A júliusi háború során a Hezbollah az egész világ számára megmutatta, hogy remek szervezettsége és erős társadalmi bázisa miatt még Izrael, a Közel-Kelet katonai nagyhatalma sem tudja legyőzni. A harc kegyetlenségére jellemző volt, hogy míg a fegyvereseiről és humanitárius küldetéséről egyaránt elhíresült síita szervezet gyakran lakóépületek tőszomszédságából lőtt déli szomszédjára, addig a zsidó állam annak árán is viszonozta a tüzet, hogy azzal gyakran tömbházakat döntött romba, ártatlan emberek százainak okozva vesztét. Augusztus 14-én, reggel hét órakor aztán életbe lépett a tűzszünet, ám akkor még a többség azt hitte, a béke pillanatok alatt összeomlik. Így volt ezzel William Issa is, akivel a tűzszünet után néhány nappal jártuk be Libanon és Izrael határvonalát, az akkor még megszállt falvakat a Litani folyótól délre, a félig romba döntött Nabatijét és Bejrút teljesen elpusztított Dáhia negyedét. A keresztény férfi a Hezbollahot és Szíriát okolta a háborúért, s attól félt, valaki ismét visszaüt, s a háború ott folytatódik, ahol abbamaradt.
Azóta eltelt fél év, s William Issa most azt mondja, nem hitte volna, hogy hazája az Izraellel vívott harc helyett ismét a polgárháború útjára lép.
A Mártírok terén, ott, ahol faragott táblácskák őrzik a nyáron meghalt bejrútiak nevét, most tízezrek virrasztanak, s lengetik – a Hezbollah kérésére – a nemzeti, cédrusos zászlót. Az alkalmi üzletekben rágcsálni valót, mellettük lufit árusítanak. A téren maroniták és síiták együtt követelik a kormány távozását, amely szerintük képtelen megvédeni az ország egységét. Az egykor a Közel-Kelet Svájcának hívott csodás kis országban a politikai törésvonalakat körülbelül meghatározza a felekezeti hovatartozás, az 1943 óta érvényben levő alkotmány szerint ugyanis a mindenkori államfő maronita katolikus keresztény, a kormányfő szunnita, a parlament elnöke pedig síita mozlim. Érthető tehát, miből fakad jelen helyzetben a keresztény–síita összefogás.
Minden évben van azonban egy ünnep, amelyet a kis állam összes felekezete tiszteletben tart, amely néhány napra képes lecsillapítani az indulatokat. Ez pedig a szeretet ünnepe, a karácsony. Népszámlálás nem volt, de sejthető, hogy a keresztények a lakosság mintegy harminc százalékát teszik ki, ám síiták, szunniták és drúzok egyaránt gyertyát gyújtanak, összegyűlnek ezekben a napokban. Bejrút mindig is híres volt nyitottságáról, nyugatias légköréről, aligha csoda hát, hogy a város decemberben rendre díszkivilágításba öltözik, akárcsak európai társai. Az idén azonban valamivel kevesebb égő került a fákra, lámpaoszlopokra, hiszen igazából nincs ünnepi hangulat. A tüntetések láttán napról napra fokozódik a feszültség és az a félelem az emberekben, hogy ismét a fegyvereké lesz a főszerep Libanonban. Úgy tűnik tehát – s ezzel a közeli Balkánon is fájón szembesülhettünk –, a közösségek képtelen hosszú távon békében megférni egymással, az ENSZ határozatai, a békefenntartás pedig csak ideig óráig jelenthet megoldást. Sejthető, hogy az indulatokat külső erők is gerjesztik, hiszen minél megosztottabb egy ország, úgy épül le „immunrendszere”, s válik sebezhetővé politikai és gazdasági téren egyaránt, de a legfájdalmasabb tényező mégis csak a kompromiszszumra való képtelenség.
Az itt élő emberek sokat láttak és sokat szenvedtek az elmúlt évtizedekben, újjáépítették a rommá lőtt országot, s talán a bennük lévő indulat is érthető. Legalább karácsonykor azonban az lenne a helyén való, ha a Mártírok tere helyett mindenki otthonában, szerettei között gondolkodna egy kicsit azon, milyen jövőt is képzel el magának, itt, a cédrusok földjén.
origo.hu
Megtámadtak egy kisgyereket a játszótéren, „cigányzabot” nyomtak le a torkán
