát-felét söpörték be decemberben. Egyes hipermarketekben órákig nem lehetett bankkártyával fizetni a rendszer túlterheltsége miatt, a Lajtán túli Parndorf bevásárlófalujában minden száz vásárló közül legalább harminc magyarul beszélt.
A szombat esti tévéhíradó után tehát nem ok nélkül zörrent meg a pénzügyminiszter mobilja, a kijelzőn a „Főnök” jelzéssel. „Te, Jani, mi már megint elk…alkuláltuk a dolgot. Ezek sokkal nagyobb áremelést is elbírtak volna! Gondoltad, amikor azt mondtuk, hogy az emberek most majd előszedik a pénzüket a matracból, hogy ezek ennyire hallgatnak ránk? Hát előszedték! Csak azt nem tudom, hogy mindet elköltötték-e, vagy maradt még jövőre is…”
Komolyabban: ami most történik, országunk pénzügyi és politikai vezetői számára a legkellemesebb karácsonyi meglepetés. Felőlük nézve. A lakosság felől tekintve azonban a lehető legrosszabb új évi üzenet: még mindig lötyög az a bizonyos derékszíj, lehet tovább megszorítani.
Láttunk persze mást is a híradókban. A Blahán utcasarknyival hosszabbodott azoknak a sora tavaly karácsony óta, akik egy tányér meleg ételért, egy bögre teáért, egy darab kenyérért, süteményért mentek oda. Már rég nem csak a hajléktalanok jönnek elő ilyenkor az aluljárókból és pincezugokból, egyre több köztük a kopottas, de tiszta ruhájú nyugdíjas, munkáját veszített munkás, tisztviselő, értelmiségi. Először szégyenlősen állnak be a sorba, a következő évben már otthonosabban. A legtöbbjük azt sem tudja, legfeljebb az utcai posztereken látja, hogy mi fán terem az a pláza meg shopping center.
A fentebb említettek tudják. Sőt divatosan szólva: hisznek benne. Úgy is járnak oda, a fogyasztás szentélyébe, mint mások a templomba – áhítattal és áldozni. Főként az év végén, karácsony évadján, amikor mások a betlehemi kisgyermek születését várják, annak örvendenek. Valljuk be, hinni a javakban is egyfajta misztikum, hiszen ki érti meg józan ésszel, hogy miközben esztendőről esztendőre több autó, mobiltelefon, cédé, dévédé, empéhárom, -négy meg -öt talál gazdára, társadalmunkban évről évre tágul a szakadék gazdagok és szegények, dőzsölők és nyomorgók között, és tapasztalati tény az is, hogy az úgynevezett baloldali, szocialista és hasonszőrű kormányok idején a javak elosztása brutálisan eltorzul, egy szűk haszonélvező réteg a tömegével elszegényedők bőrén gazdagodik. És ki érti meg ezek után a létra alsó fokán állók szavazási ösztönének működését a sorsukat formáló választások idején?
Az ünnepi anziksz utolsó képecskéje a takarítást ábrázolja. Ha a szenteste másnapján nem jönnének a kukások rendkívüli műszakban, mindent elborítana a szemét, az ajándékok széttépett csomagolópapírjai, műanyag szalagjai. A karácsony göngyölege. Pár nap múlva tízezrével repülnek az utcára a szegény, megkopaszodott fenyőfácskák.
P. S.: Ökookokból mi évek óta műanyag karácsonyfát díszítünk, de az idén kaptunk egy igazi kis fenyőt a falusi erdész szomszédtól. Vízkereszt után apró darabokban visszavisszük, és eltüzeljük a cserépkályhában.