Napfelkelte a Venyige utcában

Van valami bizarr abban, hogy a róluk szóló hivatalos iratokban miként mossák össze őket más, általuk ismeretlen személyekkel. A gyanúsítások variációi sem mellékesek: kővel dobálnak ott, ahol csak aszfalt van, ripsz-ropsz felépítenek egy barikádot, ahol annak nyoma sincs, aztán útjelző táblát hajigálnak. Tanúik minden estben rendőrök, három-négy vagy akár tíz is. A vétlenségüket igazoló tanúvallomásokra, a köztéri videofelvételekre a hatóságok nem voltak kíváncsiak.
Szeptember 19. és 20. éjszakáinak következményeként 172 embert tartóztattak le, és 145 esetben a bíróság rendkívüli gyorsasággal ítélte meg a börtönben töltendő harmincnapos előzetes fogva tartást. Ilyen szankciót csak a legsúlyosabb bűncselekmények elkövetőivel szemben alkalmaznak. Akit a hallgatólagos utasítás szerint egyik percről a másikra agyba-főbe verni, többszörösen megalázni természetes, mi több: érdem.
A letartóztatottak a rendőri fogdákon túl többnyire két hét börtönt viseltek el, és továbbra is az igazságszolgáltatás rendelkezésére kell állniuk. Igyekeznek felejteni vagy éppen nagyon is megjegyezni, hol élnek valójában.

1.

2006. október 13-án a parlament emberi jogi bizottságának ülésén tanúként megjelent egy édesapa, K. József. Súlyosan bántalmazott fiát képviselte, akit barátjával együtt szeptember huszadikán éjjel hurcoltak el abból az épületből, ahol a lakása van. A két fiatal hibája, ha annak tekinthető, mindössze annyi, hogy a nagy zajra kimentek a Nagykörút és a Dob utca sarkára megnézni, mit történik. Ez mindössze harminc méter távolságot jelentett a háztól. A füstöt és a rohamrendőröket látva visszafordultak, ám a másik irányból már rohantak az emberek. Sikerült eljutniuk második emeleti lakásukhoz. Az épületbe betörő rendőröknek hiába mutatták a kulcsot, hajtogatták, itt laknak, és hogy nem tettek semmit. Végigvonszolták őket a folyosón, le a lépcsőkön. A kapualjban nagy vértócsa maradt utánuk.
A férfival szemben az országos főkapitány ül, arca rezzenéstelen. Az édesapa megköszöni, hogy meghallgatták, veszi az aktatáskáját és távozik. Két hónappal később találkozom vele. Foglalkozására nézve mérnök, felesége pedagógus. Azt kéri, ha írok róluk, csak a vezetéknevük kezdőbetűjét használjam. Előző kiállását tekintve ezt meglepőnek tartom, de nyomós oka van rá. A történtek után lakóhelyükön gyermekére nézve igen sértő cikk jelent meg a helyi lapban.
– Kísértetiesen olyan hangvételt és jelzőket alkalmaztak, mint a legvadabb Rákosi-időkben. Egy vidéki városban ilyen szempontból igen kiszolgáltatott az ember – jegyzi meg.
A K. házaspárnak hat gyermeke van. Három fiú, három lány. A fiúk közül ketten Budapesten tanulnak. Egyetemisták, hétvégeken dolgoznak, hogy létfenntartásuk ne terhelje a szülőket. Egyikük Péter. Azon a reggelen, amikor egy rendőr felhívta az édesapát, hogy gyermekét letartóztatták, és küldheti a tisztasági csomagot, feltűnt neki a mézesmázos hang. Rosszat sejtett, azonnal jogi képviselet után nézett.
Ami ezután következett, igazolta balsejtelmeit, de napirendre térni felette azóta sem tud.
– Olyan az egész, mint egy lázálom. De sokan álltak mellénk. Akik a fiamat ismerik, tudják, hogy ártatlan. Amikor megtudtuk, hogyan bántak vele, a tízéves lányom végigzokogta az éjszakát. Azt hajtogatta, ő ezt nem bírja ki… Nem hagy nyugodni a gondolat: hova jutott ez az ország? Erre a szörnyűségre sincs magyarázat. Olvasni is nehéz a jegyzőkönyvek hamis állításait.
K. úr még mindig nem tudja elhinni, hogy létezik olyan bíróság, amelyik csupán a rendőri vallomásokra alapozva tönkretenné gyermekeit. Szerinte nem maradhat el ártatlanságuk kimondása és bántalmazóik megbüntetése. Péternek még vannak rossz álmai, de tanul, és megpróbál a jövőjére összpontosítani. Az a „lebegtetett állapot”, amely a jogi procedúrával jár, nem közömbös számukra, de „nem engedjük, hogy mindez tartósan rányomja bélyegét a családi életünkre” – mondja.

2.

Egy Békés megyei faluban, Nagybánhegyesen él Mile Ferenc és családja. Szülei agrárértelmiségiek, mezőgazdasági cégük van. A fegyelmezettség, a sokrétű munka a vérükbe ivódott. Igényes életformát alakítottak ki, amelyben a családi és a nemzeti hagyományok tisztelete alapvető érték. A településnek nincs megfelelő vonatközlekedése, ezért a fiatalabbak másutt keresik kenyerüket. Aki meg marad, annak mindenben kétszeres erőfeszítést kell tennie, hogy érvényesülhessen – ismertet meg a helyi viszonyokkal Ferenc édesanyja.
A magas, szép arcú, visszafogott beszédű aszszony hangjának tónusa akkor lesz zaklatottabb, amikor a szeptember huszadika utáni napokról és a fiával, Ferenccel történtekről beszél. Nem tudja megbocsátani, hogy úgy bántak gyermekével és a többiekkel, mint a veszedelmes terroristákkal. A lelketlenséget, hogy egy korty vizet sem adhatott neki, amikor a továbbszállításuk előtt néhány percre láthatta a bírósági épületnél.
Ferenc sportos alkatú, ambiciózus fiatalember. Gazdasági főiskolát végzett, a közigazgatásban helyezkedett el, majd váltott: dinnyekereskedésbe fogott a nyáron.
– A mai világban több lábon kell állni, ez természetes. Ez szezonális munka pihenőnap, rendes alvás nélkül.
Nagyon szereti az autókat, motorokat és a gépkocsivezetést. Lépéseket tett azért, hogy a nemzetközi fuvarozásban dolgozhasson. Úgy gondolta, addig, amíg mindez kialakul, a környéken keres munkát.
– Sikerült, s épp az ősszel kellett volna kezdenem. De mivel oda kellett volna utaznom, s a fogva tartásom után lakhelyelhagyási tilalmat rendeltek el, ettől elestem. Nem vétettem senkinek, nekem okoztak anyagi kárt és bajokat. Egyik elszenvedője vagyok annak, hogy a hatalom mindenáron igazolni akarja az általa elkövetett jogtalanságokat.
Ferencet azzal gyanúsítják, hogy szeptember huszadika éjjelén többekkel együtt egy kiégett rendőrautón ugrált. Ránézek. Elég nehezen tudom elképzelni, ahogyan tombol.
Hogy miért jött fel Budapestre, arról ezt mondja:
– Máskor is előfordult, hogy a barátaimmal este kocsiba ültünk, és kiruccantunk ide-oda. Tizenkilencedikén este is így történt. Gondoltuk, megnézzük, mi van Pesten. Néhány órát maradunk csak, aztán indulunk haza, másnap várt a munka. Nem nagyon ismerem a várost, az autóval a Blaha Lujza tér környékére keveredtünk, éjjel egy óra körül lehetett. Két utcával arrébb letettük a kocsit, aztán láttuk, hogy zűr van. Nem tetszett, nem akartunk belekeveredni. Az elterelések miatt nem tudtunk haladni, egy rendőrkordon mellett lelassítottunk, hogy megkérdezzük, merre mehetünk. Integettek, hogy menjünk tovább. Úgy ötven méterre tőlük egy kiégett autót láttunk. Néhányan körülállták. Megkértem őket, álljanak félre, hogy a telefonommal egy felvételt készítsek. Visszaültem a kocsinkba. Előttünk rendőrkordon volt, mögöttünk egy BMW jött, abból is készítettek felvételt. Húsz-harminc métert haladtunk, amikor meghallottuk a kiáltást. Kiszállítottak, megbilincseltek bennünket, az autómat otthagyták tárva-nyitva. Mögöttünk a BMW-seket is kiráncigálták, ütni kezdték őket. Hajtogattuk, hogy nem tettünk semmit, csak fényképeztünk. A fogdában az egyik fiú a földön feküdt csuromvizes ruhában, a fején lévő sérülés már be volt kötve. Később elém tették a vádat, hogy ugráltam a kigyulladt rendőrkocsin, és barikádokat akartam építeni a tömeggel. A barátomat és a BMW utasait szintén ezekkel vádolják. Állítólag hatan ugráltunk a rendőrautón. Fel sem tudtam fogni, miről beszélnek. Szerdán kerültem be, pénteken volt a gyorsított tárgyalás. Amikor a barátom kijött a teremből, mondta, hogy harminc napot kapott, gondoltam, rám is ez vár. Így történt. Attól féltem, ha teljesen egyedül zárnak be, és ott ülök tétlenül, becsavarodok.
Úgy sorolja a következő stációk eseményeit, mármint a rabosítást, mintha nem is vele történt volna.
– Kigyúrt cigány fiúk közé kerültem, de valahogy rögtön megtaláltam velük a hangot. Igényesek, tiszták voltak. Mondták, ne féljek tőlük, nem fognak „amúgy” bántani, ők nem ferdék, családos emberek. Segítettek eligazodni a törvényeikben, cigit, ennivalót adtak. Reggelente egy órát lehettünk szabad levegőn a tetőn, egy ketrecben. Volt ott rablógyilkos, kábítószer-kereskedő is… minket lázadóknak neveztek. Az egyik nevelő szinte elképedt, amikor mondtam, hogy a cellatársaim rendesek hozzám. Az őrületben ezek a cigány fiúk voltak az igazi emberek.
November végén jó hírt kaptam: feloldották Ferenc lakhelyelhagyási tilalmát. Újra munkát keres.

3.

Andrea vendéglátó-ipari vállalkozást vezet. Csaba épületgépész. Gábor nyomdász. Zsolt biztonsági őrként dolgozott. Harmincas éveik derekán járnak.
Hatvanból jöttek fel a Kossuth téri demonstrációra, a Podmaniczky utcában hagyták a gépkocsijukat. Késő este indultak volna haza, Andrea felhívta férjét, néhány perc, és odaérnek az autóhoz. Elvágták az útjukat, leteperték őket.
Andrea magas, jó kiállású nő.
– A rendőrök a kihallgatáson állandóan azt kérdezgették tőlem, miért jöttem fel Pestre. Mintha pusztán ezzel bűnt követtem volna el. Én meg úgy gondolom, jogom volt kimondani a véleményemet.
A fiatalasszonynak szerető családja és széles ismeretségi köre van. Barátaival együtt létrehoztak egy kulturális egyesületet, amire igen büszke. Verseket mondanak, zenélnek, nagyobb ünnepeinkre műsorral készülnek. Így történt ez október 23-án is.
– Nagy sikerünk volt, dugig volt a terem – meséli boldogan. – Egy kis elégtétel a közelmúltért.
A férje, a hozzátartozói szeptember huszadikától egy héten át nem tudtak róla semmit. A testvérét az országgyűlési képviselőnő hívta fel, aki a fogvatartottak állapota iránt érdeklődött a börtönökben.
Csaba három kisgyereket tart el.
– Épp a legkisebb első születésnapjára készült a család, amikor kiszabták rám a harminc nap előzetest – jegyzi meg.
Zsolt épp munkahelyet készült változtatni, két állásajánlat is várta.
Gábor egy szépnek ígérkező párkapcsolat kezdetén tartott, amikor lefogták. Félt, hogy egyúttal az is félbeszakad.
– Kiálltuk a próbát – mondja, s megfogja a mellette ülő lány kezét.
Amikor túlestek a bántalmazásokon, a rabosítás szintúgy megalázó procedúráján, és magukra maradtak, gondolataik a család, a munka körül forogtak. Aztán azon, hogy mit akarnak velük tenni.
Zsoltot öt hétig tartották fogva. Hogy miért ennyi ideig, nem tudja, hiszen a barátait, akikkel együtt volt, jóval korábban kiengedték. Az első napokban csak a feleségére gondolt. Mint minden házasságban, náluk is voltak feszült időszakok… Vajon együtt maradnak-e – töprengett. Aztán a megélhetésük nyugtalanította. Jó ideje keresett másik munkahelyet, és megtalálta a neki megfelelőt. Tudta, ha benn tartják, ugrik az állás.
– A régebbi fogvatartottak minket politikaiaknak neveztek. A feszültségek abból adódtak, hogy összeszokott cellatársakat helyeztek át máshova miattunk. Emiatt haragudtak ránk. Valamennyire megismertem a börtönbeli hierarchiát, a meghatározó személyeket. Velük nem volt baj, rögtön átlátták, hogy nem itt lenne a helyünk – mondja Zsolt. Annyit hozzátesz még, akkor érezte magát „elveszve”, amikor egy napon már nem látta az ablakból az udvaron sétáló barátait.
Az arcára pillantok. Nem kérdezősködöm tovább. Fáradtak a többiek is. Csaknem egész napjukat elvette az ügyészi meghallgatás.
– Most már civilizáltan beszélnek velünk. De akárhány papírt tesznek is elénk, csak azt tudjuk mondani, hogy nem követtük el, amivel vádolnak – mondja Andrea. – Ahány jegyzőkönyv, annyiszor változik, hogy hol voltunk és mit tettünk. Még olyan állítás is volt, hogy útjelző táblákkal ütöttük a rendőröket, mintha terminátorok lennénk! Mi hajlandók vagyunk alávetni magunkat a hazugságvizsgáló szerkezetnek, bízva abban, hogy a rendőrök is megteszik ugyanezt. Megviselő és megalázó számunkra a jogi eljárás, mert törvénytisztelő emberek vagyunk.
Ezzel minden jel szerint a lakóhelyükön is tisztában vannak: Andrea elmondja, a városban szórólapokat kezdtek nyomtatni és terjeszteni, plakátokat ragasztottak ki az utcákra, hogy tájékoztassák az embereket, ártatlanul tartják fogva őket.
– A helyi és a megyei lapokban nem ferdítették el, amit elmondtunk. Az együttérzés könnyebbé tette, hogy ne foglalkozzunk monomániásan azzal, amit átéltünk.

4.

Pest környéki zöldövezeti, szép otthonban fogadnak egy hétvégén. Az a bizonyos szeptember huszadiki „begyűjtés” három család három gyermekét érinti, akik jó barátságban vannak. Két csinos, kedves lányt, a tizenkilenc éves Líviát és a húszéves Laurát, valamint egy fiatalembert, Milánt, aki elsőéves egyetemista. Percről percre visszaidézik, mi mindennel próbálkoztak azon az éjszakán, hogy kijussanak a város szívéből. Ám az elterelések, a kordonok miatt ez órákig nem sikerült. A Rákóczi úton megpróbáltak bekéredzkedni a Rókus-kórház előterébe, mert az egyik kislány rosszul lett a könnygáztól. Azt is remélték, hogy ott talán elmaradhatnak addig, amíg kinn nyugalom lesz. Nem fogadták be őket. Továbbindultak, az egyik utcában a rohamrendőrök elől futó fiatalok közé keveredtek. De elszakadtak tőlük, és be tudtak jutni egy nyitott kapun. Ez egy kollégium volt, amelynek a szeméttárolójában bújtak el.
Ami ezután következett, azt a legapróbb részletekig elmondták szüleiknek, amit ők dokumentáltak. Tudatosítani akarták, hogy nincs sem szégyellni-, sem takargatnivalójuk. Abban is bíztak, hogy a szóbeliség által oldódnak a pszichés görcsök, a rémálmok, és hamarabb visszatér életörömük, önbecsülésük. Az átélt képsorok azért nem törlődtek.
– A legszörnyűbb a tehetetlenségünk volt, amikor Milánt a szemünk előtt verték. Már a földön feküdt, de nem hagyták abba.
A sors keserű fintora: Laura az érettségi után azt fontolgatta, a Rendőrtiszti Főiskolára jelentkezik.
Milán, a barátjuk azt mondta a lányokat a hajuknál fogva vonszoló rohamrendőröknek: „Hagyják őket, engem üssenek!” Megfogadták „kérését”. Sokáig tartott.
Most arról a megdöbbenéséről beszél, amikor megtapasztalta, hogy a bíróságon nem akarták meghallgatni a védőjét. És hogy az ítéletek előre készen voltak. Azt hitte, ilyen csak a történelemkönyvekben van. Elsőéves egyetemista, tanulmányait nagy ambícióval kezdte. Attól félt, hogy kényszerű hiányzása miatt eltanácsolják, vagy más kellemetlenség éri. De megértették a helyzetét.
– Nagyon rendesek voltak – nyomja meg a szavakat.
Csak legyen pártatlan a bíróság! – ismételgetik a szülők. Milán hozzáteszi, nem fogad el pénzbüntetést sem. Nem hagyja, hogy felnőtt élete kezdetén megbélyegezzék azért, amit nem követett el.

5.

A Kruchina testvérpár, Károly és Vince, amint módjuk nyílt rá, feltették a világhálóra összefoglalójukat mindarról, amit szeptember huszadikától átéltek, ami a szemük előtt zajlott. Később azt is vállalták, hogy a parlament emberi jogi bizottsága előtt tanúskodnak. Maguk mögött hagyva a Kossuth téri demonstrációt, hazafelé tartottak. Útközben összebarátkoztak az Associated Press két újságírójával. Kevéssel azután, hogy elköszöntek egymástól, rohamrendőrök csoportja támadta meg őket. Tanúiknak – a két külföldi újságírónak – szabályos küzdelmet kellett folytatniuk a bíróság előtt, hogy igazolhassák, a fiúk velük voltak, s nem vétettek semmit.
Ez sem változtatott a jegyzőkönyvekben szereplő gyanúsítások tartalmán. Miután kiengedték őket, rájuk is kirótták a lakhelyelhagyási tilalmat. Károly kertészmérnöki diplomát szerzett, emellett most Győrött tanul. Korosztályára jellemzően találékony, nem fél a kétkezi munkától sem. Épp szeptember huszadika előtt jött vissza Ciprusról, ahol az idegenforgalomban vállalt munkát. Azért, hogy pénzt gyűjtsön, meg önmaga előtt is bizonyítsa, idegen környezetben is boldogul. Vince a szociológiát választotta, diplomamunkáját készíti. A nyár végéig Németországban dolgozott gyermekek között. Vissza akart menni, de a függőben lévő eljárás miatt nem teheti.
Szüleik értelmiségiek, öten vannak testvérek. Az igazságszeretetről, a bátorságról annyit mondanak: ezt hozták magukkal. Vallásosak, hazaszeretők, és amikor másodjára találkozunk, Károly természetes büszkeséggel beszél a családi hagyományokról, az elődökről.
– Demokráciában nőttünk fel, legfeljebb a történelemkönyvekből ismerjük a diktatúrát. Nincs semmiféle mentség arra, amit velünk műveltek és ami kibontakozóban van. Az a fiatal értelmiségi generáció, amelyhez tartozunk, nem ismer el olyan hatalmi berendezkedést, ahol kicsit is átlépik a demokratikus kereteket, a jogállamiság határát. Itt pedig nem egy kis lépés történt – szögezi le Vince.
Jó rájuk nézni, hallgatni, ahogyan vitatkoznak, ahogy nevetnek. Most éppen azon, hogy a Markó utca sarkán lévő kávézóban kavargatjuk a kapucsínót.
– Azért volt valami haszna ennek az egésznek: míg a fogdában tartottak bennünket, bepótoltuk az összes elmaradt beszélgetésünket – mondják búcsúzás közben.

6.

Néhány sor Tibor, az ES–2365 számú fogvatartott feljegyzéseiből.
„Imádkoztam. Kértem Jézust, erősítse meg a nálam fiatalabbak lelkét, hiszen tapasztalatlanok, sérülékenyebbek. A családjukért is mondtam imát. A hazámért. A megtévesztett őreinkért. Hálát adtam a sok-sok apró jóért, amit benn átéltem. A három csodálatos napfelkeltéért, amelyet hajnalonként láttam.” A Venyige utcai „intézményben” töltött két hétből, mint annyi más rossz tapasztalatából, igyekezett megtalálni mindazt, ami lelkiekben megerősíti.
– Nem fogom elfelejteni, hogy a fogolytársam megkínált az ennivalójából. Vagy látván, hogy nincs semmim, felajánlotta a tiszta fehérneműjét. Így tudtam kimosni a rajtam lévőt. Nagy dolgok ezek, ha az embert erőszakkal, indok nélkül szakítják ki a környezetéből – magyarázza hetekkel később.
Vékony testalkatú, szelíd természetű fiatal férfi. De tud szenvedélyes és szigorú lenni, ha a számára fontos értékekről van szó. Jó a humora, s ez nagy előny volt ám ott benn, sok mindent ki lehetett védeni vele. Etnográfusi és politológusi diplomája van. Hittantanár, jelenleg a katolikus vezetőképzőt végzi. Vidéki vasutascsaládból származik, a MÁV egyik információs szolgálatánál dolgozik. A vállalat kelenföldi kollégiumában lakik, erre futja keresetéből. A szállás hátránya, hogy este tizenegy óra után bezárják a kapuját, és csak reggel ötkor nyitják ki újra. E mozzanatnak lényeges szerepe van a későbbi történésekben.
– Szeptember huszadikán fél egyig maradtam a Kossuth téren, valahogy ki kellett húznom az időt hajnalig. Felhívtam édesanyámat, ne aggódjon, kerülök minden olyan helyet, ahol konfliktus van. Mivel nagyon érdekelnek a társadalmi események, gondoltam, megnézem, mi történik a városban. Már kevesen voltak az utcákon, rendőr viszont rengeteg. Szinte vadásztak a fiatalokra. Azokra is, akik négyen-öten csak álltak és beszélgettek. Nem közölték, hogy melyik útvonal szabad, merre lehet békében elmenni. Egyszer csak megindultak. Többen szaladni kezdtek előlük. Ezt tettem önkéntelenül én is az ösztönöm sugallatára. Félelmetesek voltak.
Október harmadikán, amikor Tibor kikerült a börtönből, első útja a Kossuth térre vezetett. Elmondta, mi történt vele. Aztán valaki meghívta egy pizzára. Jól jött, mert nagyon éhes volt. Másnap elment a Budapesti Rendőr-főkapitányságra feljelentést tenni. Amiatt, hogy brutális körülmények között állították elő, hogy bizonyítatlan vádakkal tartották fogva. Nem utolsósorban pedig azért, mert hiába kérte, a börtönben nem tették lehetővé, hogy választójogát gyakorolhassa.