(kit szeretünk…)

Én nem tudom, itt van-e az ideje annak, hogy elmondjam, miért szeretem kiskutyámat és miért nem kedvelem igazán a nagy kutyákat. Azért is érdemes megvizsgálni ezt a kérdést, mert Natasa tulajdonságai bizonyos értelemben hasonlítanak az emberi megnyilatkozásokhoz, másrészt gyökeresen ellentmondanak azoknak. Természetesen érzelmeimet befolyásolja, hogy Nati, annak ellenére, miszerint régóta nem kölyök már, úgy tekint rám, mint apukájára, én meg – bármilyen furcsán hangzik is – már-már a gyermekemnek érzem, akiért felelős vagyok. Viszont az állami nagykutyákat hozzátartozóimnak egyáltalán nem képzelem, jószerint nem várok tőlük semmi jót, és nem táplálok irántuk bizalmat, helyeslést vagy együttérzést.
Valószínűleg az az ember, akit a legnagyobb kutyának nevezhetünk a hatalomgyakorlók közül, egészen másként viszonyul általában az emberekhez, mint Natasa, akinek ragaszkodása és kedvessége nyilvánvaló, alárendeltsége viszont csak látszólagos, azzal együtt, hogy gyengédsége és szeretetreméltósága ellenére szilárdan védelmezi saját érdekeit. Tehát amíg a hatalmat birtokló személy büszke és bátor, s ezeket a tulajdonságait minden kritikával és ellenérdekkel szemben érvényesíti, addig kiskutyám magatartásában büszkeségnek és bátorságnak nyoma sincs, bár néha úgy viselkedik a lépcsőházban és az utcán, mintha ő lenne a terület ura. Bármifajta veszéllyel vagy kockázattal szembekerülve azonnal kiderül, hogy a védelmemre számít, és iránta érzett felelősségemre apellál. Nagykutya ilyet nem tesz.
Mindebben az a furcsa, hogy a bátorság és a büszkeség általam is elismert, sőt becsült tulajdonság, ennek ellenére hiányát nem rovom fel, sőt eme negatívumot elismerésre és szeretetre méltónak tekintem, elsősorban talán azért, mert növeli személyes felelősségemet, s a korlátlan bizalom, amellyel felruház, jólesik, és jót tesz nekem. Ezzel szemben a nagykutya, aki engem is kormányozni hivatott, egyáltalán nem törődik a bizalommal, s számos kétes helyzetben csak bátorságát és korlátlan önbizalmát hangsúlyozza. Ez érzelmeimre dermesztő hatást gyakorol.
Ha másfajta tulajdonságokat nézek, arra a következtetésre kell jutnom, hogy amit szívesen megbocsátok, sőt elnézek kiskutyáknak, azt a nagykutyától egyáltalán nem fogadom el. Például Natasa minden további nélkül lop és hazudik. Nem vagyok benne biztos, hogy a lopás maga a lelkiismeretét érinti-e vagy teljesen figyelmen kívül hagyja a tolvajlással kapcsolatos előítéletet és véleményemet, ami vele szemben ambivalensnek mutatkozik. Minden ehetőnek, tehát számára kívánatosnak látszó dolgot természetszerűen ellop és befal. A teniszzoknimat merő szeretetből és vonzalomból lopja el. Ilyenkor tudja, hogy lop. Úgy settenkedik be a fürdőszobába, mint róka a tyúkólba, és a zsákmánnyal a szájában óvatosan surran a hallban álló asztal alá. Amint megszerezte a zoknit, úgy véli, hogy karizmámmal együtt átment az ő tulajdonába. Ugyanakkor tudja, hogy mégis az enyém. Ennek ellenére, ha rákérdezek, mi van a zoknimmal, heves morgásba kezd, s farkát csóválva jelzi, hogy jó viccnek tekinti az egészet. Ilyenkor nem neheztelek rá, sőt effajta ténykedése a szeretetemet fokozza. Sőt azt is bevallom, falánkságból eredő lopásait sem rovom fel neki, ezt a bűncselekményt csak azért ellenzem, mert közérzetét és egészségét veszélyezteti. Tehát mindenkori megbocsátásom a szeretetből ered, abból a szeretetből, amit ő nemcsak korlátlanul viszonoz, hanem kezdeményez is. Nyilvánvaló, hogy a szeretet az egyetlen dolog, ami bármely élőlénnyel kapcsolatos viszonyunkat elviselhetővé, sőt kedvessé és jóindulatúvá teszi. Tisztában vagyok azzal, hogy minden keresztény tanítás közül a legfontosabb a szeretet parancsa, a nagykutyákat, mivel semmiféle szeretetet nem érzek bennük, mégis képtelen vagyok szeretni.
Hogy a hiba bennem keresendő-e, én nem tudom…