Mónika és a libikóka

Természetesen a dolognak semmi köze a hazai bulvártelevíziózás intimpistáskodó valóságshow-jához: csupán az egyező női keresztnév az összekötő kapocs. A műsorvezetőé meg az önkormányzati miniszteré. A show mint műfajmegjelölés a politikára alkalmazva ráadásul megtévesztő is a felületesebb állampolgárok számára: azt sugallja, hogy itt valamiféle könnyed, szórakoztató produkcióról van szó, amelyet a moderátor a szakmai tudás megnyugtató birtokában vezényel le a kikapcsolódni vágyó nép épülésére, lelki szépülésére. Hát nem. A 2007–2013 között esedékes regionális operatív támogatások kormányzati, kormánypárti lenyúlásáért folytatott küzdelem nem holmi varietészám, hanem fogcsikorgató háború. S körülbelül annyira törvényes és tisztességes, mint a hatályos miniszterelnök milliárdossá való előlépése. Ráadásul Lamperth Mónika nem is rendelkezik azokkal a show-womani képességekkel, hogy az önkormányzati pénzek kormányzati „elfogását” akár a médiademagógia szintjén is hitelesíteni tudná. Annál nagyobb a mainstream médiaértelmiség felelőssége Petschnig Mária Zitától Tamás Gáspár Miklósig, hogy a honi demokrácia ellen készülő újabb merényletről vagy hallgat, vagy szimbolikus melléktémákról fecserészik.
Miről is van szó az úgynevezett Mónika-show-ban? Arról, hogy húzós EU-tagsági díjunkért cserébe valamicskét vissza is kaphatunk Brüsszeltől. No nem normatívan: pályázni kell érte. Az uniós célok érvényesítése deklaráltan kevéssé a nemzeti kormányzatok, mint az eurórégiók szintjén megy végbe. Azaz ezeknek a pénzeknek a java része nem a magyar Pénzügyminisztériumban landol, hanem a hét régió fejlesztési tanácsainál, voltaképpen az önkormányzatoknál. Magyarországon tudvalevőleg kutyaütő, kontraszelektált kormányzás folyik: már azt is elköltötték a semmire, amiért a holnap születő magyaroknak kell majd megdolgozniuk. Minden pluszforint szükséges tehát némi 2010-es választási látványkormányzáshoz. Ha ez a legendás nyolcezermilliárd (ami persze hét évre elosztva értendő) tényleg befolyna, nem engedhetnék meg, hogy valaki más költse el azt. Például az önkormányzatok, ahová Brüsszelből szánták ezt az összeget. Időközben ugyanis történt egy kis malőr: az önkormányzati választásokon tarolt az ellenzék. Márpedig ha szabályszerűen túlnyomórészt ők használják fel ezeket a pályázati eurókat, azt még propagandaszinten se lehetne a Gyurcsány-kormányzat sikerének beállítani. Nem is szólva arról, hogy a kormányoldal öt éve már úgy hozzászokott a kasszakulcshoz és a következetes központosításhoz, hogy az önkormányzatiság maradékát is képes feláldozni.
A szocialisták és a szabad demokraták nem nyeretlen kétévesek: már nyáron tudtak olvasni a közvélemény-kutatási adatokból. Közigazgatási reformnak álcázva ripsz-ropsz beterjesztették a régiótörvényt, amelyről kétharmados többséggel kellett volna döntenie az Országgyűlésnek. Ami lényegében nem arról szólt, hogy választott régiótanácsok és régióvezetők legyenek (ez önmagában pártolandó gondolat), hanem arról, hogy szét kell zúzni a megyerendszert. A megyerendszert nem azért kellett azonnal szétzúzni, mert hirtelen annyira uniókonformok lettek a szocialisták, hanem azért, mert előrevetítette árnyékát a narancsszínű ország: beérett az a folyamat, hogy a Fidesz a választókerületekre alapozva alakította át belső struktúráját. Ha a célegyenesben feladja ezt az előnyt, az egy politikai harakirivel is felért volna – és ezt a régiótörvény beterjesztői is pontosan tudták. Tizenkilencre lapot húztak, és bejött. Hozzá kell ehhez tenni: az MSZP és az SZDSZ megörökölte azt a torgyáni fifikával kialakított rendszert (s az ehhez való asszisztálás most visszahull a Fideszre), amely a pályázatipénz-osztogató regionális tanácsokba a választott önkormányzati politikusok mellé kormányzati szavazóembereket rendel, így biztosítva a mindenkori kormányzati többséget e testületekben. E szisztéma ellen annak idején a baloldal élénken tiltakozott, majd amikor 2002-ben nyert az önkormányzati választásokon, elhallgatott. Az antidemokratikus feszültség most, 2006 őszén vált elviselhetetlenné: egyrészt a brüsszeli pénzosztás a korábbi csordogáló pénzek és tükörrégiós próbaösszegek után élesbe fordult; másrészt a jobboldali ellenzék olyan elsöprő mértékben nyerte meg a helyhatósági (s így áttételesen a régiós) választásokat, hogy a regionális fejlesztési tanácsokban való szisztematikus kormánypárti többség már a választási eredmények felülírásának, a demokrácia kiiktatásának kérdését is felveti.
Miután ilyen szépen tisztáztuk, hogy a Mónika-show voltaképpen a Józsi-show továbbfejlesztett változata, ügyeljünk most már arra, miért lapul a balliberális értelmiség a weimarizálódás eme újabb ismérvét tapasztalva. Az a megfigyelésem, hogy már nem lapul, már mocorog, bár egyelőre időhúzásként turulozik meg Árpád-sávozik, de a politikai állóháború földbe ásott lövészárkaiból még nem mer előóvakodni. Ahhoz ki kéne mondani, hogy Gyurcsány nem demokrata, hanem machiavellista zsarnokfióka. Ehelyett nemzeti kiegyezéssel próbálkoznak az ír modellel példálózva. (Miközben nem veszik észre, hogy a Gyurcsány menesztésére tett ellenzéki javaslat ennek a megegyezésnek a feltételeként is felfogható volt.) Persze a józanabb MSZP-politikusok az ír modellt – hogy az ellenzék az össznemzeti érdekre, Brüsszel minél hatékonyabb kiszipolyozására való tekintettel fogja vissza magát – csakis baloldali kormányzás alatt tudják elképzelni, s még azt hiszik, hogy ehhez megspórolható lesz a Gyurcsány-menesztés katarzisa. De Szabó Imre, a Közép-magyarországi régió szocialista elnöke egy partnerségépítési konferencián már megtette az ajánlatot erre az ír típusú, pártok fölötti stratégiai együttműködésre. Ennek persze – a kormányfői ballasztnak a léghajó kosarából kidobását követően – mentális és technikai feltételei is vannak. Ilyesféle feltétel például a méltányos pénzosztás. A hatalmi pozíció a kormányoldal mellett szól, míg a demokratikus választások eredményei az ellenzék mellett; a régiótanácsok összetételétől függetlenül meg kellene tehát egyezni a brüsszeli pénzek ötven-ötven százalékos elosztásának elvében. Szembe kellene nézni azzal is, hogy az a bizonyos nyolcezermilliárd nem nyolcezermilliárd, hanem jóval kevesebb. Ebben támpontot adhat az az adat, amelyet Lukovich Tamás, a Közép-magyarországi régió fejlesztési ügynökségének, a Pro Régió Kht.-nek az igazgatója említett ugyanezen a konferencián: a regionális operatív programokra szánt pályázati keretösszegeket a korábban csatlakozott uniós tagállamok 40–95 százalékban tudták lehívni. A nyolcezermilliárd tehát legenda, lehet, hogy valójában csak három-négyezer milliárd.
Ha a végletes kormányzati központosítás árt is a demokráciának, arra azért jó, hogy – noha erősen megkésve – legalább megindultak a partnerségépítő programok a régiókban. Ezek nélkül nem lehet pályázni, tehát nincs pénz sem. Az uniós keretből folyó tréningek és műhelymunka-sorozatok talán jövő év végére eljuttatják hazánkat abba az állapotba, ahol például Finnország állt az uniós belépés pillanatában, vagy ahová a sokat emlegetett Írország a nemzeti kiegyezés révén eljutott. A Pro Régió nyitókonferenciáján Mérő László matematikus kifejtette e kooperáció játékelméleti hátterét, aminek a lényege, hogy a versengés és a kooperáció egymás részei, hatékony eredmény külön-külön nem várható. Hát lássuk akkor, mire jut Mónika a játszótéren!