Matricazűr

Nemrég mesélte egy Németországban élő magyar barátom, hogy hazajött születésnapját ünnepelni egy jó nevű vendéglőbe, majd az ünnepség végén bankkártyával fizetett. A pincér tálcán elvitte a bankkártyát egy távol eső helyiségbe, majd kis idő múltán visszajött a kártyával és a bizonylattal. Egy hónap múlva megkapta bankjától a kártyaműveleteinek kimutatását és megdöbbenve látta, hogy a magyar számla után nem sokkal egy távoli arab országban, Dubaiban vásárolt valaki egy áruházban, kétezer euró értékben. Besietett a bankjába reklamálni, hogy ő még életében nem volt Dubaiban. Miután igazolni tudta, hogy az áruvásárlás idején Németországban tartózkodott, a bank megtette a feljelentését ismeretlen tettes ellen, és a barátom pénzét jóváírták. Még udvariasan fel is hívták a figyelmét arra, hogy a bankkártyáját máskor ne adja ki a kezéből, legyen jelen a számla kiállításánál, mert esetleg valamilyen trükkel lemásolhatják a kártyáját, és visszaélhetnek vele. Fel sem tételezték róla, hogy netán ő csalt, odaadta valamelyik rokonának, barátjának a bankkártyáját, aki Dubaiban bevásárolt. Fel sem merült, hogy netán be akarja csapni a hivatal alkalmazottait.
Miért jutott eszembe ez a történet? Azért, mert jó lehet olyan társadalomban élni, ahol többnyire bizalomra épülnek az emberi kapcsolatok, ahol a különböző hivatalok, társaságok szolgáltatnak, és nem arra szerveződnek, hogy az ügyfelet jogosnak álcázva lenyúlják, kifosszák, rendeletekkel körülbástyázva elvegyék a pénzét. Egyszóval nekem a magyarországi „ügyfélbarát” társadalomról egészen más a tapasztalatom.
November elején vásároltam a mosonmagyaróvári M1-es autópályán egy négynapos matricát. Kértem egy áfás számlát is a gépkocsi üzembentartójának nevére. A matricát az autó belső ablakára ragasztottam, és folytattam tovább az utamat. Minden rendben van, gondoltam törvénytisztelő állampolgárként. November végén azonban kaptam az Állami Autópálya Kezelő Zrt.-től egy felszólító levelet, amelyben közölték, hogy az autópálya-használat jogosultságának elektronikus ellenőrzésekor megállapították, hogy gépjárművem érvényes matrica nélkül közlekedett, ezért pótdíjat vagyok köteles fizetni. A borítékban mindjárt el is küldték a számlát, miszerint a D1-es kategóriájú gépjárműnek 13 500 forintot kell fizetni tizenöt napon belül, de ha ezt elmulasztom, akkor 57 500 forintot és így tovább.
Lázasan kerestem a bizonylatokat. A feleségem tisztaságmániás, így a matricát hazaérkezésem után lekaparta az ablakról, mondván, ha rajta marad, akkor a melegtől beleég, és nehezen lehet később levenni róla. Gondoltam, sebaj, kaptam mellé egy ellenőrző szelvényt. Kerestem a kesztyűtartóban, de kiderült, azt is kidobta, a többi szeméttel együtt. Ez sem nagy ügy, hiszen a matricavásárláshoz áfás számlát is kitöltettem és az elég bizonyíték arra, hogy nem blicceltem. Az áfás számlával autóztam oda-vissza húsz kilométert Budaörsre, a legközelebbi autópálya-ügyfélszolgálati irodához. Ott egy hölgy közölte, az áfás számla nem bizonyíték, szerezzem meg a matricáról kiállított számlát is.
– Hogyan? – kérdeztem –, utazzak le százhatvan kilométert Mosonmagyaróvárra? Nem elég önöknek bizonyítékként a gépkocsiról kiállított áfás számla? Gondolja, csak szórakozásból fizetek 1170 forintot az autópályáért, hogy aztán kiderüljön, nem is volt matricám?
– Ezt nem gondolnám – válaszolt szenvtelenül az ablak mögött ülő –, nekünk rendeletben van, hogy kell a matricabizonylat is.
Dühöngve elmentem és négy-öt vidéki telefonálgatással kiderítettem, hogy melyik volt az a Mol-kút, ahol vásároltam a matricát és megittam egy kávét. Egy Nagy Róbert nevezetű benzinkutas udvariasan szóba állt velem, megértette a problémámat – nem az első esete –, és megígérte, hogy az áfás számla alapján – ő elfogadta – faxon elküldi nekem a rendszám alapján a bizonylatot. Így is történt. Persze mi lett volna, ha nincs faxom? Újra kocsiba ültem és kimentem Budaörsre, oda-vissza húsz kilométer, és vittem a bizonylatokat. Az ÁAK Zrt. ügyfélszolgálati iroda másik ügyintéző hölgye a számítógépbe kattant és felkiáltott: – Itt a hiba! Egy betűt elírtak a rendszámából! I betű helyett J betűt írtak.
– És akkor most mit csináljak? – kérdeztem. – Ez a két betű hasonló egymáshoz, egyébként is az autópálya-matricát megvettem, kész.
– Igen, de ön a rendszám-betűelírást aláírásával hitelesítette – mondta az ügyintéző diadalmasan.
– De asszonyom – próbáltam magyarázni a tévedést –, valóban hibáztam, hogy a bizonylatot nem néztem meg újra figyelmesen, hiszen a matricán helyesen volt felvezetve a három betű és a számok. Nem lehetnek ennyire bürokratikusak – folytattam tovább –, a lényeg a lényeg, fizettem és tekintsenek el a szankcióktól. Ilyen pici hiba mindenkivel előfordulhat a nagy rohanásban, a pénztárnál mögöttem még heten álltak – szögeztem le.
Szó szót követett, mondtam azt is, lehetetlen, hogy ebben az országban a korlátlan pénzbehajtásra, pénzbeszedésre épüljön fel egy társadalom, egy rendszer. Végül a 13 500 forint befizetésétől eltekintett az ügyintéző, de azért ezer forint adminisztrációs költséget felszámítottak, amit rövid gondolkodás után be is fizettem.
Mérleg. A negyven kilométeres haszontalan utam alatt négy-öt liter benzint fogyasztott a kocsi, mert csúcsforgalom volt az M7-esen. Ez körülbelül 1300 forint volt. A telefonálgatások vidékre körülbelül 500 forintba, az adminisztrációs költség ezer forintba került. Tehát kifizettem 2800 nyolcszáz forintot a semmiért, hiszen megvásároltam a matricát. Az idegességet, a rosszkedvet, az időm elrablását, a bennem zajló amortizációt nem számoltam fel. Hány ezren lehetünk így? Végül is kinek éri meg?