Szabó Lőrinc politikai bizonytalanságai, tévelygései nem elsősorban jobboldali meggyőződésével magyarázhatók, sokkal inkább világnézeti függetlensége, közömbössége, politikai el nem kötelezettsége volt ezeknek az oka. Szerepeket ajánlottak fel neki, s ő ezeket elfogadta – írja Mohácsy Károly a 12. osztályos középiskolásoknak szóló irodalomkönyvben. A bélyeg tehát még a XXI. század elején is ott a költő homlokán, ötven esztendő sem volt elegendő ahhoz, hogy erényeit és hibáit tiszta fényben láthassuk. Kabdebó Lóránt szinte egész munkásságát Szabó Lőrincnek szentelte. Megírta róla a háromkötetes nagymonográfiát, közreadta hiteles szöveggel összes versét, naplóját, levelezését, cikkeit, sőt még védőbeszédeit is. Tehát a mai magyar irodalomtörténészek legavatottabbika publikálta most a Szabó Lőrinc „pere” című vaskos kötetet, öszszegezve benne mindazt, amit évtizedek alatt megtudott és megértett.
– A hatvanas évek elején kezdő irodalomtörténészként témát keresve választhattam a már halott Szabó Lőrinc és a még élő Németh László között, Németh László buzdítására Szabó Lőrincet választottam – mondja Kabdebó Lóránt. – Szabolcsi Miklós, a Magyar Irodalomtörténeti Intézet igazgatója és Illés Endre, a Szépirodalmi Könyvkiadó igazgatója biztatott, írjak monográfiát Szabó Lőrincről. Nyugodt lehetek, mondta, mert mindenki fél a személyével foglalkozni, így senki nem fog a témámba beleavatkozni. Azokban az években tehát, amikor kollégáim az aktuális irodalmi nagyságokat elemezgették, nekem egy klasszikus jutott. Azt ugyanis senki nem vitatta, hogy Szabó Lőrinc klasszikus nagyságrendű, de a múltja miatt, bár emlegették költői és főként fordítói érdemeit, nagymonografikus vállalkozásba nemigen szándékoztak kezdeni. Rajta volt még 1945 előttről a politikai bélyeg, és problémás volt azért is, mert a háború után nem volt hajlandó a pártköltészetre. Végül fennakadás nélkül megjelenhetett róla 1970 és 1980 között a háromkötetes nagymonográfiám. Ebben csírájában már benne volt mindaz, amit a Szabó Lőrinc „pere” című könyvben most megírtam. Büszke vagyok arra, hogy munkásságom eredményeként sikerült a költőt elismertetni a nemzeti kánonban, és mára kihagyhatatlan érettségi tétel lett. Emellett vitathatatlanná vált az is, hogy a harmincas években írott versei a kortárs világlíra legjobbjai – a kései Yeats és Rilke, Gottfried Benn, T. S. Eliot és Ezra Pound – közé emelték. Nem annyira a Nyugat kezdete volt ugyanis a nagy évtized a magyar lírában, hanem a harmincas évek: József Attila, Szabó Lőrinc, az „öreg” Babits, Kosztolányi és Füst Milán nagy korszaka.
– Szabó Lőrinc irodalmi rehabilitációja így már a hetvenes években megtörtént. Miért csak ilyen soká fogott bele, hogy az embert is tisztázza?
– Volt tanítványom adta az ötletet, aki egyoldalnyi terjedelemben kért tőlem írást arról: igaz-e, hogy Szabó Lőrinc antiszemita volt, verset írt Hitlerhez, náciszimpatizáns volt stb.? Igen vagy nem? Csakhogy ez esetben nincs igen vagy nem, a válasz tehát ötszáz oldalasra sikeredett. Rá kellett ébrednem arra, hogy a monográfiák, a teljes napló és levelezés, illetve Szabó Lőrinc igazoló beszédeinek a közreadása sem volt elegendő ahhoz, hogy eloszlassa a vádakat. A centenáriumi ünnepségek idején, 2000-ben is voltak, akik csakis a költő múltját emlegették fel. Tehát nem hiszem, hogy késő volt megírni ezt a könyvet. A XX. század költői mind elkötelezettek voltak ilyen vagy olyan irányban. A németek minden Gottfried Benn-nel és Heideggerrel kapcsolatos dokumentumot összegyűjtöttek, hogy feltárják, mit írtak és mondtak a hitleri időkben. Gondoltam, én is ezt teszem. Ha a kifogások, a vádak folyton előjönnek, nézzük meg, mik a tények. Itt van tehát az összes irat együtt. Akinek eddig prekoncepciója volt, azt úgysem győzik meg, aki pedig nyitott szívvel olvassa őket, kialakíthatja magában, mit fog ezután gondolni Szabó Lőrincről.
– Melyek a fő vádpontok, amelyekkel foglalkoznia kellett?
– A legerősebb, amelyet nemrég hallottam, hogy homogén jobboldali volt. Mondható-e egy emberre, hogy homogén? Szabó Lőrinc azt írja a naplójában: „Ember vagyok – az ellentmondásaival együtt.” Ilyenek vagyunk mindannyian. Tehát amikor megírják az életrajzában, hogy tudósítóként elkísérte Horthy Miklóst és Teleki Pált németországi útjára, valamint hogy Hitlert ez alkalomból jó színben tüntette fel, akkor tegyék oda mellé azt is, hogy amikor volt egy kis ideje, nem a fogadási pompát élvezte, hanem elment a hídhoz, ahol a németek egyik legnagyobb költője, Heinrich von Kleist öngyilkos lett. Az már a történelem játéka, hogy 1941-ben Teleki, 1945-ben Hitler élete is ugyanígy ért véget. Talán egy költői jóslat sejtelme teljesedett be? Vagy ha a Hitler-beszédről szóló tudósítását emlegetik, tegyék hozzá, hogy egy szót sem szólt arról, hogy a Führer miről beszélt, csak azt írta le, hogyan mondta, milyen szónoki fogásokkal. Mintha Mario nézné a varázslót. Vagy hogy az első berlini előadásáról 1938-ban a színháztörténész Magyar Bálintnak adott interjúban külön kiemeli zsidó származású barátját és fordítóját, Horvát Henriket, aki átsegítette nyelvhelyességi gondjain. 1942-ben pedig Weimarban az Európai Íróközösség kongresszusán, melyet a németek ellen-PEN-ként szerveztek, Szabó Lőrinc a zártkörű megbeszélésen vitatkozó jellegű beszédet mondott, és azzal a Carl Rothéval barátkozott össze, akinek a barátai a Hitler-ellenes összeesküvés résztvevői lettek. Carl Rothe révén kerül azután Szabó Lőrinc kapcsolatba Budapesten John Dickinson angol könyvelővel, aki Wallenberg és főként Waldemar Langlet közvetlen munkatársa volt az ostrom alatt. Dickinson az angol elhárításnak dolgozott, a Wallenberg-kutató bizottság jelenleg a svéd vele való kapcsolatát kutatja. Hogy minderről Szabó Lőrinc mennyit tudhatott? Annyit bizonyosan, hogy ezekkel a körökkel érintkezve a tűzzel játszott.
– Amikor múltja tisztázására igazolóbizottság elé állították 1945-ben, nem hozta fel a maga védelmében az angol kapcsolatot.
– Akkor azonban már ismert volt Wallenberg sorsa. De annyit azért mondott: ma is vannak dolgok, amelyekről nem beszélhet. A kutatások fényében mindenesetre kezd kibontakozni az összekötő szerepe.
– Könyvében hosszan foglalkozik Szabó Lőrinc zsidómentő tevékenységével, nem titkolva azt sem, hogy voltak, akiknek a kérését elhárította, sőt olyanok is, akiket megsértett.
– A zsidómentést dokumentumok, levelek igazolják. Felrótták Szabó Lőrincnek például, hogy katonaruhában parádézott a gettóban, pedig csak haldokló barátnőjét, Lázár Júliát mentette ki, hogy tisztességgel eltemethesse. Az persze igaz, hogy baráti társaságában (sohasem nyilvánosan) szidta a zsidókat és a kommunistákat, de hányan vitatkoztak ezekről a kérdésekről akkoriban is? Nyilvánosan, amikor csak tehette, embermentőként jelentkezett. Ezt minden barátja mindig hangsúlyozta. Nem csak azért, hogy védjék az igazolási eljárás során. Alapvetően rögzült tévedéseket és előítéleteket kellett ebben a könyvben tisztáznom. Szabó Lőrinc lillafüredi írókongresszusi beszédéről azt emlegetik, a költő követeli, hogy lehessen jobboldali és háborús irodalom is. Pedig valójában arról beszél Veres Péter, Márai Sándor és Illyés Gyula jelenlétében, hogy ha van baloldali irodalom, miért ne lehetne jobboldali irodalom is, a fontos az: az irodalomnak adjanak annyi szabadságot, hogy a háború pokláról írhasson, mint Danténak vagy Shakespeare-nek volt, hogy a pokol kínjait leírja. Micsoda különbség!
– Ha már Illyés Gyula szóba került: csodálandó, milyen hűséggel, barátsággal állt mindvégig Szabó Lőrinc mellett.
– Természetes volt közöttük, hogy egyik a másikat mindenkor segíti. És sikerült Illyésnek a háború után elérnie, hogy Németh Lászlóhoz, Kodolányihoz, Szabó Lőrinchez és Sinka Istvánhoz ne lehessen hozzányúlni.
– Végeredményben milyen ember is volt Szabó Lőrinc?
– Carl Rothénak már 1944-ben leírja, majd egy év múlva az igazolóbizottság előtt a védekezésében megismétli: úgy látszik, az ő „poesie pure” álláspontját mind a jobb-, mind a baloldalon elfogadják és méltányolják. Tiszta, politikamentes költészetet akart, ezzel érvelt 1944 előtt a jobboldallal szemben, és védekezett 1945-ben a baloldali Magyarországon. Ezt 1945-ben még a kommunisták náciellenes érvként elfogadták, az azonban már nem tetszett, hogy Szabó Lőrinc nekik sem akart verset írni. 1949-től ugyanis már kérnék tőle ezt a szolgáltatást. Ugyanebben az évben azt írja a bátyjának, hogy a mai kor nem kívánja az „individualista” költészetet. Ekkor kezdi el írni öngyilkos kedvesét elsiratva A huszonhatodik év gyászszonettjeit. Nem csoda, hogy 1954-ig kizárólag fordításból él, és hogy 1950-ben az írószövetségtől egy kis üdvözlőlap érkezik csupán az ötvenedik születésnapjára, melyen az áll: csak rajta múlik, hogy nem kap országos ünneplést. Engem hagyjanak élni, költő vagyok, nagy magányos. Mindent végig akarok gondolni – vallja. Élete során, reménytelen helyzetekben, többször foglalkozott az öngyilkosság gondolatával, de nem lett öngyilkos, mert tisztázni szerette volna magát. Bebizonyítani, hogy – őt idézem – „a magyar költészet az én nyelvemen beszél”. A történelmi jóvátétel talán most, ezzel a könyvvel kezdetét veheti.
origo.hu
Megtámadtak egy kisgyereket a játszótéren, „cigányzabot” nyomtak le a torkán
