Távol az egységes Iraktól

Ha George W. Bush azt mondja valakiről, hogy erős, bátor vezető, annak a fele sem tréfa. (Illetve tréfa a javából, hiszen emlékezhetünk arra, hogy egy ízben Medgyessy Pétert nevezte így). Ha még azt is hozzáfűzi az amerikai elnök, hogy neki ez a fickó kell, amint azt a napokban új kedvezményezettjéről, az iraki káosz felszámolására kiszemelt Núri al-Máliki kormányfőről kijelentette, akkor az ember nem tehet mást, megadóan lehajtja a fejét, és a szavak hiábavalóságáról elmélkedik. A bátor vezetők, erős fickók ugyanis egy idő után csak rossz emlékeket, esetleg üres kasszát hagynak maguk után.
Az első, finoman szólva sem Washington ellenében politizáló kiszemelt, Ahmed Csalabi CIA-kapcsolatai közismertek voltak, ráadásul – mint később kiderült – hamis adatokkal tömte az amerikai neokonzervatív döntéshozókat. Sietősen ki is vonták a helyi közéletből. Azután jött Ijád Allávi, aki a túlzottnál is meghittebb viszonyt ápolt a nyugati erős vezetőkkel, sőt annak idején az iraki titkosszolgálat, a Mukhabarat fizetett ügynökeként tevékenyen közreműködött Európában élő iraki ellenzékiek likvidálásában. Ő sem különösebben népszerű a bagdadi bazárban. Most Núri al-Máliki van soron, egészen addig, amíg valaki majd fel nem fedi, hogy voltaképpen nem is olyan makulátlan, mint amilyennek mutatta magát.
Néhány apróság azért kiderült washingtoni tárgyalásain a legújabb iraki erős fickóról. Ezek sorában az a legfontosabb, hogy saját bevallása szerint mindent meg tud oldani. Amikor Bush arra kérte Al-Málikit, hogy oszlassa föl a Mahdi Hadserege elnevezésű síita milíciát, azt válaszolta, hogy egyáltalán nem jelent problémát a szervezet ellenőrzése. Magabiztosan nyilatkozott az Egyesült Államokkal ellenséges Muktada asz-Szadr hitszónokról is: találunk valamilyen megoldást, szögezte le, feltehetőleg hamiskás félmosollyal az arcán. Pedig Irakban nem eszik olyan forrón a kását, hiszen eddig még azt sem sikerült elérni, hogy az évek során most már emberek tízezreinek életét követelő sorozatos robbantásoknak véget vessenek.
Az igazat megvallva Irakban nemigen változott a helyzet Szaddám Huszein bukása óta. Nem tört ki a korlátlan szabadság, a jólét továbbra sem veti fel az embereket. A világszerte hatalmas felháborodást keltő fogolykínzások sem szünetelnek. Tavaly a már említett Ijád Allávi egy brit lapnak felfedte, hogy az új iraki kormány síita tagjai halálosztagokat tartanak fenn, kínzóközpontokat működtetnek, a titkosszolgálat brutalitása pedig egyenesen Szaddám Huszein borzalmas korszakát idézi. A volt miniszterelnök felhívta a figyelmet arra, hogy rengeteg iraki halt meg kínzás közben, de az iszlám törvénykezést alkalmazó saríabíróságok kegyetlenkedéseinek is igen sokan esnek áldozatul. Való igaz, az amerikaiak 170 foglyot fedeztek fel egy titkos börtönben, a szerencsétlenek már több napja nem kaptak élelmet, vizet, orvosi ellátást, testüket égési sérülések, véraláfutások és ütésnyomok borították.
Az iraki harapófogóból szabadulni kívánó amerikai vezetés hosszú évek után elszánta magát a részleges csapatkivonásra. Legalábbis most úgy látszik, a demokraták szenátusi és képviselőházi előretörése ebbe az irányba nyomja a Bush-kabinetet. Aligha véletlen, hogy éppen az iraki sebek gyógyítására hivatott kétpárti, úgynevezett Baker-bizottság tette meg a maga ajánlását. A New York Times értesülése szerint az amerikai hadsereg harcoló alakulatainak jövő év eleji kivonását javasolták. Ezzel együtt – ismételten csak állítólag – Washington két fontos területen enyhítene: Irakot egy csökkentett hatáskörű bagdadi kormány vezette három autonóm körzetre osztanák fel, valamint érdemi tárgyalásokat szorgalmaznának Szíriával és Iránnal, valamelyest stabilizálandó az iraki helyzetet.
Ha valóban így van, az amerikai kormány végre valamifajta érdemi elképzelést mutat fel a térség biztonsága érdekében. Nem mintha a részleges csapatkivonás egy csapásra megoldaná a bajokat, de ez lehet az első lépés a stabilizáció útján. Ráadásul egy évek óta meglévő helyzetet szentesítene, amelyről azonban, fájdalom, a Bush-vezetés mindeddig mintha nem akart volna tudomást venni. Régóta ismert és gyakran hangoztatott tény, hogy a vaskézzel irányított Szaddám Huszein-i birodalom romjain három országrész jött létre, még ha hivatalosan nem illethetjük is őket az önálló állam elnevezéssel. Északon, sok gonddal-bajjal, de tényleges politikai és pénzügyi önállósággal régóta működik a kurd autonómia. Állammá körvonalazódását akkor is ésszerű lehetőségként kell szemlélnünk, ha figyelembe vesszük a török kormány berzenkedését, valamint a nem is olyan régen még egymással háborúzó Barzáni és Talabani kurd vezetők érdekellentéteit. A déli területeken kiépülő síita államcsökevény szintén nem a fantazmagóriák birodalmába sorolandó.
Síiták és szunniták között olyan nagy és áthidalhatatlan politikai, vallási, kulturális természetű különbségek léteznek Irakban, hogy a békés egymás mellett élésről egyelőre csak álmodozni lehet (senki nem tudná megmondani például, miként alakul a több millió síita sorsa a manapság Szadrvárosként emlegetett, korábban Szaddámváros nevű bagdadi városrészben). Ami az ország középső részén élő szunnitákat illeti, ők kétségkívül az iraki rendezés legnagyobb vesztesei. Nemcsak az egykori állampártban, a Bászban érvényesülő befolyásukat veszítették el, de a hathatós politikai érdekérvényesítés lehetőségét is. A kurdok és a síiták egyaránt erősebbnek és jártasabbnak tűnnek a bagdadi kamarillapolitikában. Ideje leszögeznünk, hogy az egységes Irak ellenében létezik más lehetőség. A közkeletű vélekedéssel szemben az egyre inkább fiktív állam további sorsának alakítása nem a mindenkori központi kormány kezében van. Már az is kész csoda lenne, ha mondjuk egy évtized múltán a jelenlegi formájában létezne a bagdadi székhelyű, különböző népeknek és vallási közösségeknek egyaránt otthont adó ország.
Paradox módon a körvonalazódó amerikai elképzelés jó esélyt, a valódi önrendelkezés lehetőségét kínálja az érintett népcsoportoknak. Ha a közös állam helyén három, egymással laza függésben álló autonóm tartomány – majd egy idő után önálló ország – keletkezik, a polgárháború jellege és célrendszere garantáltan átalakul. Az is biztos, hogy az erőszakos cselekmények még hosszú ideig folytatódnának, de mégsem a jelenleg tapasztalható intenzitással. Egy biztos: a felvázolt forgatókönyvnek is vannak vesztesei, s az amerikai döntéshozóknak más népcsoportok – például a helyi keresztyének, türkmének – érzékenységére, érdekeire is tekintettel illene lenniük. Tartok azonban attól, hogy ezeket a kérdéseket nem méricskélik a népek igazságának patikamérlegén.
Mindenesetre éppen itt az ideje, hogy a háború megindítói reálpolitikát folytassanak a szétlőtt ország romjain, s ha ennek a mostani széttagoltság szentesítése az ára, akkor minden jóérzésű ember rábólint az ajánlatra.