Leküzdhetetlen norvég akadály

Lassacskán kiderült, hogy csak saját magunkban bízhatunk. Vagy ha ez túl optimistán, harciasan hangzana, úgy pontosíthatunk: másra, azaz külső segítségre nem alapozhatunk. Ha a magyar válogatott be akar jutni a svédországi női kézilabda Európa-bajnokság elődöntőjébe, akkor legalább hat góllal kell vernie Norvégiát. Egyéb halovány reményeink ugyanis gyorsan szertefoszlottak: a skandinávok még szerda éjjel tönkreverték a macedónokat (28-13), akiket aztán tegnap délután a németek is legyűrtek (23-20), úgyhogy maradt az eredeti feladat. Fél tucattal felülmúlni a címvédőt, akit Göteborgban népes szurkolótábora is támogat, hiszen a Svédország nyugati partján fekvő város az Eb ideje alatt norvég felségterület. Bizakodásunkat tovább apasztotta, hogy azokat a portugál játékvezetőket jelölték a mérkőzésre, akik kedden a németek elleni fiaskó alkalmával fújtak, a mi értékelésünk szerint vagy nagyon rosszul, vagy nagyon gonoszul. Csapatunk mindennek ellenére a lengyelek feletti szerdai 37-21-től is új erőre kapva készülődött. Görbicz Anita például iszonyatos gólokat eresztett el talpról a tegnap délelőtti edzésen, az egyik célba talált bomba után Siti Eszter meg is jegyezte: „Most fejezd be, Görbe. Hagyjál belőlük a meccsre is!”
Este kapufával kezdett, mellével folytatta, de harmadszorra, hetesből betalált. Együttesünk védekezése jóval agresszívabb volt, mint a lidérces emlékű kedd délutánon, a norvégok pedig szokásuk szerint visszaálltak hatos falra, hiába „etettek” bennünket a macedónok ellen 3+3-as formációval. Férfias tempóban zajlott a derbi, amivel csupán annyi a gond, hogy válogatottunk először találkozott az Európa-bajnokságon nála gyorsabb csapattal. Ennek következményeként a 10. percre 7-4-es hátrányba került, mert bár a norvégok régóta nem titkoltan valósággal rettegnek Pálingertől, szinte mindig ziccerből mattolhatták. Ellentétben a magyarokal, akik jobbára zárt védelem ellen, távolabbról próbálkozhattak, ráadásul csak úgynevezett „lövősávokban”, és ilyenkor a kapus is tudja, hova várható a labda. Az északiak sajnos nem a tavalyi formájukat idézték, amikor a szentpétervári világbajnokságon kétgólos magyar győzelem született, hanem sokkal inkább a két évvel ezelőtti budapesti sebességen pörögtek. Akkor tizenöt lett a vége „oda”, de hasonló veszély egyáltalán nem fenyegetett, mert csapatunk roppantul összeszedetten játszott. Kicsit még a dicséret is fáj, ha hozzátesszük: úgy, hogy ezzel a produkcióval valószínűleg leiskolázta volna a németeket. Csakhogy most a norvégok álltak a túloldalon, és egy félidő után ötgólos előnyüket leadva is 17-16-ra vezettek. Azaz nemhogy közelebb jött volna az elődöntő, egy picit inkább távolodott. Egészen pontosan hétgólnyira.
Esélyeink a második játékrészben sem nőttek, csak céljaink módosultak: előbb a puszta győzelemben bíztunk, aztán, mínusz hatnál már inkább a tisztes vereségben, amely jó hajrával meg is valósult; Norvégia végül 34-31-re győzött. Játékosaink némelyike azonmód elsiratta a továbbjutást, majd Tóth Tímea a társak érzéseit is összefoglalta két mondatban: „Nagyon csalódott vagyok. Csak az vigasztalna kicsit, ha megszereznénk az ötödik helyet, és kijutnánk a világbajnokságra.” Hogy az ötödik pozíció valóban vb-részvételt ér-e, csak lapzárta után derült ki, mert ehhez az oroszok mellett a franciáknak is a négybe kellett volna kerülniük.