(mi az út vége…)

Én nem tudom, hogy az emberek hosszabb-rövidebb életük során változnak-e, vagy amit netán változásnak vélünk, nem más, mint a felülkerekedő önérdek. Ha így van, akkor a változni látszók sem ilyenek, sem olyanok, hanem semmilyenek. A rendszerváltozás kezdetén neves írónk szóba hozta, hogy mily forgalmas a damaszkuszi út. Később kiderült, hogy ez a forgalom látszólagos, sok Paulus visszaváltozott Saulussá, ami tulajdonképpen változatlanságot jelent. Az önérdek fordult másként, mint ahogy arra sokan számítottak: a hajdan volt kommunista böszmeség pragmatikummá, szakértelemmé, majd bátorsággá és büszkeséggé alakult át, az antikommunista hajlam pedig böszmeséggé. Az úgynevezett magyar értelmiség nemcsak arra jött rá hamar, hol fő a kondérban a hús, hanem arra is, hol osztják az érdemet és az észt.
Engem a különböző emberi metamorfózisok meghökkentettek, olyannyira, hogy nemegyszer tátva maradt a szám. Látnom kellett, és be kellett látnom, hogy az úgynevezett liberális, baloldali szellemi közösség nem haragtartó, s készséggel ölel keblére minden tékozló fiút. Antall Józsefet halálában már-már kész magához emelni ez a képlékeny és magasztos közeg, az őt érintő példálózásnak és utalásoknak se szeri, se száma. Nemrégiben például egy jeles közszereplő orrom alá dörgölte (mivel az MDF-ről némi fenntartással vélekedtem), hogy a korszerű konzervativizmus magyar nagyasszonya, ahogy alkalma és hatalma nyílt rá, visszahelyezte az addig mellőzött Antall-fotókat a párt székházának falára. Ne is mondjam, ezzel én mennyire egyetértek, s nem kevésbé értem, hogy mennyire szükségük van az örökösöknek egy nagy örökhagyóra.
Sok minden érthető és elfogadható. Az ellen sem lehet kifogásunk, hogy Hóbagolyból a média támogatásával a nemzet csalogánya lett. Talán ő maga sem emlékszik rá, hogy mai tisztelői és kísértői egykor képesnek tartották rá, hogy a választásokat elveszítvén, katonai erőszakkal tartja meg a hatalmat. Egy fura metamorfózis során konstruktív erővé vált, filozófiai töltettel, bár pragmatizmusához kétség sem fér. Az vesse rá az első követ, aki nem szereti a „lakomákon való elöl ülést”, és azt, ha úgy szólítják, „mester”. Erre az emberi gyöngeségre Jézus is felfigyelt, bár az ő korában még Nap-kelte sem volt, és a teljes médiaelitet az írástudók képviselték.
Emlékszem azokra az időkre, amikor mindent elkövettem, hogy Debreczeni Józsefet mint közírót a Magyar Nemzethez kössem. A Horn-érában Debreczeni volt a lap legtüzesebb ellenzéki publicistája, annak ellenére, hogy liberális voltához aligha fért kétség. Kommunistaellenes voltát is lehetetlen volt kétségbe vonnom. Rendkívül lendületesen, stílusosan és határozottan fogalmazott, nem kímélte a szocialistákat és csatlósaikat, többek között Árpi bácsit sem, akinek kötődése most már teljesen nyilvánvaló hetedíziglen. Debreczeni a Magyar Nemzet hasábjain futotta ki legjobb formáját, itt vált ismertté és kedveltté. Minden kifejtett gondolata tagadta akár legcsekélyebb lehetőségét is, hogy egyszer annak a politikai oldalnak a malmára kezdi hajtani a vizet, amelyet megvet és elutasít. Amikor először jobb szélről támadások érték, az oldalára álltam, mivel azt hittem, tehetségével és nézeteivel „mindhalálig” azt az ügyet szolgálja, amelyet Antall József oly elegánsan és határozottan képviselt. Agyrémnek tartottam volna, hogyha valaki azt mondja: ez az ember Antall és Orbán után empatikus könyvet ír a „harmadik miniszterelnökről”, Gyurcsány Ferencről. Ekkora fordulatra én még elméletben sem számítottam, nem tudtam elképzelni olyan élethelyzetet és olyan emberi (erkölcsi) lényt, aki függetlenség ürügyén képes erre. Az ilyesminek Hollywoodban is csodájára járnak.
Hogy ez a damaszkuszi út melyik vége, én nem tudom…