Nem szabad asszisztálni az ország leárazásához

Szanyi Tibornak igaza van: harminc hónap hosszú idő, főleg a politikában. Kampányt kezdeni harminc hónappal választás előtt értelmetlen; a szerzőnek nyilván nyomós oka van, hogy mégis ezt teszi. Sürgősnek tartja, hogy a Magyar Nemzet hasábjain meggyőzze a zömmel jobboldali szemléletű olvasókat: ahhoz, hogy a hazai konzervatívok hiteles „európai” alternatívát képviselhessenek, meg kell szabadulniuk Orbán Viktortól.
Tekintsünk el e gesztus morális értékelésétől, fontosabb mozzanat, hogy Szanyi cikke egyetlen érvet sem tartalmaz arra nézve, ami a mondanivalója; nem magyarázza meg, miért kellene Orbánnak távoznia a Fidesz éléről. Ez egyszerűen a baloldali politika axiómája, olyan tétel, melynek bizonyítása szerintük szükségtelen. A képviselőnek – önmagát kioltó mondata szerint – nincs fóbiája, ugyanakkor 2000 óta hangoztatja, hogy Orbán többé nem lehet Magyarország miniszterelnöke.
Sajnos, jobboldali publicistaként egy ilyen vallomásra nem felelhetek azzal, hogy nekem sincs Gyurcsány-fóbiám. Ugyanis masszív Gyurcsány-fóbiám van. Valahol, a pomádé mögött nyilván a miniszterelnök is ember, s természetesen nem e mivoltában van kifogásom ellene. Azonban – sok millió honfitársammal együtt – hevesen kívánom, hogy eltűnjön a hazai közéletből, s alaposan szellőztessünk ki utána. Szanyival ellentétben meg tudom mondani azt is, hogy miért. Nem csak gátlástalan karrierizmusa, nem csak korrupt és aljas módszerei miatt. Nemcsak azért, mert egyetlen – egyetlen! – az ország számára hasznos intézkedést nem hozott még, hanem és főként azért, mert tudatosan megtévesztette, kizsákmányolja és leárazza Magyarországot. Azért, mert súlyos politikai, gazdasági és társadalmi válságot okozott, amit nem tud és nem is akar megoldani. A polgári kormányzás idején is történtek hibák és vétségek, mégis jó irányba – a szociális piacgazdaság felé – indult vagy legalább moccant az ország. Rengeteg helyen folyt az építkezés, felívelt a vállalkozási kedv, kialakult a nemzeti oktatás struktúrája, jelentős előrelépés történt a nemzetpolitikában, és a sokat emlegetett európaiság tekintetében sem volt szégyenkeznivalónk. Most van mit szégyellnünk, és ez nem Orbánnak, hanem a baloldali koalíciónak köszönhető. Ha Szanyi merőben másként értékeli is mindezt, nem tagadhatja, hogy 2002 előtt nyoma nem volt olyan méretű botrányoknak, amelyek azóta folytonosan és egyre inkább jellemzik a hazai politikát. Voltak problémák, de nem volt válság.
Ismerjük az elterjedt jobboldali vélekedést arról, miért van szükség Orbán Viktorra: azért, mert karizmatikus személyiség, zseniális szónok, kitűnő stratéga, személyében testesül meg a haladó-konzervatív államférfi eszménye és a többi. Nos, nézetem szerint Orbán adottságait és érdemeit kár lenne ugyan alábecsülni, de túlbecsülni sem szabad. Továbbmegyek: ha a pártelnököt pusztán kvalitásai tennék pótolhatatlanná, az igen rossz minősítést jelentene a jobboldalnak. Még tovább megyek: Orbánnak számos gyengéje van, és sokat hibázott eddigi pályafutása során. Azonban mindez messze nem elegendő ahhoz, hogy leváltsák. Az ellenzéki pártnak nyomós okai vannak, hogy hallani se akarjon erről: például a vezető vitathatatlan népszerűsége, amivel nem számoltak kellőképp az áprilisi parlamenti választás második fordulója előtt, s rengeteg szavazatot vesztettek amiatt, hogy Orbán visszalépett a miniszterelnöki jelöléstől. A pártelnököt sokan azonosítják a Fidesszel, mivel 1993 óta – tizenhárom esztendeje! – vezeti formálisan is a pártot. Egyébként népszerűségének egyik oka épp az ellene folyó ádáz offenzíva, egy egyszerű lélektani elv alapján: ha az ellenfél támad valakit a csapatból, mellé állnak, s minél erősebb a támadás, annál inkább megerősítik pozíciójában. A dühödt Orbán-ellenes küzdelem pedig 1998 óta tart, minden lehetséges és lehetetlen eszközt felhasználva. Persze, e logika mentén a Gyurcsány félretételét célzó, szeptembertől igen felerősödött jobboldali törekvés is lehet kontraproduktív. Csakhogy van valami a mérleg másik serpenyőjében is: az MSZP olyan lendületesen teszi tönkre saját támogatói bázisát – a bérből és fizetésből élőket –, hogy a Fidesz üzenete Gyurcsány kártékony voltáról rövidesen találkozni fog a baloldali választók személyes benyomásával. Efféle stratégiai tartaléka az MSZP-nek nincs.
A baloldal képtelen kitörni régi zsákutcájából, hogy nem tudja másként értelmezni önmagát, mint a Fidesz ellentétét. Kóka János úgy kommentálta a koalíció áprilisi győzelmét, hogy „sikerült megakadályozni a konzervatívok hatalomra jutását”. Előtte – hiteles forrásból tudjuk – „nem csináltak semmit négy évig”, nem is csinálhattak, mert a kormány nem volt más, mint az ellenzék ellenzéke. Most pedig törekszenek arra, hogy kompromisszumokra hajlamos, vagyis a megszorításpolitikát legalább közvetetten legitimáló ellenzék jöjjön létre.
Izgalmas felvetés Szanyi részéről, hogy Gyurcsány tulajdonképp lecserélhető. De vajon mi kellene ahhoz, hogy lecseréljék – mekkora fiaskó, mekkora lebukás? A kormányfő igen erős, epigonokat képző személyiség; már Szanyi mondatai is („vegyük napirendre, gyerünk!”) magukon viselik stílusának jegyeit. De nézetem szerint Gyurcsányt mégsem karizmája tartja a posztján, hanem valami más. Az MSZP-frakcióhoz intézett őszödi beszédében világosan felismerhető volt a zsarolás. Már végrehajtott egy csomó trükköt („ezekről nektek nyilvánvalóan nem kell tudni”), s választásra szólította hallgatóságát: kötik-e együtt az „új és új dealeket”, vagy güriznek tovább a négy-ötszázezer forintos nyomorult fizetésükért. Az ilyen, anyagi függéshelyzetre való utalások inkább egy bűnszövetkezetben, mint egy politikai formációnál megszokottak.
Ugyanakkor a koalíciós feszültség szinte tapintható, s bár eddig sikerült – irdatlan erőfeszítéssel – az egység imázsát fenntartani, a szocialista pártból is kihallatszanak az elégedetlenség hangjai. Tudják, hogy Gyurcsány hazardőr; maga sincs tisztában azzal, hogy az általa mutatott irány és az általa diktált tempó a baloldal végső kudarcát vagy megdicsőülését okozza-e. A koalíció életveszélyes játékot játszik, és ha végig akarja játszani, nincs más esélye, mint a politikai ellenfél felszámolása vagy megszelídítése. S ez az, ami Orbán Viktorral elképzelhetetlen.
Szanyi cikke jó példa arra, hogyan próbálja az MSZP a jobboldal rokonszenvét megnyerni. Megállapítása a multik igazságtalan előnyéről a hazai kisvállalkozások rovására akár egy kőkonzervatív elemzőtől is származhatna, s a természetes baloldali válasz az lenne rá, hogy a szerző tudatlan, maradi és idegengyűlölő. Ám Szanyi jelzi, tisztában van a valós problémákkal. Tisztában volt velük két éve is, mikor a Figyelőben nyilatkozta: a mezőgazdasági támogatások teljes összegének kilencven százalékát kevesebb mint száz ember teszi zsebre. De vajon hol volt Szanyi Tibor, mikor a mezőgazdasági kormányzat kivéreztette a kis- és közepes gazdaságokat, szétverte az agrárium intézményrendszerét, szisztematikusan felszámolta a falugazdász-hálózatot? Hol másutt, mint a vidékfejlesztésért felelős államtitkár posztján! A jelenlegi kormányprogram is mutatja, Szanyinak és a kormánynak eszében sincs felhagyni a szélsőséges neoliberális gazdaságpolitikával, ez ügyben legfeljebb píárintézkedésekre számíthatunk. Az, hogy a szerző nemcsak pontosan ismeri, hanem helyesen is interpretálja a helyzetet, csak aláhúzza a tényt, hogy az ország tudatos tönkretételében vesz részt. Ehhez keres jobboldali szövetségeseket, béketeremtés és kompromisszumkészség címén.
Hogy Orbánra szükség van, azt leginkább az eltávolítására tett baloldali erőfeszítések jelzik. Mivel a Fidesz gyűjtőpárt – a jobboldaliság sokféle színével és akcentusával, számos belső csoporttal –, a vezetőváltás széttagolódást, beláthatatlan mértékű átrendeződést okozhatna. Azonkívül megzavarná az ellenzéket az ország dolgaira való koncentrálásban, s nagy népszerűségvesztéssel járna. Mindez kizárólag a baloldal számára lenne kedvező. A pártelnöknek távozni nem, de azt megmutatni igenis kellene, hogy vannak még jó ötletei, s személyesen is kész a megújulásra. A jobboldal valódi vereségét mindenesetre az jelentené, ha a Fidesz olyan paktumokat kötne, melyek segítenek a szocialistáknak – és a liberálisoknak – az országot romba dönteni.