(mit jelent ez a nap…)

Én nem tudom, hogy most, amikor a jászolban fekvő kisdedre gondolunk, gügyögnünk kell-e a jóságról és a szeretetről. Ugyanis az, aki a jászolban fekszik, parányi emberi lényként és Istenként, maga az Igazság és Szabadító. A három napkeleti bölcs, amikor meghajolni járult elébe, talán tudta, hogy az igazság, a szabadság és az élet összefügg, szentsége megbonthatatlan, s a törvény, amelyet a kisded nem eltörölni, hanem betölteni jött, szigorú és nagyon kemény.
Jézus nem most, karácsony napján, hanem az idők kezdete előtt született. „Isten az Istentől, Világosság a Világosságtól, valóságos Isten a valóságos Istentől… és minden általa lett.” Ez a keresztény hit lényegéhez tartozik. Ezen a szimbolikus, mégis annyira valóságos napon illő komolyan vennünk a keresztény tanításokat, ha már a karácsonyt oly sokan oly egyértelműen és elérzékenyülve ünnepeljük. Ez a szóösszetétel, hogy „az idők kezdete előtt” számunkra felfoghatatlan. Mégis, amikor valami végtelen mélységet és misztikumot érzünk mögötte, a születést megpróbáljuk az időhöz, tehát az emberi létezéshez kötni, s így elfogadhatóvá, már-már megszokottá válik az isteni titok.
A betlehemi születés a világtörténelem legjelentősebb eseménye. Ez értelmünkkel is felfogható, tapasztalatainkkal bizonyítható. Jézus küldetése új pályára helyezte a földi világot, s most kétezer év után el kell hinnünk, hogy műve, a kereszténység, az anyaszentegyház nem függvénye az időnek, kitörölhetetlen és örök. Minden születés és minden élet-remény továbbvivője. Jézust szeretni, az ő közelségére várni, példáját el nem feledni, nem más, mint a hit, amely nem egyéb, mint „bizonyság egy soha nem látott dologban”.
Amikor Jézus „megtestesült a Szentlélek erejéből, Szűz Máriától és emberré lett”, egy új erkölcsi minőség jelent meg a földön, s azzal együtt új követelmény, amely szoros összefüggésben áll minden emberi lény örök vágyával, az üdvösséggel. Az üdvösség megint csak isteni titok, bár az utána való sóvárgás a lelkünkben él, és végtelen boldogságként vetül elénk. A jászolban fekvő parányi, gyöngéd, ártatlan gyermek a legnagyobb hatalmat képviseli: az erkölcs hatalmát. Ez a hatalom szeretettel és kegyelettel teljes, de magát az alapelvet sohasem másítja meg. A katolikus egyház katekizmusának kompendiumában így fogalmaz: „Az erkölcsi törvény az isteni Bölcsesség műve. Előírja az ember számára az utakat, magatartási formákat, amelyek a megígért boldogsághoz vezetnek, és tiltják azokat az utakat, amelyek eltávolítanak Istentől.”
Visszatérve ahhoz a gondolathoz, hogy Jézus születése, halála és feltámadása új pályára helyezte az emberiség történetét, s elvezetett mind mostanáig, hinnünk kell, hogy számos alapvető érték, amely civilizációnkat létrehozta és fenntartja, tőle származik. A betlehemi bölcsőtől ered a szegények iránti szolidaritás, a szabadság tisztelete, a liberalizmus, a demokrácia, a másság megbecsülése, a részvét, a szociális érzékenység, s mindez egyetlen szentségben foglaltatik: a szeretetben. A szeretet parancsára létezünk. S ha ezen a szent, különleges és áldott napon magunkba nézünk, rádöbbenünk, hogy ez a parancs a lelkünkbe van írva, öröktől fogva mindörökké. Azt is éreznünk és hinnünk kell, hogy a szeretet a „természetes erkölcsi törvény alapja. Ez az a törvény, „amelyet a Teremtő Isten minden ember szívébe beleír, részesedés Isten jóságában és bölcsességében: és azt az eredeti erkölcsi érzéket jelenti, amely lehetővé teszi az ember számára, hogy ítéletet alkosson a jóról és a rosszról. Ez a törvény egyetemes és változhatatlan, megalapozza a személy, a közösségek és a polgári törvény alapvető jogait és kötelességeit.”
Gondolunk-e erre a fenyőfa alatt, amikor felszikráznak a csillagszórók, és szelíden lobog a gyertyák fénye. Gondolunk-e arra, hogy az Igazság fekszik a jászolban, s az Út, amelyet vele együtt végig kell járnunk, a halálban is az élethez és az örök szabadsághoz vezet. Felfogjuk ezt? Mindenki felfogja ezt?
A kompendium így fogalmaz: „A bűn következtében a természetes erkölcsi törvényt nem mindig és nem mindenki azonos világossággal és közvetlenséggel fogja fel.”
Hogy a tagadásnál és a lelki vakságnál az ember számára van-e szomorúbb állapot, én nem tudom…