Köznapló

December 1., péntek
Erős visszhangot keltett, amit a tyúkmonyról írtam. Negyvenhat olvasó telefonált és üzent, volt, aki tojást is küldött, hogy tudatlanságommal szembesítsen. Mégis azt gondolom, érdeklődésüket nem az írás, inkább a magyar nyelv iránti szeretet váltotta ki, s ez nagy öröm. Márai szerint a haza: a nyelv. Köszönöm a honszeretők megtisztelő figyelmét!

December 2., szombat
Csaknem mindenről tudomást szerezhet az ember, ha figyel és észreveszi az elé guruló mozaikkockákat. Utána már csak annyi a dolga, hogy összerakja őket.
Ma lesétáltam a Duna-partra, és valamiért eszembe jutott az amerikai építész, Frank Lloyd Wright, hogy mennyi kacskaringó és viszontagság után találta meg harmadik feleségét, a montenegrói Olga Lasovichot, akit Olgivannának hívott. Ez a furcsa arcélű asszony képes volt arra, amire előtte senki: változtatott e konok, önhitt ember zilált életén, mely akkor teljesedett ki, mikor beköltöztek a házba, a Talesienbe, amely már kétszer leégett. Falai közt Wright elnyűtt néhány aszszonyt, ám egy sem volt közülük Gurdjieff tanítványa.
Ez a kaukázusi görög–örmény származék, akinek arca egy arab sejké, a másik mozaikkocka. Legendája kalandos, tizenhat évesen megszökik otthonról. Menekülni akart „a közönséges élet abnormálisan berendezett körülményeinek befolyásai elől”, mondta utóbb, és hozzátette: igazi titoknak csak az jut nyomára, aki szenvedéllyel keresi a „beállítottságot” a magasabb rendű élethez. Bejárja keresztbe-kasul a Keletet, találkozik rendkívüli emberekkel, köztük egy rongyos öreggel a kabuli teaházban. Az gyermekkori nevén szólítja, pedig sosem látta, s leszidja, amiért sose dolgozott úgy, hogy agyának vágya szíve vágyává lehessen. Gurdjieff megdöbben, honnan tudja az öreg, mit csinált addig, és miért mondja, hogy talán még nem késő… Habozás nélkül elindul oda, ahová az aggastyán küldi, pár év múlva Moszkvába megy, tanítványok gyűlnek köré, akik a forradalom után követik Isztambulba, majd Párizsba, ahol megnyitja intézetét. Olgivanna onnan viszi Amerikába tanácsait az életmódra, a gondolkodásra, melyekből talán Wright épületeiben is megjelenik valami.
A harmadik mozaikkocka egy festőé, 1906-ban a nagy motívumot keresi Damaszkusz utcáit járva. Egy nap, mint írja, „előáll egy görögnek látszó ember, s olasz nyelven mondja: Ön uram nemde egy nagy festményhez keresi a motívumot, de ezt Damaszkuszban nem találja, most jövök Baalbekből, ahol a templomot a legszebb világításban láttam, siessen oda, most van az ideje, a keresett motívumot ott találja.”
Megkísért a gondolat, hátha a görögnek látszó férfi épp Gurdjieff volt? Hisz Csontváry találkozásai mindig különösek: Rómában Prohászkával akad össze, a majdani püspök ott tanul, hogy évek múlva „napbaöltözött ember” legyen, Gárdonyi nevezi így.
Mi közös e négy férfiban? A fény, amely a Korán szerint maga Isten. A mozaikkockákat mégsem ez illeszti össze, nem is az emelkedettség (melyen Csontváry írásait olvasva Pilinszky utóbb szánakozik – elég szomorú). Másról van szó: találkozásokról, amelyek csomópontot képeztek életükben, és új erőtérbe helyezték őket.
Készültek rá.
Wright azzal, hogy odahagyva a régit, rá akart lelni új stílusára; Gurdjieff felkutatott minden fontos helyet keleten, ahol ezoterikus tudás nyomára juthatott; a festő meg azzal, hogy lényéből Damaszkuszban sugárzott, témája nem lehet akármi. (Prohászka is érezhette ezt a sugárzást, mikor Csontváryt meglátta, pedig ugyanúgy a pályája elején tartott, mint ő.)
Ha egymás mellé illesztjük e mozaikkockákat, kiolvasható belőlük, hogy sugaras emberekkel van dolgunk, olyanokkal, akik ráleltek az isteni fényre. Mit látunk ezzel szemben ma? Műfényre áhítozik az egész világ. Sok ezer wattnyi pogány fény ömlik a „sztárokra”, az világítja be a magazinok lapjait, a tévék vetélkedőit, s hogy mindez honnan indult, Wrighttól tudjuk: „A siker fontosabbá vált a haladásnál. Valójában azonban a siker a kudarcnál is rosszabb” – az ötven évvel előtti Amerika íratta vele ezt. Száz éve pedig Csontváry vélte úgy: „Ma a csalás, a gazdagodás, az erkölcstelen élvhajhászás korát éljük – ez nem magyar élet.”
Föl-alá jártam a parton, hátha a víz folyása egybetereli a gondolatokat, melyek néha szertefutnak, mint a birkák. Szétszedtem, újra összeraktam a mozaikkockákat, ám hiányzott valami, ami együttesükben közös, és fontosabb a fénynél, az erőt adó találkozásoknál is – ki tudom-e olvasni belőlük, mi az? A víz melegebb volt, mint a levegő, a folyó fölött pára gomolygott, ám ahogy a Pilis mögül kikapaszkodott a nap, a pára rögtön eloszlott. Vadkacsapár startolt a vízről, mint két hidroplán, a szárnyuk hangosan csattogott, akárha motor berregett volna. Előttem húztak el, zajuktól összerezzentem, mint aki addig aludt.
Hazaérve előkaptam a könyvet, mit mondott a tanítványainak Gurdjieff: „Az ember lehetőségei óriásiak. Önöknek a leghalványabb elképzelésük sincs arról, amit az ember el tud érni. De semmit sem lehet elérni álomban. Az alvó ember tudatában illúziói, »álmai« összekeverednek a valósággal. Szubjektív világban él, és ettől sohasem tud megszabadulni. Rájön, hogy önmagának csak egy kis részében él és dolgozik, és ez pont az alvás miatt van így. […] Látja jelenlegi funkcióit, és azt is, hogy milyenek lehetnének, vagy milyennek kéne lenniük.”
Gurdjieff szerint ezen csak az önmegfigyelés segít, ám ahhoz fény kell. Én teszem hozzá: nyilván az a fény, amely Wright, Gurdjieff, Csontváry és Prohászka lépéseit kísérte. Fény, amely Isten, és megszabadít a műfény hamisságától. Ideje volna végre látni, milyen a mi életünk itt és most, s félrelökni minden álnok illúziót. Tegyük gyorsan hozzá: mi magunkat szintén hazug álomban tartjuk, és ideje ezt is bevallani.

December 4., hétfő
Eggyel kevesebben vagyok. Nem véletlen a ragozás, lenn délen meghalt Rózsa Gábor. Valamelyest a részem volt, s fáj, hogy többé nem lehet az. Annak idején egyetlen gesztusával megvett, de előbb elmondom, hogy ismertem meg. A városvédő műsorban láttam először, az ő kedvére téve forgatott Ráday Szentesen. Rózsa helyrehozott valami épületet, a tévét a műsor felénél kapcsoltam be, nem tudom, melyiket, viszont rögtön feltűnt, hogy aki Rádayval beszélget, nem lehet akárki.
Rózsa Gábornak figurája volt, ami nem abban merült ki, hogy hatalmas termetéhez bozontos szakáll és basszbariton hang társult – ez csak leplezte a lényeget. Sose rakta kirakatba káprázatos műveltségét, gyöngéd férfiszeretetét, és azt a fajta magyarságot, melyet nem elégít ki csak a kokárdatűzés. Hihetetlen, mi mindent tett azért, hogy ne menjen gallyra, amit tehetségével ez a magányos náció létrehozott. Őrizte városa értékeit, s káromkodva szidta azokat, akik ebben akadályozták. Az utolsó órában mentette meg az Alföld egyetlen fotóműtermét, a Fridrich-fényírda gyűjteményt, ő rakta rendbe a Péter Pál Polgárházat, s kijárta, ne legyen csúfság az egykor gyönyörű szálló a város közepén.
Nagy természetét fél tucat gyermeke, sokoldalúságát hegedűjátéka, figyelmességét pedig az jelezte, ahogy például elkalauzolt egy riportert a szentesi tanyák között. Ott derült ki, az is geodéta, mint ő… Átölelte, a másiknak ropogtak a csontjai, azt hitte, nem ússza meg élve. Tanúsítom, mert én voltam az a másik, hogy szemében örömkönny csillogott.
És most a gesztusról, amelyet korábban emlegettem… Első találkozásunk másnapján, reggel Rózsa Gábor kávét főzött, beletöltötte a termoszba, és elhozta a kempingbe. Oda, ahol az éjszakát pihentem ki a hoszszúra nyúlt beszélgetés után. Úgy gondolta, megérdemlem. Csakhogy én akkor még aludtam. Nem baj. Leült a faház küszöbére, és várt. Másfél óráig várt, mert forró kávéval akart köszönteni.
Mostantól eggyel kevesebb gerenda tartja az országot, s ezek nem nagy szavak. Adott valami biztonságot, hogy van délen egy ember, aki gondját viseli mindannak, ami érték. Egy példát hozok erre: Rózsa Gáboron kívül ugyan ki szervezett méltó emlékünnepet háromszáz éves születésnapján Mikoviny Sámuelnek, az ármentesítő, úttervező, kartográfus mérnöknek, a XVIII. század vitathatatlan műszaki zsenijének, akiről ma alig tudnak. S elárulom azt is, talán épp az ő sugalmazására: nem hiszem, hogy volt, aki úgy értett a pálinkához, mint ő: miből van, idei-e vagy ötéves, árt-e vagy használ – ez szintén része annak, hogy kimondom: nagy szellemet vesztettünk!
Azt mondta, mikor írni akartam róla, én csak ne álljak az ő vállára. Jobb lett volna, ha az alkut nem szegem meg. Rózsa Gábor 62 évesen ment el. Remélem, ránk néz időnként. Szükségünk van kapaszkodóra.

December 6., szerda
Nyár óta egy szúfi könyv a mindennapos olvasmányom: Az emlékezés rózsakertje, a remek iszlám misztikustól, Al-’Arabí ad-Darqáwítól. Buji Ferencé az érdem, a szerkesztő-fordítóé. Mélyen meghajlok előtte: ha ő és Bedő Ferenc, a Kairosz Kiadó gazdája nincsenek, könyvtárunk ma szegényebb volna.
Elküldtem barátomnak és testvéremnek, Ferencnek, aki aztán hosszú levelet írt, benne külön részt Eckhart mesterről. Említi, hogy olvasmányaiban a keresztény misztikusok közül szinte kizárólag Eckhart mester nevével találkozik, s a szúfik is őt emelik ki, ezért sem érti, hogy bár „különböző vallású emberek szentként tisztelik, a Vatikán mégsem avatja szentté”. Azt kérdi tőlem: nem furcsállom-e ezt? De. Abban bízom, rendreutasít egy szigorú egyházatya, s elmondja az okokat, de nem amikről a magyar lexikon ír. De erre kevés az esély; jógamesterem, Weninger doktor is szólt annak idején, olvassam Eckhart mestert. Aki jógázik és iszlám misztikusokat olvas, kevés jót remélhet ilyen kényes ügyben.