Köznapló

November 22., szerda
Műsort kreált az egyik tévécsatorna Hankiss Elemérnek. Találjunk ki egy országot!, ez a címe, ami persze magyarázatra szorul, és a szerkesztők úgy látták jónak, ha a műsorvezetővel íratják meg. „Ki lehet-e találni egy országot, hogy jobban működjék, hogy kevesebb legyen benne a szegénység, az igazságtalanság, a viszály, a kiúttalanság, és több legyen benne az öröm, a jólét, a jövő, a remény?” – írja Hankiss.
Szépek a szavak, a műsorvezető ismert, a cím vonzza a szemet, a néző a beharangozó szerint „az ország legjobb szakértőivel” találkozhat, jó, lássuk hát!
A „néma társadalomról” beszélgetett a műsorvezető egy építésszel, egy művészettörténésszel és egy újságírónővel. Arról, hogy hol vannak olyan kisvárosi fórumok, amilyeneket Olaszországban látott, hol az egyetemi campusok, melyeket ő Amerikában ismert meg, miért lett a kocsma az egyedüli találkozóhely, érthetetlen számára, hogy Magyarországon miért nem beszélgetnek egymással az emberek.
Aki nem tudná, Hankiss a tudományos életből érkezett a közéletbe, s jól belemerült, mert utóbb tévéelnök lett, de hagyjuk a nacionáléját, higgyük el, hogy gondolkodó ember, jó koponya. Elhisszük, de rögtön az elején feltűnik, hogy Hankiss úgy tesz, mint egy naiv szubrett, aki semmiről nem tud, és arra vár, hogy a meghívottak világosítsák fel.
Vajon miért játszotta a tájékozatlant?
A Társadalmi csapdák és a Proletár reneszánsz szerzője ne tudná, miért nincsenek találkozóhelyek, miért néma a magyar falu, és miért mennek el az emberek egymás mellett leszegett fejjel? Ő ne tudná, hogy a történelmi társadalom szellemi, jogi és gazdasági struktúráját módszeresen szétzúzták negyvenöt után? Az arisztokráciával kezdték, majd a nagypolgárság következett, utánuk fölszámolták a parasztságot. Aljas módszerekkel kényszerítették be őket a kolhoz mintájú téeszekbe, hogy mezőgazdasági proletár legyen belőlük, a kívül maradókat pedig beadási kötelezettségekkel nyomorgatták, míg el nem szöktek.
Hankiss Elemér ne tudná, hogy a faluról elűzöttek nagy része az iparba kényszerült, s lett betanított vagy segédmunkás, aki hét estéből hatot a munkásszállón töltött? Nem tudja, hogy ez tette tönkre a családi életét, az erkölcsöt, a hagyományokat, hogy ez lett az alkoholizmus melegágya, meg azé a gyökértelenségé, amelyből utóbb az alvilág táplálkozott?
Ő ne tudná, hogy a hetvenes években 3300 településből 1700-at „szerep nélkülivé” minősítettek, ami oda vezetett, hogy fokozatosan elveszítették iskoláikat, orvosaikat, papjaikat, s ami maradt nekik, a kocsma és a párttitkár? Arról sem tudott, hogy a szovjet típusú panelházak építésénél szempont volt a lakók elszigetelése, a családi beszélgetést gátoló konyhaméret?
Hankiss Elemér tud ezekről, de hallgat, pedig még én is emlékszem, a sokkal fiatalabb, hogy az alföldi kisvárosban, ahol születtem, negyvenötig tíz olvasókör működött. Oda újság járt, ott könyvtár volt, leszámítva az aratási időt, oda mindig bejártak az emberek. A kommunisták kivétel nélkül szétverték őket, „elkülöníti a dolgozó nép osztályait”, mondták.
De még ez is hagyott valamit 1959-ig. Kádár brutális téeszszervezéséig kisgyerekként nagyanyámmal még „tanyázni” jártunk, ám azzal vége lett. Akkor kezdődtek el a hazugságok, a „közösben” és a gyárakban a tolvajlások, akkortól számítható a bizalmatlanság, a gyanú, attól fogva néma a társadalom. Nem a fórum hiányzik tehát, hanem a bizalom.
Hankiss Elemér meghívottjai eljátszották, hogy semmiről nem tudnak. Az egyik arról beszélt, Párizsban természetes, ha valaki a sarki kávéházban reggelizik, a kávéhoz croissant-t rendel, közben elolvassa a kormánypárti és az ellenzéki lapot, nálunk miért nem tesznek így? Felugrottam. Ez az ember normális?, kérdeztem a feleségemet. Az, csak nem itt él. Hát hol? Egy álomvilágban, vagy kivételezett körben.
A faluszakértőként szereplő újságírónővel se ment sokra a néző. Ilyenre mondja a német találóan, hogy „blauäugig”, esetünkben ezt úgy lehet fordítani, hogy a valósághoz semmi köze. S már hogy lenne, mikor a falu némaságának okairól ő se akart szólni, a közösségi élet újraélesztésének legjobb módját pedig a szilvalekvárfőzésben látja. Azt mondta, falura fog költözni, és tyúkokat ültet…
Kedvem lett volna megkérdezni Hankiss embereitől, akik a beharangozó szerint „az ország legkiválóbb szakértői”, mint képzelik el a reggeli kávét croissant-nal például egy tanár esetében. Két gyereke van, villamossal-busszal szeretne eljutni nyolcra az iskolába, fizetése nettó százezer forint, s az említett reggelit hatszáz alatt sehol nem kapja meg. Mint képzelik el a „beszélgetős” fórumokat falun (amelyhez példát tengerparti olasz bejátszás adott), ha egy Hernád menti falu négyszáz lakójából tizenhatnak van munkája, a többi segélyből és nyugdíjból él, soknak tüzelőre se futja.

November 23., csütörtök
Szeretem a fotósokat, irigylem őket: produkciójuk bárki számára érthető, nem kíván közvetítést, tolmácsot. Ezt igazolja az Ernst Múzeum kiállítása is: körben a falakon Brassai, Capa, Kertész, Moholy-Nagy, Munkácsi Márton képei – mind innen indult, és mind „világbajnok” lett.
Az átlagérdeklődésűek négyet ismernek, Munkácsit viszont épp csak. Nem értem, miért? Figyelem az embereket, ki melyik kép előtt áll meg, és be kell látnom, az érdeklődést a megszokás irányítja, mint bármi mást. Capa háborús fotóit százszor látták már, de százegyedszer újra nézik, és nyálazzák-nyalogatják Brassai kuplerájos pillanatait – Munkácsira feleannyi figyelem se jut. Miért? Mert az ő mítosza Amerikában maradt. Nem akármilyen mítosz.
A Pesti Napló vasárnapi mellékletében még itthon megmutatta, milyen az igazi riportfotó, majd kiment Amerikába, megmutatta a csipásoknak, hogyan kell „mobil” divatképeket csinálni. A kérdésre, mi a titka, így felelt egy interjúban: „Talán nehéz ifjúságom a sokféle foglalkozással, azzal a kényszerrel, hogy mindent ki kell próbálni, a versírástól a bogyógyűjtésig. E nehéz évek alapozták meg szerény fotográfusi tevékenységemet.”
Életmódja nem volt szerény. Cadillackel érkezett haza 1936-ban, három év múlva New York elit negyedében építette föl házát, Rubens-képekkel, Ming-kori szobrokkal rakta tele, Frank Castello, a maffiavezér volt a szomszédja. Szeretőit a legrangosabb nők közül válogatta, köztük volt a zseniális Leni Riefenstahl, aki filmrendezőként Hitler kedvence lett utóbb.
De jöttek a bajok. A Harper’s Bazaar szerződést bontott, mert Munkácsi visszautasította, hogy lefényképezze Dewey amerikai elnökjelöltet, nem tudna olyan képet csinálni, amelyen egy republikánus jól néz ki, mondta. Két évtized alatt eltékozolta mindenét. Értékes negatívjai szétszóródtak, halála előtt csak tésztakonzervre futotta, egyre olcsóbb lakásokba költözött, bérükkel mégis adós maradt.
1963-ban halt meg, neves követője, Richard Avedon írta nekrológjában: „A halálát követő reggelen a Bazaar bekötött évfolyamai töltötték meg az irodát. Az ő asszonyai nevettek ki a lapokból és ragyogtak a rajzasztalokról. Terebélyes sombokrok, morajló tengerpartok borították be az asztalokat, az ablakpárkányokat, a padlót és a fiatal art direktorokat. Azon a reggelen felfedezték Munkácsit! Bárcsak ott lett volna, bárcsak látta volna a pillantásukat! Egy bizonyos módon akarta a világot, és micsoda módon! Azt látta, ami szabad benne, ami boldog, és bármilyen sokat szenvedett, mert bizony szenvedett, kínjai soha nem rombolták le az álmait. Illúziók nélkül nincs művészet, és nem lehetséges élet a földön. Munkácsi művészete abban rejlik, amilyennek akarta. Ő ragyogónak akarta. És így az is volt.”
Januárig mindenkit vár képeivel az Ernst Múzeumban Munkácsi Márton. A többi fotós sem akárki, de én elsősorban őt ajánlom.

November 27., hétfő
Munkácsi képei riportok, Para-Kovács Imre publicista. Évekig a Magyar Hírlap főmunkatársa volt. Írásait gyakran olvastam. Rajta mértem le, hogy mozog egy liberális toll. Egy liberális agy. Megállapítottam, hogy látványosan, de a valóságtól távol. Most hallom, új főszerkesztő jött, nem egyeztek, és a kolléga december elsején távozik a laptól. Számítógépes naplóját idézik valahol, ebben az áll, hogy távozásával az említett lapnál „a liberális és baloldali újságírók kiszorítása után egy kényszeresen és tehetségtelenül középre fogalmazó valami jön létre…”
Önhittséget olvasok ki ebből, gőgöt, mely mindig felizzik, ha valami nem a „szektor” kedvére történik a médiában. Ilyenkor úgy tesznek a túloldalon, mint az egyszeri gyerek, aki mikor kiesett lábtengóban, közölte, hogy ilyen nincs, ő nem eshet ki, mert övé a labda.
Ez a dolog egyik oldala. A másik a stílus.
Az a mód, ahogy a „labdatulajdonosok” fogalmaznak az általuk látott világról. Ha emlegettem a céhtársat, idézem egyik írását, 2006. július 6-án ezzel a címmel vonta magára kíváncsi figyelmünket: „Szegény Szabó Rozáliát teljesen agyonbaszta a villám.” A markáns cím alatt a stílus hínárjában mást is találni: „Konszolidálódtunk, és vidám polgárok lettünk, már csak a legritkább esetben fetrengtünk behugyozva köztereken.”
Míg Munkácsi, a fotós ragyogónak látta az életet, liberális pályatársam lepusztultnak és mocskosnak.
Anyám szerint míg kettő van, lehet választani. Ám én kétlem, hogy ez a teljes választék.