Magyarok a térképen

Tarkább, helyenként biztatóbb képet mutat az idei karácsonyi tévéműsor-kínálat, mint amire a korábbi években ráfanyalodhattunk. Azt még mindig nem sikerült elérni, hogy az m1-en főműsoridőben igazi, erre az alkalomra készített, a karácsonyestét lényege szerint megjelenítő műsort sugározzanak, de gyakorlatilag kikoptak a csatornákról az „egydimenziós”, tehetségtelenül és megfelelő teológiai háttér nélkül megrendezett bibliai filmek. Helyettük jöttek jobbak, mint például a Bernadette a Duna TV-n, s aztán azok, amelyek beszerkesztése mögött valami halvány, esetlen szándék sejlik fel arra, hogy ne formálisan, hanem teológiai-filozófiai felvetésekkel, vagyis tartalmilag kapcsolódjanak az ünnephez. A TV2-n a Corelli kapitány mandolinja a csoda és a hit mibenlétét taglalta hívő és ateista szemszögből, a Bridget Jones naplója pedig szirénének korunk eltompult szellemű emberének valami lefokozott megváltásféléről. Ami nehezen fér bele a karácsonyi műsorfolyamba, az például a My Fair Lady című musical, amely hepiendes változatában a csak a maga erejére hagyatkozó, magát istennek képzelő ember diadala, nem beszélve arról, hogy Higgins professzor a filmben végig szidalmazza a nőket, s hogy az alsóbb néprétegekről egyoldalú, az ünnep szelleméhez végképp nem illő képet mutat. A Krém című műsor a főműsorban felért egy arcul csapással, de egy igazi, rég várt ajándékot azért tartogatott a sokat szidott, nógatott királyi televízió.
Bereményi Géza rendezésében karácsony első napján bemutatták a Szabó Magda Régimódi történet című regényéből készült, hatrészes tévésorozat első részét. Sokan ráéreztek az elmúlt egy-két évben arra, hogy most velünk „ugyanaz” történik, ami 1849 után és később, a kiegyezés után történt, s hogy mai bajaink legalább a tizenkilencedik század közepéig nyúlnak vissza. Bereményi bevallottan csupán abban a tekintetben kívánt üzenni a maiaknak, hogy megmutassa, miként „játszották el” a férfiak akkoriban vezető, családfenntartó szerepüket, s miképp állt be a „nőuralom”, ahogy az napjainkban is gyakran történik. A film – s ez már egyetlen rész után is megállapítható – üzenetekben ennél sokkal gazdagabb. Sokunknak szerez örömet azzal, hogy végre egy új, most készült film megjelenít bennünket is, tántoríthatatlan, az önpusztításig, sőt a „vesszen minden” életérzéséig makacs feudális-ősközösségi karaktereket (Jablonczayak), a típus archaikus szépségével, magas szellemi minőségével, örök igazságával, ma is ható hibáival, mulasztásaival, álmodozó, az „új időkben” rosszul aktív, rosszul passzív kártékonyságával együtt. Bár Jókai Az Aranyemberben ügyesen – és nem túl őszintén – összefésülte a két világot, Szabó Magdánál és persze Bereményinél a „józan” és a korban páratlanul sikeres kalmárszellem (Rickl család) a feudális álmodozókkal végletesen szemben áll, legjobb szándékával is arcul csapja az előbbit, hogy amaz meg válaszul kihúzza alóla meg maga alól is a talajt, ha teheti. De nemcsak mi, hétköznapi magyarok vagyunk újra a térképen, hanem másfél évtizede a tévéfilmek hiányával büntetett színészeink is: Koncz Gábor, Egri Márta, Szirtes Ági, Derzsi János, Eperjes Károly, Dengyel Iván, s felbukkan a további részekben végre néhány eddig ismeretlen név is.
(Régimódi történet, m1, december 25.)