Nem szűnt meg a szabadságharc november 4-e után

Ötvenhatról a forradalomban valóban aktívan részt vevő szabadságharcosok közül nagyon kevesen írtak személyes hangvételű visszaemlékezést. Egy-két kivételtől eltekintve – mint például Pongrátz Gergely Corvin köz – 1956, Wittner Mária Ellenőrizve, Hegedős László Kiszökött szemünkből az álom, Fónay Jenő Kálvária 1956 – a hősi harcokat és az azt követő borzalmakat inkább a kívülről szemlélők, írók, történészek, újságírók örökítették meg korabeli dokumentumok, kutatásaik alapján vagy interjúk formájában. Ám még vannak hézagok, sötét foltok a kommunista hatalom elleni nagyszabású népfelkelés megjelenítésében, és ez addig így is lesz, amíg az MSZMP volt pártlevéltárai végleg meg nem nyílnak a kutatók előtt, és az évtizedekre titkosított, a megtorlásban részt vevő személyekről szóló anyagokat nem lehet teljes egészében nyilvánosságra hozni. Újabb adalék Mécs Imre Napirend után című könyve, amely a napokban jelent meg. Fő gondolata, hogy nem szűnt meg a szabadságharc november 4-e után.
A Mundus Magyar Egyetemi Kiadó által megjelentetett kötet bátor üzleti vállalkozás, mert manapság vajon hány embert érdekel egy országgyűlési képviselő napirend utáni felszólása a parlamentben? De mivel Mécs Imréről van szó, aki a november 4-i második szovjet agresszió után az egyik szervezője volt az ellenállási mozgalomnak, s akit először halálra ítéltek, majd 1959 februárjában büntetését életfogytiglani börtönre enyhítették, annak ötvenhatról szóló megnyilvánulásaira oda kell figyelni. Még akkor is, ha sok volt elítélt forradalmártársa nem értett egyet az SZDSZ-ben való politizálásával. És azzal sem értettek egyet a volt harcostársak, hogy Mécs Imre nemrég átült a parlamentben a szocialisták padsoraiba; most annak az MSZP-nek az érdekeit képviseli, amelynek elődje, a Magyar Szocialista Munkáspárt 1956 után több mint négyszáz ártatlan embert végeztetett ki, és bírósága huszonhatezer-hatszázhuszonegy embert ítélt el.
A Napirend után című könyvet Mécs Imre felesége, Magyar Fruzsina szerkesztette, az előszót Esterházy Péter írta. Sajnos ez a könyv sem Mécs Imréről szól, nem az ő vallomása a korszakról, hanem ahogyan Esterházy fogalmazta: Mécs Imre „… csak tanú, hiteles tanú”, annak az ’56-nak a tanúja, amit „… újra meg újra elveszítünk”. Bár a közvélemény elkönyvelte, hogy a forradalom legfeljebb 14 napig tartott, mégis, a szerző úgy látja, hogy a forradalom erjedése már évekkel korábban kezdődött és leverése után még hónapokig tartott. A kötet három nagyobb fejezetre osztható. Az első rész a Napirend után, amely Mécs Imrének a szabadságharc folytatásáról, a nemzeti ellenállásról elmondott beszédeit, ötperceseit tartalmazza, és amelyeket 1999. november 9-től kezdődően 17 alkalommal tartott a parlamentben egészen 2000. június 15-ig. A második rész olyan korabeli fényképfelvételeket, életrajzi adatokat tár az olvasó elé, amelyek csak részben vagy kevésbé ismertek. A könyv harmadik nagyobb fejezete szintén a képviselő parlamenti felszólalásait foglalja össze 1956-ról, valamint a forradalom rendszerváltás utáni megítélését taglalja.
Érdekes kérdés persze, hogy Mécs Imre akkori szabad demokrata képviselő ötvenhattal kapcsolatos gondolatait miért nem a Horn–Kuncze-kormányzás ideje alatt mondta el 1996-ban, amikor a forradalom és szabadságharc negyvenedik évfordulója volt. Vajon mi késztette a képviselőt arra, hogy éppen 1999-ben fogjon hozzá az emlékezéshez, a polgári kormányzás ideje alatt, amikor semmiféle aktualitása nem volt parlamenti megszólalásainak? Erre választ a könyvben nem találunk. Mindenesetre kronológiai sorrendben alapos képet kapunk a tizenhét felszólalásból, hogy mi történt 1956. november 4. után. Néhány Mécs-gondolatot érdemes kiemelni az ötpercesekből.
A képviselő első felszólalásában (1999. november 9.) leszögezte, hogy a fegyveres ellenállás a világ legnagyobb szárazföldi hadseregével szemben 1956. november 14-ig tartott. A Corvin köziek, Angyal Istvánék, a Ferenc körútiak, a Vajdahunyad utcaiak, a Baross tériek, a Széna tériek, a jutadombi katonai egységek, a Schmidt-kastély körüliek és a többiek hősiesen harcoltak, óriási veszteséget okoztak a szovjeteknek, és sajnos mindezt maguk is elszenvedték. De harcoltak Nagykovácsinál, a Gerecsében, a Bakonyban és a Mecsekben, a harcokban 13 ezer ember sérült meg. Mécs Imre elmondta azt is, hogy november 4. után a Központi Munkástanács lett a nemzet legitim vezetője Rácz Sándor és Bali Sándor szerszámkészítő munkások vezetésével. A Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsa – amelynek elnöke Kodály Zoltán volt – a Központi Munkástanáccsal együtt országos néma tüntetésre szólított fel mindenkit, miközben szerveződtek az ellenállási gócok, újságok, mint például az Igazság, Élünk Obersovszkyék, Gáliék irányításával. Hihetetlen egység és eltökéltség volt a nemzetben ekkor – állapította meg a képviselő. Napirend előtti megszólalásaiban a sortüzeket is a szabadságharc tragikus részeként ítélte meg Mécs Imre.
Felszólalásai közül nagyon furcsának tűnnek az Országgyűlés tavaszi ülésszakának 15. ülésnapján (2000. március 24.) elmondottak. Itt Mécs Imre negyvenkét év távlatából elítélte azt a magyar értelmiséget, melynek reprezentánsai közül jó néhányan 1957. március 15-én elfogadták Kádáréktól a Kossuth-díjat. Így: Németh László, Szabó Lőrinc, Fülep Lajos, Borsos Miklós, Tímár József, Medgyessy Ferenc, Haynal Imre és a vitathatatlan tekintélyű Kodály Zoltán. Mécs Imre erről ezt mondja: „Szomorúan jegyzem meg, hogy senki sem utasította el a kitüntetést, és ezzel erősítette a quisling rendszert.” Azért furcsa ezt olvasni, mert Mécs Imre papköltő nagybátyja, Mécs László jó barátja volt Kodály Zoltánnak, annak a Kodály Zoltánnak, akinek Mécs Imre köszönheti az életét. Éppen a Magyar Nemzetnek nyilatkozta 2001 őszén a következőket (ez a beszélgetés megjelent az Ötvenhat arcai interjúkötetben is – a szerk.): „Amikor engem halálra ítéltek, akkor a nagybátyám (Mécs László) anyámmal együtt felkereste Kodály Zoltánt, és Kodály megdöbbenve hallotta a történteket, nemcsak rólam, hanem a többiekről is. Az ország vezetőinek és a legfőbb ügyésznek írt leveleket, amelyekben felháborodottan nemcsak az én életemért, hanem a többiekért is síkra szállt. 1958 decemberében azt írta, hogy legyen már vége a justizmordoknak. Ez Kodály Zoltán részéről hihetetlenül bátor tett volt. Nagy valószínűséggel ennek köszönhetem, hogy másodfokon életfogytiglanra változtatta ítéletemet a Legfelsőbb Bíróság Borbély János vezette tanácsa, amely szintén hírhedt volt.” Eddig az idézet. Mit gondoljunk tehát az egészről? Az előbb felsoroltak, akik elfogadták a kitüntetést, azok, akárcsak Kodály, életművükkel bizonyították, hogy kihez tartoznak, mit gondolnak a kommunista diktatúráról. Nincs miért magyarázkodniuk.
A kötet harmadik fejezete az 1956 emlékezete címet viseli, szintén Mécs Imre parlamenti felszólalásait tartalmazza a rendszerváltás kezdetétől. Fontos megszólalások ezek, mivel évről évre emlékeztet a volt halálraítélt azokra az ötvenhatos forradalmárokra, a szabadság ügye mellé állókra, akiknek sokat köszönhet Magyarország. A többi között így külön ötperceseket kapott Pavl Bang-Jensen dán ENSZ-képviselő, aki bátran a magyar ügy mellé állt, s akit emiatt a KGB megölt New Yorkban. Krassó Györgyre emlékezve Mécs az örök forradalmártípus alakját rajzolja meg. De Obersovszky Gyulát, Bibó Istvánt, Brusznyay Árpádot, Szilágyi Józsefet, Péch-Eckhardt Gézát és a kommunizmus áldozatainak, elszenvedőinek számos más jelentős alakját is felidézte a képviselő.
Megemlékezett azokról a bátor bírákról, ügyvédekről és ügyészekről, akik nem voltak hajlandók a hatalom utasításait elfogadni a megtorlás idején, és felléptek a törvénytelenségek ellen. Őket, mint például Gaszt István ügyvédet és Egressy András ügyészt, eltiltották a pályától. Ennek a fejezetnek egy vitatott felszólalása van, amit Mécs Imre a kifütyült Göncz Árpád volt köztársasági elnök védelmében tartott 1992. november 26-án az Országgyűlésben. Máig nem tudjuk pontosan, hogy Göncz Árpádot ünnepi beszédének megtartása előtt, 1992. október 23-án a Kossuth téren az ötvenhatos elítélt és benne csalódott társai, vagy úgymond megtévesztett fiatalok, provokátorok fütyülték-e ki.
Mindent összevetve Mécs Imre Napirend után című könyve az ötven évvel ezelőtti forradalom fontos dokumentuma.