Szabadidős Mozart

Csodagyereknek indult, tizenévesen európai koncerttermekben zongorázott. A reményteli pálya megszakadt ugyan, a zenétől azonban nem pártolt el. Amikor Zsoldos Dávid létrehozta a Fideliót, szinte csak ő hitte, hogy van számára hely a hazai komolyzenei piacon. Ma már nem kell kérnie, sőt adni is tud: rádióműsorában a fiatalokat barátkoztatja a klasszikusokkal, zenei eseményeket, együtteseket támogat, a Fideliót pedig megkerülhetetlen kulturális szolgáltatássá tette.

Zenészcsaládokban nehezen kerülheti el a gyermek, hogy odaültessék a zongorához.
– Nálunk nem így történt: a szüleim mindössze azt szerették volna, hogy a fülem és a zene iránti fogékonyságom fejlődjön, ezért beírattak egy zeneoviszerű foglalkozásra. Szerencsémre első zongoratanárnőm, Ránki Lili néni be-benézett az órákra, és az iskolakezdés előtt anyámék elé állt: neki ez a gyerek kell. Az igazi szerencse persze az, hogy ezen felbuzdulva az öcsém is zongorázni akart – ő a pályán is maradt, és talán elfogultság nélkül mondhatom, hogy generációjának egyik legkitűnőbb muzsikusa lett. Később már kétségkívül meghatározó volt, hogy a család tele van muzsikussal. Édesanyám zongora szakon végzett, majd a Magyar Rádió zenei rendezője lett, édesapám, Zsoldos Péter pedig karvezetést és pszichológiát tanult, később íróként és rádiósként vált ismertté. Ő volt a máig népszerű Ki nyer ma? egyik szülőatyja. Anyai nagybátyám a zeneszerző Durkó Zsolt. Hétévesen kezdtem zongorázni, és tizenegy voltam, amikor felvettek a Zeneakadémiára, a zseniképzőnek is csúfolt előkészítő tagozatra. Erős évjárat volt a miénk: Bogányi Gergely, Fenyő László, Kelemen Barnabás, Lendvay József – és sokan olyanok is, akik ma már nem zenélnek. A zeneiskolából a Zeneakadémiára kerülni olyan volt, mint tricikliről átülni egy Forma–1-es autóba. Tizenkét évesen játszottam először nyugaton, egy évre rá már Németországban adtam szólóesteket. Volt olyan műsorfüzet, ahol a sorozat szólistái így következtek: Martha Argerich, David Zsoldos, Ivo Pogorelic… A hamburgi filharmonikusok egyik koncertjének szólistája voltam 1991-ben – a másik szólista Gustav Rivinius volt.
– Irigyeljük vagy sajnáljuk önt ezért?
– Inkább az előbbit, ha kérhetném. De tréfán kívül: egy tizenéves számára nagy pszichikai, szellemi és néha fizikai megterhelés is ez az életforma. Ám sosem voltam burokban tartott csodagyerek, ugyanúgy fociztam, buliztam, mint minden tizenéves. Az viszont igaz, hogy meg kellett tennem a hosszú és nehéz utat az ösztönös, felelősség nélkül zongorázó gyermektől a tudatos előadóművészig. Tizenhét éves koromban két hónapos nyári amerikai ösztöndíjat kaptam: ott és akkor ébredtem rá arra, hogyan működik a zongora, mi is ez az egész – beleszerettem a hangszerbe, a zenébe, és napi öt-hét órát gyakoroltam. Törvényszerű volt, hogy ekkor jöttem rá, baj van a kezemmel. Talán mehettem volna a Julliardra – amelyik talán a legrangosabb előadó-művészeti akadémia –, de inkább hazajöttem, és megpróbáltam zöld ágra vergődni a problémával. Egy év után rájöttem, hogy nem fog menni. Nem vártam meg, míg ezt más is észreveszi. A felvételim előtt még búcsúkoncertet adtam a salzburgi Mirabellben, szép kritikákat kaptam, de az új felkéréseket már elhárítottam. A profi világban hamar értenek a szóból. A show nélküled megy tovább.
– Nem hiányzott a siker, a színpad, az utazás?
– Egyszer kaptam ez ügyben egy jó és fontos tanácsot, hát most továbbadom: ha ezt a pályát a karrierért, a sikerért csinálod, nagyon gyorsan hagyd abba, mert jó eséllyel megkeseredett, csalódott ember leszel. Ez a pálya ugyanis nagyon sokat követel, amennyit csak a zenéért, a zenébe szerelmesedve képes az ember befektetni. De akkor rengeteget is kap vissza. Szerintem a zene az egyik legerősebb életminőség-javító tényező, és ami a legfontosabb: képes arra, hogy belülről tegye jobbá az embert. A pódium, a siker akkor sem hiányzott, ma sem hiányzik, a zenével foglalkozás viszont egyre inkább. Ha a pályát befejeztem is, a zongora szakot azért – inkább csak passzióból – elkezdtem, egy-egy koncert is akadt, de az igazi változást az hozta, hogy régi kedves tanárom, Batta András – ma a Zeneakadémia rektora – biztatására a zenetudományi szakra is felvételiztem. A zenész-bölcsész tanulmányok mellett volt azonban másik életem is. A külföldi fellépéseket elég jól megfizették, és tizennyolc éves koromra összejött egy kis pénzem, amelyet elkezdtem forgatni az akkor még fiatal magyar tőkepiacon. A tőzsde kitűnő logikai játék volt, üzleti tapasztalatokat szereztem, és nem mellesleg az éves hozam is öt év alatt csak egyszer volt száz százalék alatt. Azonban 1999-ben privát kölcsönön jelentős összeget veszítettem, a piac pedig egyre szofisztikáltabb lett, egyre nehezebb volt kicsiként „megverni” a nagyokat. És rájöttem, hogy nem lehet életcél a számomra, hogy mindennap a monitor előtt ülve bámulom az árfolyamokat, és havonta két-három alkalommal adok-veszek.
– Viszont készen állt egy pénzügyi tapasztalatokkal felvértezett ifjú zenészember.
– Nem egészen, mert a spread-ügyletekkel tisztában lenni és egy kisvállalkozást vezetni teljesen más feladat. A tőzsde hozott közel egy internetes tőzsdefórumhoz, a mögötte álló befektetők pedig felkértek egy hasonló filozófiájú zenei portál, a Zenefórum.hu vezetésére. Igazi hőskor volt: hazacsábítottam Kenéz Lászlót, akivel a mai napig együtt dolgozunk, és bár szinte fogalmi szinten sem voltunk tisztában a nehézségekkel, napi tizennyolc óra munkával néhány hét alatt elkészítettük az első weblapot. Életemben nem dolgoztam annyit, mint a következő két évben, ezért nagy csalódás volt ráébrednem, hogy mindhiába. Úgy hagytam ott a céget 2001 őszén, hogy ráment a maradék pénzem, átmenetileg az egészségem, és egy kicsit a hitem is. Szabadúszó újságíróként mindent elvállaltam, amit csak lehetett, ekkor csináltuk Gryllusz Samuval az óbudai-szigeti fesztiválon az első komolyzenei sátrat is – de mindebből megélni reménytelennek tűnt. Utólag persze rájöttem, hogy a két évnek sok haszna volt: tanultam némi projektmenedzsmentet, tárgyalástechnikát, szert tettem informatikai és üzletviteli ismeretekre.
– Ismét egy válaszút, pedig még csak huszonhat éves. Mintha a rossz tapasztalatokból nem tanulna. Miért nem ment el békés zenetudósnak?
– Mert az elefántcsonttorony biztonságánál mindig jobban érdekelt, hogy miként lehetne kamatoztatni a klasszikus zene minél szélesebb megismertetése és megszerettetése érdekében a modern marketing és az internet eszközeit. Talán fájó, de tudomásul kell vennünk, hogy a klasszikus zene mára éppolyan „szabadidős termék” lett, mint a mozi vagy a vidámpark, és meg kell küzdenünk az új „fogyasztók”, a tizen- és huszonévesek idejéért, érdeklődéséért. A Fidelio.hu 2002 őszén kezdte meg működését, gyakorlatilag egyszemélyes vállalkozásként, teljes ismeretlenségben. Ma csaknem tízezer regisztrált felhasználónk van, és napi tizenhárom-tizenötezer oldalletöltésünk, ami egy kulturális szolgáltatás esetében elég jó adat. De az idáig vezető út nagyon rögös volt: egyrészt maga a piac mikroszkopikus méretű, másrészt természetesen nem mindenki nézte jó szemmel, hogy egyik pillanatról a másikra teljesen felborítottuk az erőviszonyokat a zenei életben. Ez kiváltképp akkor vált érezhetővé, amikor 2003 őszén megjelent a nyomtatott Fidelio Magazin is. Utólag viszszagondolva erőn felüli vállalás volt, amelyről jó- és rosszakaróim egyaránt lebeszéltek. De összeszorítottuk a fogunkat, és kibírtuk az első néhány nehéz hónapot. És amikor a szakma lassan rájött, hogy ez a srác nemcsak az interneten akar bohóckodni, hanem komolyan is gondolja, amit csinál, beindult a dolog. Ma már a Fidelio Magazin a legnagyobb példányszámú és legjobban elérhető zenei kiadvány, amely ingyen jelenteti meg az összes lehetséges koncertfelvételt és a kiadók újdonságait. Mint minden üzletnek, ennek is egyszerű volt a logikája: kell hozzá kereslet, jobbnak és/vagy olcsóbbnak – de lehetőleg mindkettőnek – kell lenni más piaci szereplőknél, no és mindezt láthatóvá kell tenni az ügyfelek számára is. Kezdettől fogva arra törekedtünk, hogy a Fidelio ne csak hasznos és informatív, hanem szerethető is legyen. „Alternatív” nyilvánossága először furcsa volt a zenei élet szereplőinek, de megszokták, ma pedig már szerintem hiányolnák, ha eltűnne. A siker mögött olyan „apróságok” is állnak, hogy elkezdtük az olvasóknak és nem a szakmának írni a zenekritikákat, vagy hogy látványosan nem hagytuk magunkat besorolni egyik politikai szekértáborba sem. És persze a rengeteg munka. Szerencsém van, mert nagyon szeretek dolgozni.
– Elemi érdeke lenne a hazai zenei életnek a fiatalok meghódítása, de mit lehet kezdeni azzal a generációval, amelyiknek nem tanítják, így nem is ismeri a klasszikus zenét? Éppen a Fidelióban olvastam azt a hírt, hogy Észak-Anglia számos városában klasszikus zenével riasztják el a bevásárlóközpontok elől a gyülekező bandákat, és hogy ez a módszer Skandináviában már bevált. Vivalditól az ifjak menekülnek. Belőlük már bizonyosan nem lesz koncertközönség. Milyen módszerek lehetnek hatásosak? Az olyan műsorok, mint a Capriccio, amelyet az egyik kereskedelmi rádióban vezet?
– A Capricciót, ezt a hétfő esténként jelentkező klasszikus zenei beszélgetős műsort 2003-ban indítottuk el két barátommal, az azóta elhunyt Feyér Zoltánnal, illetve Nagy Bálinttal. Azért készítjük máig is, mert szeretjük, és egy kicsit azért is, mert nem könnyű feladat egy talk-rádió közönségének Mozartot és Brahmsot játszani, és közben érdekesnek is maradni. Azt hiszem, működik: ezt mutatják a visszajelzések, másrészt egy kereskedelmi adó nem szokott sokáig bíbelődni a sikertelen műsorokkal. Hasonló indíttatásból szervezzük a Fidelio-csapattal a Sziget Fesztivál komolyzenei műsorait is: olyan lehetőséget nyújt a fiatalok „megfertőzésére”, amelyet bűn volna kihagyni. Nagyon fontos eljutni a fiatalokhoz, vonzóvá, „trendivé” kell tenni számukra a klasszikus zenét – mert hiszen az is, ki merné Kovalik Figarójáról azt mondani, hogy avítt, poros? Egyvalamit azonban nem szabad: bóvlit adni. A „poposított” klaszszikus zenével csak becsapjuk a hallgatót, azt hiszi, hogy Brahmsot kap, pedig csak egy rossz szintetizátoralapot és néhány közepes muzsikusimitátort. Ki kell nyitni a füleket, hinni kell abban, hogy Mozart magától is hat! Ha bedugjuk a klasszikus zenét a múzeumba, meghal. Tegyük tehát az emberek orra elé, varázsoljuk élővé és érdekessé! A lemeziparnak sem könnyű: a CD-boom idején rengeteget kerestek ugyan, de vajmi keveset tettek azért, hogy a meglévők mellé új fogyasztókat találjanak. Most meg évről évre, hónapról hónapra szűkül a piac, és meggyőződésem, hogy a lemezkiadókat a nem is olyan régen még ősellenségként üldözött internetes technológiák mentik majd meg.
– Az ötlet is kevés, pénz is kellene, abból meg egyre kevesebb van. Nemcsak a zenészek, a közönség zsebében is.
– Ha az állam nem tud vagy nem akar lépni, dolgozzon a szakma helyette is! Lehet szidni a politikát, a politikusokat, de az nem visz előre. A politika szándéka egyértelmű: takarékoskodni akar, minél olcsóbban szeretné megúszni a kultúra finanszírozását, ugyanakkor lehetőség szerint el akarja kerülni az intézményrendszer látványos ellehetetlenülését és az ezzel járó tiltakozásokat. Van ennek jó oldala is: ha pontosan tudjuk, mit akar az állam, van alkupozíciónk. Fordítson kevesebb pénzt kultúrára, de akkor alakítsuk át, tegyük jóval hatékonyabbá és főleg átláthatóbbá a közpénzek elköltését! A kieső költségvetési források pótlására hozzuk be a forprofit szektor forrásait: dolgozzunk ki és fogadtassunk el egy, a filmtörvényhez hasonló zenei törvényt! És ami a legfontosabb: készítsünk világos célokkal és prioritásokkal rendelkező, minimum középtávra szóló stratégiát a hazai klasszikus zenei élet menedzselésére. Aztán rendeljük hozzá az erőforrásokat – de ne csak papíron! –, majd folyamatosan és szigorúan ellenőrizzük azok elköltését és hatékonyságát.
– Csakhogy az állam szívesebben hirdeti a piaci önszabályozás mindenhatóságát. A Bartók-évre például nem sikerült sem stratégiával, sem támogatással szolgálnia.
– A legnagyobb baj a kiszámíthatatlanság. A Bartók-év már mögöttünk van, most jön a Kodály-év – és a tervezhetőséggel, finoman szólva, most is akadnak gondok. Bizonytalanságra pedig nem lehet építeni. El kellene dönteni végre azt is, mihez akarunk kezdeni a magyar operajátszással. Van két-három lehetséges forgatókönyv: ebből egyet kellene vállalni, hogy ezt akarjuk és ennyiért; majd pénzt kell hozzá rendelni három, de inkább öt évre előre, aztán évente ellenőrizni, hogy arra úszik-e a hajó, amerre szerettük volna. De a hazai zenei életnek a legígéretesebb, talán egyetlen kitörési pontja a kulturális turizmusban rejlik. Óriási lehetőségeink vannak, amelyeket mindenképp ki kell használnunk. Haydn-év lesz 2009-ben: ahelyett, hogy reménytelen versenybe fognánk az osztrákokkal, Eszterházának és Eisenstadtnak közös projektet kellene megvalósítania. Csak közösen van lehetőségünk igazán európai méretű fesztiválra, nem beszélve arról, hogy rengeteget tanulhatnánk attól az országtól, amelyik a kulturális kommunikáció terén talán a világ legjobbja. Pécs lesz Európa kulturális fővárosa 2010-ben, emellett ekkor lesz Erkel születésének 200. évfordulója – újabb kiválóan kommunikálható alkalom. De az igazi lehetőség, a zenei élet legnagyobb „dobása” a 2011-es Liszt-bicentenárium lehet majd. Liszt olyan figurája az európai zenei életnek, akit magáénak vall Rómától Weimarig, Párizstól Szentpétervárig a kontinens minden nagyvárosa. Liszt ráadásul a legismertebb magyarok egyike. Ez a lobogó hajú, nők által bálványozott, élete alkonyán pappá szentelt zenész teremtette meg a modern művész fogalmát. Ő adta az első szólóestet, ő fedezte fel Wagnert, az ő életművéhez zarándokoltak a zenészek az orosz iskola képviselőitől Bartókig. Világ-, pontosabban európai polgár volt, de mindvégig magyarnak vallotta magát. Biztosak lehetünk abban, hogy Róma, Bécs, Párizs, Weimar mindent meg fog tenni a Liszt-kultuszért, és akik oda elmennek, azok hozzánk is eljönnek majd, ha jól tesszük a dolgunkat. Tanulni kellene az osztrákoktól. Lehet fanyalogni, hogy elüzletiesítették a Mozart-évet, de a legutolsó kis falu is jól járt vele, amelynek pedig Mozart még a nevét sem hallotta. Időben kidolgozott, átgondolt koncepció nélkül azonban mindebből kimaradunk.
– Előbb a szakmának kellene lépnie?
– Igen, de ezzel nem azt mondom, hogy a területet az államnak szabadna magára hagynia. Fel kellene állítani egy kicsi, de kompetens testületet – benne a szakma képviselőivel, valamint magasan képzett kommunikációs és idegenforgalmi szakemberekkel (vannak ilyenek!) –, amely felelős lenne a tervekért. Mert a mostani állapot életveszélyes. Nemcsak a gazdasági, hanem a kulturális konvergenciaprogramunkat illetően is a huszonnegyedik órában vagyunk. Ennek ellenére javíthatatlanul és ezúttal talán alaptalanul is derűlátó vagyok. Talán mert nem szoktam feladni, és már sokszor sikerült reménytelen helyzetből is gólt rúgnom.