Páros

Találomra felütötte a telefonkönyvet, fogta a ceruzát, behunyt szemmel rábökött egy névre. Bodogán Antal, Budapest, Nárcisz utca 8. Azonnal tárcsázta a számot. A harmadik csengetésre felvették.
– Tessék, Bodogán-lakás!
– Jó napot! Bodogán Pétert keresem.
– Én vagyok az.
– Itt Hadházi Imre beszél. Engedje meg, hogy elmondjam, hogyan jutottam el önhöz…
– Várjon! Milyen nevet mondott? Hadházi Imre?
– Igen. Miért?
– Hát, ilyen véletlen nincs! Ez valóságos csoda!
– Mire céloz, Bodogán úr?
– El se fogja hinni! Öt perccel ezelőtt találomra kinyitottam a telefonkönyvet, ráböktem egy névre. Kapaszkodjon meg, éppen az önére. Hadházi Imre, Csarnok utca 34. Ez az ön lakcíme?
– Igen. Még az első feleségemmel vettük a lakást. Sajnos már nincs köztünk szegénykém.
– Éppen tárcsázni akartam, amikor befutott az ön hívása.
– Döbbenetes! Ugye, nem ugrat?
– Különben honnan tudnám a lakcímét? Vagy a telefonszámát, ami 538-405. Stimmel?
– Stimmel. Ó, micsoda nagy nap ez a mai! Ünnepélyesen megállapítom, hogy felértünk a csúcsra, és kitűztük a zászlót.
– Bizony kitűztük! Nincs tovább értelme neveket bökögetni a telefonkönyvből. Vége a találomra hívogatásnak.
– Úgy, ahogy mondja! Egy életre megszabadultunk ettől a tehertől!
– Hát, ezt is megértük. Engedje meg, hogy gondolatban megszorítsam a kezét. Viszontlátásra, Hadházi úr!
– Soha nem felejtem el önt, Bodogán úr!

Kikészítette a borospoharat, aztán nekilátott felbontani az üveg Chateau Haut-Briont, amit az ötvenedik születésnapjára kapott a munkatársaitól. Lefejtette az üveg nyakáról a díszfóliát, betekerte a dugóhúzót, közben a tévé képernyőjén pergő filmet figyelte. A szökött kínai kényszermunkások éppen rátámadtak a gyanútlan rizstermelőkre. A dugó könnyen csúszott ki a palackból, lágyan pukkant, de abban a pillanatban sivító hang kíséretében fehér füstbuborék állt össze az üveg felett, s mindjárt szét is robbant. Átlátszó női alak bontakozott ki belőle, kecsesen lebegett a szoba légterében, mint valami hatalmas tollpihe. Nem turbános dzsinn, ahogy elvárná az ember, hanem fehér hajú, idős asszony.
– Te szólítottál, édes kis unokám?
– Én nem. Dehogy – hebegte rémülten, a falnak lapulva.
– Ne akarj becsapni, Gyulus!
– Nem vagyok Gyulus – mondta a félelemtől reszketve.
– Ne packázz velem, mert zseblámpává változtatlak! Már megint alkoholhoz nyúltál, Gyulus!
– Jaj, istenem! – sóhajtotta. – Ne tessék idegeskedni, engem Sándornak hívnak!
A ködalak meglibbent, a csillár alá úszott.
– Csakugyan nem te vagy a Gyulus?
– Csakugyan nem. És ön kicsoda?
– Néhai Holdampf Tivadarné vagyok. Mondja, ez a Rottenbiller utca hatvankettő, harmadik emelet négy?
– Dehogy, kérem. Ez a Damjanich utca tizenegy, földszint három.
– Érthetetlen. Úgy látszik, tévedés történt. Nagyon kérem, bocsásson meg – szabadkozott néhai Holdampf Tivadarné.
Csíkká vékonyodott, és visszaszivárgott a palackba.