Szelmenc, üzleti zóna

Állok a sorban a szelmenci határon, előttem fejkendős asszonyok. Közöttünk húz a szél, s kutya hideg van. Várakozunk csendben, némán. Bent a konténerházban vasalt egyenruhában fiatalasszony, nézegeti magát a tükörben. Van idő szemlélődni kint is, kétoldalt kis kapált területet látok, a senki földjét Szlovákia és Ukrajna között.
Lassan ugyan, de megy a sor is. És egyszer, ki tudja mennyi idő múlva nekem int a bárisnya. Köszönök, ő nem köszön. Útlevelem forgatja, lapozza. Számítógépben pötyörészget, ujjával simítja az útlevélszámot, hogy kidomborodik-e rajta, aztán mint a bankkártyát, az útlevél borítóját húzogatja egy készüléken keresztül-kasul. Szürke egyenruhája vadonatúj, talán még az árcímke is ott fityeg rajta valahol. Sminkje tökéletes, gondolom az ukrán Burda minden száma megvan neki otthon, kell is ez itt Szelmencnél a szlovák–ukrán határon. És már emelné a kéz a nagy pecsétet, de nem. A nehezen kitöltött „beutazási kártyámon” nem stimmel valami, ezért visszaküld Szlovákia területére, kezdjek mindent újra.
Megint megyek a kommandós egyenruhás katonanőrhöz űrlapot kérni, aki nagyon szigorú arccal néz rám. Mások is járnak így, jó hetvenes fejkendős asszonyok, kérges kezű parasztemberek ismételnek nagy alázattal nála. Egymástól tudakoljuk, hogy a tizenkét kérdésre ki milyen választ adna.
És megint állunk, várakozunk. Köszönök a bárisnyának és a két bent melegedő társának, de senki sem viszonozza. Beszélgetnek. Várok. Végre észrevesz, nyúl az útlevelemért. Megint nézi a képet, lapozgatja, aztán jön a számdomborulat-mustra, aztán előkerül a nagy pecsét. Mehetek az utamra.
Szelmenc nem volt mindig kettévágva. A szelmenciek Trianon után egy faluként kerültek a csehszlovák államhoz, s Csehszlovákia széthullása után, 1938-ban újra magyar fennhatóságú lett a település. A baj ott kezdődött, hogy 1944-ben a Vörös Hadsereg a leendő szovjet–csehszlovák határt a településen húzta meg.
„Az ősi ukrán földek, a Kárpátalja és a Szovjetunió újraegyesítése” nyomán a Szovjetunió új nyugati határának megrajzolásakor a falut az egyik utcájánál kettészelték.
A második világháborút követően két hosszú, párhuzamos fakerítést vontak a határra a szögesdrót mellé. Se ki, se be. És így telt el negyvenvalahány év. A nyolcvanas évek végén a fakerítés eltűnt, s egy ideig maradt még a szögesdrót is. Szlovákia uniós csatlakozása adott lökést a határnyitási kezdeményezésnek, a közírók és politikusok rendre lobbiztak Brüszszelben az Európai Parlamentben. A helyiek, hogy felhívják magukra a figyelmet, még egy kettévágott székely kaput is emeltek a határon. Többéves küzdelmük után tavaly december 23-án megnyílt az átkelő Kisszelmenc és Nagyszelmenc között…
Az ukrán oldalon sétálva, az út szélén egyre több üzletet látok. A falusi házakat átalakították, ajtót nyitottak az utcafrontra is. Az ablakokban neongirlandok hirdetik, hogy „ital, cigi, szuvenir” kapható. Az udvarokon Zsigulikat, Moszkvicsokat, majd valahol egy Volgát látok. Sokáig nem értettem, hogy mi a furcsa számomra a járműn, majd leesett az állam. A Volga hófehér volt.
A határ megnyitását követően rég nem látott családtagok ölelhették át egymást. Ugyanakkor megnőtt a bevásárlóturizmus is. Bár néha feltűnnek német, osztrák és magyar buszok, autók is, hogy megtekintsék a nevezetes határt, a többség a cigaretta- és alkoholvásárlás üzleti haszna miatt kel át Ukrajnába. Azt mondják, Szlovákiában egy doboz cigaretta kerül annyiba, mint a kárpátaljai térségben egy karton. Míg a cigaretta tizedannyiba, az alkohol felébe kerül itt. Nem is csoda, hogy az alig háromszáz lakosú ukrajnai Kisszelmencen egy év alatt huszonnyolc vegyesbolt nyílt, többnyire hasonló választékkal.
Betérek egy állami boltba. Az árus kellemes modorú, középkorú férfi. Moldáv konyakot, orosz vodkát vennék, de nagy a választék, így megnő a tanácstalanságom is. Látja, hogy átfagytam, így a vodkából és egy negyvenfokos gyógynövényes balzsamból is kóstolót ad. Kiderül, hogy ő maga tizenöt évig az ungvári Zakarpatyje szállodában dolgozott felszolgálóként. Mint mondja, a településen már olyan sok a kereskedelmi egység, hogy mindegyikben visszaesett a forgalom. Miközben Szlovákiából és az Európai Unió területéről bármikor átjöhet a gyalogos határátkelőn ide Ukrajnába az ember, az ukrán állampolgárok csak az Ungváron megkapott vízummal tehetik ezt meg. Ami mindenkire vonatkozik: nyolcnaponta egy karton cigarettát és egy liter vodkát vihet át az Európai Unió területére az ember.
Aznap hajnalban, Ungváron sütött fekete kenyeret rakok a szatyromba – ez az én igazi csemegém, s nekiindulok ismét a határnak, Szlovákia felé.
Nagyon lassan araszol a sor. Mindenkinél BOSS feliratú szatyrok. A sors fintora ez, minden bolt ilyen zacskót árul szállítóeszközként. Így aztán világmárkás szlogenekkel haladunk az unió felé. „Ugye nincs cigi a testére kötözve? Mert még megnézem!” dörrent bele a csendbe a bajuszos ukrán vámtisztviselő. Aztán egy kis asztalra helyezzük a Boss szatyrokat, s könyékig túr bele nem is akárki, maga az alezredes. Itt állnak 2006 fordulóján az első osztályú vámosok és a másodosztályú átkelők, fejkendőben, kérges tenyérrel.
„Egy Szelmencből lett a kettő, egyesítse a Teremtő!” – olvasható a kisszelmenci fél székely kapun, amelytől 20 méterre, a nagyszelmenci oldalon áll a másik fél kapu. Szelmenc ikerfaluban nyolcszáz ember lakik, akiknek családjait ízekre tépte a XX. század. Most már van egy kapocs, hogy megnyílt a határ.
A sebek begyógyulásához viszont tengernyi idő kell.