Talentum

Utoljára Antall Józsefet temettük olyan ünnepélyes tiszteletadással, mint Puskás Ferencet. (Valamiért, ma már egyértelműen megállapítható mulasztásként még Sinkovits Imrét sem.) Jobban belegondolva, ezenkívül csupán egy közös vonás van a két nagyságban: a szilárd, de külsőségekben nem kitárulkozó istenhit. Bizonyságot szolgáltatva arra, nem az a döntő, hogy a sors valakit a politikai vagy a futballpályára vezérel-e, hanem hogy az adott területen képességei legjavát nyújtsa. A ránk bízott talentumok nemcsak mennyiségükben, hanem fényükben is különbözők.
Egyszer azonban mindenkinek el kell velük számolnia, s az értékük ekkor ismét egyazon skálán mérhető. Pontosan nem tudjuk, hogy milyen módon – ez az elmúlás egyik titka –, megbecsülni mégis képesek vagyunk. A kortársak ítélete és az utódok emlékezete alapján.
Élete utolsó évtizedében nem a neki járó tisztelettel viseltettünk Puskás Ferenc iránt, a halála azonban rádöbbentett bennünket arra, hogy mit vesztettünk vele, hogy ő busás kamatot is fizetett a talentumok után, s az idő múlásával tiszteletünk valószínűleg még jobban elmélyül. Egy politikus pályájának értékelése nagyobb időhorizontot igényel, mint egy sportolóé. Antall József munkájának megítélésére ezért sem vállalkozhatunk, legfeljebb annyiban, hogy a bírálatokat egyre mélyebben átszövi a megértés.
Nemzetünk két nagysága azonban nem csak ilyen fennkölt szempontok alapján mérhető össze. Mindig akadnak olyanok, akik napi árfolyamon akarják tudni a talentumok értékét. Fittyet hányva arra, hogy azok birtokosa él még, vagy már elhunyt. Tizenhárom esztendeje még csak azt firtatták mammon hívei, mennyibe kerül Antall József külföldi orvosi kezelése, ma már azt is, mennyibe Puskás Ferenc temetése. Tizenhárom esztendeje még Antall József legelszántabb politikai ellenfeleiben is akadt annyi kegyeleti érzés, hogy ne a búcsúztatás költségeit hánytorgassák fel lélegeztetőgépekben számolgatva, ma már Puskás Ferenc legnagyobb tisztelői is tisztában akarnak lenni a ravatalhoz felhasznált fa köbméterének árával. Csak e két temetés alapján lemérhető, tizenhárom év alatt mennyivel sivárabb lett az életünk. S hol a vége, meddig satnyul még bennünk az önérzet? A közösség iránti felelősségről már nem is szólva.
De legalább lenne botrány. Száznyolcvan-, a hozzájárulások levonása után nyolcvanötmillió forint – ez lenne a temetés csillagászati összege. Nem alázom meg Puskást azzal, hogy bármiféle, nap nap után felmerülő jogos vagy jogtalan tételhez hasonlítsam. Inkább bátortalanul azt kérdezem, száztizenkét éve bárkinek is eszébe jutott Kossuth Lajos temetése vagy száz éve Rákóczi Ferenc hamvai hazahozatalának költsége felett aggályoskodni? Pedig éppen ezen esetekre, ezeken felül több művész, igaz hazafi búcsúztatására gondolva szokás azt mondogatni: temetni tudunk.
Hát már temetni sem tudunk. Vagy legalábbis ezt akarják velünk elhitetni. Ez a nemzet, amelyért Antall József élete árán is dolgozni kívánt, amelynek Puskás Ferenc annyi örömet szerzett, amelyhez legnagyobb külföldi sikerei idején is ragaszkodott, és amelyhez öregkorára megtért, ma már tényleg nem tudja, mit jelent az a szó: hála?
A hálátlan nép feledékeny is. Elfelejti múltját, értékeit, hőseit, csak a jelennek él, ezért a jövő sem érdekli. Csak a pénzt számolgatja, a talentumokra nem gondol.