Tajvan az identitásvita útvesztőjében

Amikor a Frankfurtból Tajpejbe tartó repülőn a mellettem ülő tajvani hölgy felháborodottan kezdte mesélni, hogy a felszálláskor kezébe került két tajpeji napilap egymásnak tökéletesen ellentmondva számol be a szigetország aktuális belpolitikai eseményeiről, máris úgy éreztem, nincs is olyan messze tőlünk a földrajzilag a világ másik végén, a Koreai-félsziget közelében elhelyezkedő Tajvan. A fél magyarországnyi méretű, de több mint húszmillió lakosú Tajvanon a megosztottság a hazaihoz közelít. Két nagy párt – a hosszú évtizedeken keresztül egyeduralkodó Kínai Nemzeti Párt (Kuomintang) és a jelenleg hatalmon lévő Demokratikus Haladás Pártja (DHP) – uralja a politikai életet, s éles ellentétük az egész társadalomra kihat. Útitársam megjegyzi: arról, hogy ki milyen napilapot olvas, azonnal kiderül, melyik pártra szavaz.
Hazai kézben a média
Ráadásul mindenki büszke politikai hovatartozására, így aztán a tajvani ember látványosan és zajosan forgatja újságját, hadd lássa mindenki, melyik formáció áll közel a szívéhez. Bár mindkét pártnak megvan a maga sajtója (csak hírtelevízióból tucatnyi van Tajvanon!), médiaegyensúlyról nem beszélhetünk, a Kuomintang ugyanis az egypártrendszerből átörökölt gazdasági befolyást az élet minden területén érvényesíti, így több televízióval és újsággal rendelkezik, mint a DHP. A média túlnyomó része ugyanakkor tajvani kézben van, külföldről csak Japán tudott kismértékben betörni a sajtópiacra. A kétpárti leosztásra jellemző, hogy a kis Tajvanon két repülőtársaság működik. Közvetett módon az egyik a Kuomintangé, a másik a Demokratikus Haladás Pártjáé. Naná, hogy én az utóbbi gépén repülök, végül is most ők vannak hatalmon.
A végletes megosztottság új keletű Tajvanon. Korábban, évtizedeken keresztül a kommunista Kínával szembeni egyértelmű ellenállás határozta meg a közhangulatot, ráadásul a Kuomintang egyeduralma sem adott lehetőséget a különböző nézetek nyílt kibontakozására. A második világháború végén a Kínában zajló polgárháborúból vesztesen kikerülő nemzeti párt kétmillió menekülttel együtt Tajvanra vonult vissza Csang Kaj-sek vezetésével. Míg a kontinentális Kínában a győztes kommunista párt kikiáltotta a Kínai Népköztársaságot, Tajvanon – Tajpej értelmezése szerint – megmaradt a Kínai Köztársaság. Bár nemzetközi jogilag a sziget még most is Kínához tartozik, Tajvan éli önálló életét. Ez a furcsa kettősség az egyik okozója annak a – politikai szinten is érvényesülő – törésvonalnak, amely az identitás kérdése kapcsán húzódik meg. Míg a sziget lakóinak egy része magától értetődő módon kínainak vallja magát (de nem akar „egyesülést” a kommunista Kínával), addig a másik oldal – elsősorban a fiatalabb generáció – tajvaninak tartja magát, s csak „rokonként” tekint a népköztársaságban élőkre. A politikában a kínai identitást a Kuomintang, a tajvanit pedig a DHP képviseli. Az utóbbi száll síkra a Pekingtől való függetlenség további erősítése mellett.
Persze, aki a mintegy húszórás repülőút után megérkezik Tajpejbe, azonnal aligha észlel bármit is az ellentétekből. A tajvani főváros nyugati, lüktető metropolis benyomását kelti, ahol csak nyomokban bukkannak fel a távol-keleti vonások. A tajvaniak abban egyetértenek, hogy az európai vagy az amerikai életmód a követendő példa. Talán ebben a törekvésben is a kommunista Kína elutasítása rejlik, mindenesetre igen furcsa élmény, amikor Tajpejben angol vagy európai „keresztnévvel” mutatkoznak be a helyiek. Joe, Johnny vagy éppen Pascal osztogatja névjegykártyáját, s bár van kínai nevük is a derék tajvaniaknak, azt még egymás közt sem igen használják.
Gazdasági sikertörténet
Az üzletek, vendéglők, bárok mind-mind a nyugati stílust idézik, az életvitel azonban egyelőre még közelebb áll a keleti ember mindennapjaihoz. A tajvaniak szinte kizárólag a kínai konyhának hódolnak, alig fogyasztanak alkoholt, s legalábbis furcsán néznek arra, aki már a második sörét issza. A nyugati élet iránti sóvárgás ellenére a sziget lakói rendkívül büszkék kis országukra. Időnként ezt a büszkeséget valamilyen grandiózus tettel igyekeznek a világ tudtára adni. Nemrég adták át például a világ legmagasabb felhőkarcolóját, a Tajpej–101-et. A gigantikus fém- és üvegkolosszus építői számoltak a szigetországban igen gyakori földrengésekkel, így az épületet egy 733 tonnás golyóval látták el, amelyet a csúcs közelében függesztettek fel, és a földrengések vagy heves szelek erejével ellentétes irányba mozog. De nem csak a felhőkarcolói miatt dagadhat a tajvaniak melle, a szigetország gazdasági mutatói immár egy évtizede kiemelkedők, évente meghaladják a négy-öt százalékot, a munkanélküliség pedig négy százalék körüli. Ráadásul a gazdasági sikertörténet nyugati típusú demokráciával párosul.
A tajvaniak a diplomáciai elismerésükért folytatott harcban nem győzik hangsúlyozni, hogy náluk szabad választásokon döntenek a hatalomról – szemben a kommunista Kínával. A demokráciába pedig belefér a tiltakozás, így az államfő lemondásának követelése is – vélik tajpeji vendéglátóink, akik annak ellenére elvisznek minket a nemzeti ünnep alkalmából szervezett állami rendezvényre, hogy aznapra több száz ezres tüntetést hirdetett az ellenzék. A demonstrálók gyakorlatilag körbezárták az elnöki palotát és az épület előtti teret, így mi, a külföldi meghívottak is a tiltakozók tömegén keresztül buszozunk a helyszínre. A rendőrség a legkisebb gond nélkül biztosítja számunkra az utat, nincs könnygáz, gumibot, vipera vagy vízágyú, csupán határozott fellépés egy erős sorfal biztosításával.
Korrupcióval vádolt elnök
Az egyébként korrupcióval vádolt elnök ünnepi beszéde alatt néhány ellenzéki képviselő hangos tiltakozásba kezd, de csak azután vezetik el őket a rendőrök, miután a tribünt elhagyva az államfővel szemközt próbálnak tüntetni. Kísérőink mosolyogva közlik velünk: ilyen a demokrácia! A tiltakozás a rendezvényt követő éjszaka is tartott. A több száz ezer résztvevő közül egyetlen ember sem sérült meg, a rendőrség türelemmel és szakszerűen szabadította fel az utakat, reggel már tökéletes nyugalom uralta Tajpejt. Indulhattunk várost nézni.