Szertefoszlatott magyar álmok

Ha történelmi távlatból tekintünk vissza a 2006-os esztendőre, félő, hogy nem tudunk majd érdemlegesen nyilatkozni a jelenleg regnáló magyar kormány külpolitikájáról. Összegző írásomra készülve áttekintettem a mögöttünk hagyott tizenkét hónap eseménytörténetét, és nem kétséges, hogy a Bem rakparton egyfajta hírelhárítás és szabotázs folyt a magyar érdekek képviselete helyett. Botrányos hallgatásokon és beszédes fecsegéseken vagyunk túl. S mindeközben az önálló nemzeti diplomácia kámforrá vált, úgy elillant, mintha soha nem létezett volna. Magyarnak lenni ma azt jelenti a diplomáciai világbörzén, hogy nem mondunk semmit, nem kezdeményezünk, szolgai alázattal figyeljük, mit mondanak a nagyok. Aztán majd lesz valahogy. Ha az ellenzéki körökben oly divatossá vált sodródás kifejezéssel illettük Kovács László és Somogyi Ferenc ténykedését, most azt kell megállapítanunk, hogy a sodródás előbb fuldoklássá, majd fulladásos halállá súlyosbodott. A legfájóbb az egészben: a szerencsétlen áldozatot maga az úszómester fojtotta a vízbe, akinek normális körülmények között éppen az volna a feladata, hogy megelőzze a tragédiát.
Adott egy ország, ahol a miniszterelnök önálló hatáskörben intézi és saját PR-építésre használja a nemzetközi kapcsolatokat. Ennek leplezésére egy miniszternő jár el időnként külügyekben. Feladatául mindössze annyit szabtak, hogy bájologjon és reprezentáljon. A helyzet rosszabb, mint az ötvenes években: akkor legalább illett valamilyen gyorstalpalót elvégeznie a suszterből miniszterré avanzsált őstehetségeknek. Ma már ez sem fontos, sőt egyenesen kívánatos, hogy az illető minél messzebb álljon a szakmától. Göncz Kinga tulajdonképpen bármikor felcserélhető egy másik „szakértőre”, tegnap még esélyegyenlőséggel foglalkozott, holnap talán megkapja a magyar kosárlabdasportot. A miniszterelnök pedig tovább himbálózik az európai kormányfők gyűrűjében, végül is mindig erre vágyott, a többit majd elvégzi az apparátus – gondolhatja.
Erről a minisztérium dolgozói alighanem máshogy vélekednek. Mára a teljes fásultság és az állandósult félelem lengi be a Bem rakparti épületet, hiszen a Kovács László fémjelezte nyílt tisztogatás és a langyosabb, de az ellenségvadászatban szintén jeleskedő Somogyi-éra után aligha lehetséges színvonalas szakmai munkát végezni. A hírek szerint a minisztérium vezetése pontosan tudja, mert felmérte, ki melyik párttal szimpatizál, belelátnak a dolgozók magánéletébe, személyes kapcsolatrendszerébe is. Akad olyan Külügyminisztériumban dolgozó ismerősöm, aki csak „semleges” helyen ad találkozót nekem, mert joggal tart attól, hogy kirúgják állásából, ha az ellenzéki napilap újságírójával látják. Ez mégsem nevezhető normális állapotnak. A misszióvezetőket kézi vezérléssel utasítgatják erre-arra, nemegyszer párthatározatot idéző stílusban és tartalommal, ahogyan azt megtapasztalhattuk a budapesti zavargásokról kiadott körlevélben. Aki már számukra is vállalhatatlanul messze merészkedett a szervilitásban, azt mesés összegekért kiküldik nagykövetnek a világ túlsó felére, ahol az illető hosszú évekig tetszeleghet a magyar állam nevében, pedig gyakran sem külügyi múltja, sem diplomáciai tapasztalata nincs. Mindennél beszédesebb tény, hogy egy kubai nagyköveti kinevezéshez manapság bőségesen elegendő, ha a nagykövetjelölt három évtizede Fidel Castróval pingpongozott, és magának a kacsingatós Kádár Jánosnak tolmácsolt a baráti szellemű magyar–kubai tárgyalásokon.
A Külügyminisztérium honlapján is fellelhető közlemények jelentős hányada a közel-keleti konfliktussal foglalkozik. Ez lenne a magyar külpolitika első számú prioritása? Göncz Kingáék állást foglaltak és sajnálkoztak minden kisebb-nagyobb izraeli és iraki robbantás alkalmával – csak éppen a határon túli magyarokról nem akadt mondanivalójuk. Szépen kerekítették a szót a román–bolgár és a horvát–török csatlakozási tárgyalásokkal kapcsolatban is, mindig gondosan ügyelve arra, hogy egyetlen európai partnerországban se tudják megfejteni talányos tartalmú, igazodásban jeleskedő közleményeiket. Nem mintha álláspontjuk osztana és szorozna Európában, de mégis… Általánosságban mindenkinek a felvételét támogatjuk, de figyelmeztetünk arra, hogy a teljes jogú tagságig hosszú út vezet – körülbelül ilyen magvas gondolatokat tartalmaztak a 2006-os külügyi gondolatfüzérek.
Még rosszabb a helyzet, ha a szomszédságpolitikát vesszük górcső alá. A Göncz Kinga-féle csapat végigasszisztálta Gyurcsány Ferenc 2006-os ámokfutásának talán legkínosabb fejezetét, az új szlovák kormány ajnározását, majd a szánalmas duzzogást. Elsőként fogadták az új szlovák külügyminisztert, miközben semmilyen kézzelfogható segítséget nem adtak a megvert nyitrai diáklánynak és személyén keresztül a magát fenyegettetésben érző felvidéki magyarságnak. Az előző szocialista kormányokhoz hasonlóan Gyurcsányék végigbókolták az összes térségbeli országot, azaz csak majdnem mindegyiket, mert a lengyelektől és a horvátoktól valamilyen ösztönös berzenkedés visszatántorította őket. Saját választóik megnyugtatására eljátszadoztak egy kicsit a tovatűnt kádári nosztalgiákkal: valóságos diadalmenetnek állították be keleti kapcsolataikat, holott Moszkvában és Pekingben már arra sem emlékeznek, a számtalan delegáció közül melyik volt a busman, melyik a magyar. A hangzatos jelszavakkal viszont – vélik ők – néhány szavazatot legalább összekuporgattak. Azt pedig, hogy mikor, kinek, mit ígértek külföldön, repülőteret vagy vegyi kombinátot, nyitottságukat és őszinteségüket nézve talán majd nyolcvan-száz év múlva tudjuk meg.
Az elmúlt esztendő egyik leglátványosabb változása, hogy a magyar kormány immáron az uniós és NATO-tagságot is nyíltan leértékeli, a vállalásokat nem teljesíti, vagy éppen nagyvonalúan átsiklik a sorozatos megrovások felett. Lássunk egyetlen példát a honvédelmi területről. A rigai NATO-csúcs előtt hazánkba látogató főtitkár immár sokadszor tolmácsolta a szervezet lesújtó véleményét a magyar védelmi költségvetésről (ismeretes, hogy Gyurcsány Ferenc 2004-es hatalomra kerülésekor egyik első intézkedéseként a GDP 1,1 százalékára csökkentette a honvédelmi kiadásokat). Hasonló példákat, elsősorban a külgazdasági mutatókat nézve, bőséggel idézhetnénk máshonnan is. A legnagyobb baj talán az, hogy amikor immáron „házon belül” érzi magát, a Gyurcsány-kormány egész egyszerűen lerázza magáról az integráció minden nyűgét, keservét. Pedig azt 2004-ben is tudtuk, hogy a neheze csak most kezdődik. Erről azonban a szocialista–liberális kormány hazai kommunikációjában mintha megfeledkezne.
2006-ban ott tartunk, hogy Magyarországról Európában, Brüsszelben, a szomszédos országok fővárosaiban sajnálkozással nyilatkoznak. Végleg feléltük a maradék erkölcsi tőkénket, pedig a rendszerváltozás időszakában bátor, kezdeményező, szép jövő előtt álló országnak látták hazánkat. Ha az ember újságírással keresi a kenyerét, lehetetlen nem szembesülnie azzal a ténnyel, hogy a különböző nemzetközi konferenciákon, sajtótájékoztatókon, háttérbeszélgetéseken és interjúkon Magyarországot külföldi barátaink és vendégeink már egy lapon sem említik például Csehországgal és Szlovéniával. Közép-európai álmainkat a Gyurcsány-kormány kegyetlenül szertefoszlatta az elmúlt esztendőben. Az áldatlan állapotokon változtatni immáron nem bal- vagy jobboldali szimpátia dolga, hanem egyfajta sorskérdés, közös feladat mindenki számára, aki 1990-ben nem ilyen Magyarországot képzelt magának.